Vegyünk egy teljesen egyszerű, a legtöbb munkahelyen mindennaposnak számító beszélgetést egy női és egy férfi kolléga között: „Nem lesz egyszerű, hogy a project időtervét tartsuk.” „Hogyhogy?” „Mert ezen kívül is rengeteg futó dolgom van.” „Akkor másképpen kellene priorizálnod!” „Nem hinném…” A pár mondatos beszélgetés végére bizonyára a számodra is kiderült, hogy az ártalmatlannak indult dialógus problémafelvetése a kolléganőtől indult, majd a férfi priorizálásos javaslatával gyakorlatilag le is zárult.
„Biztosak lehetünk benne, hogy e néhány másodperces adok-kapok mindkét fél számára mást jelent, és az a legvalószínűbb, hogy mindketten félreértették kollégájuk szándékát.” – elemzi a bárhol előforduló beszélgetést Roland Kopp-Wichmann, a Heidelbergi Egyetem pszichológusa. A személyiségfejlesztéssel foglalkozó szakember koedukált tréningeken avatja be mindkét nemet a munkahelyen rejlő, a másik nem szándékának totális félreértésén alapuló konfliktusokba és azok elkerülésének technikájába.
A beszélgetés női résztvevője csak azt kívánta jelezni, hogy „hé, ember, jelenleg elég stresszes és feszült vagyok”, míg férfi kollégája csak a megoldandó problémát, és nem a megértésre való törekvést látja a felvetésben. A fickó ráadásul egy kéznél lévő javaslattal is megdobja kolléganőjét annak ellenére, hogy senki nem kérte erre. A kollegina ezt pedig már személye ellen indított támadásnak veszi, és azt mormogja maga elé: „ez a fickó azt gondolja, hogy lúzer vagyok, és egyedül nem tudom megoldani…”
Az utóbbi pár évtized alatt a gazdasági életben és a munkavállalás során is alapkövetelményekké váltak azok a tulajdonságok, amelyek régebben tipikusan női jellemvonásoknak ítéltettek: ide tartozik a kiváló kommunikációs készség, a fejlett empátia és intuíció. A nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség ezzel tehát valamelyest javulhatott, ám a munkahelyi konfliktusok lehetősége változatlan maradt. „A nők és férfiak teljesen más nyelvet beszélnek” – mondja Kopp-Wichmann. Míg a kommunikáció a férfiak számára egy olyan versenyt jelent, amelyben megmutathatják és megmérettethetik magukat, nekünk, nőknek nem más, mint kapcsolattartás és további kapcsolatok kiépítése.
A nők nem szeretik, ha a szakmai társalgás során beszélgetőpartnerük nem rájuk néz, hanem valahová máshová merengve fejtegeti az adott témát. A nők ezzel szemben a társalgó szemébe néznek ezzel azt demonstrálva, hogy a partner velük egy (szem)magasságban, ugyanazon a szinten van. „A gyengébbnek mondott nem hajlamos rá, hogy ezzel a nem tudatos viselkedéssel legalább a látszatát megőrizze az egyenlőségnek. Sok esetben arra is figyelmet fordítanak, hogy tekintélyükből is lejjebb adjanak – csak hogy elérjék a kitűzött célt anélkül, hogy vezetői erélyüket vetnék be” – írja a pszichológusként és íróként tevékenykedő Deborah Tannen könyvében.
A férfiak semmi pénzért nem mutatnák ki érzéseiket a munkahelyen, mivel szerintük az a gyengeség jele, és felfogásuk szerint a kommunikáció is csak a hatalom demonstrálására szolgál. „Gyakran azzal a mottóval ragadják magukhoz a szót egy meetingen, hogy ’akinél a szó van, azé a hatalom is’. A kérdésfeltevés pedig a gyengeség egyértelmű jele. A férfiak igazán akkor érzik magukat nyeregben, ha valamit jól el tudnak másnak magyarázni.” – vallja Tannen. Az írónő emellett arról is beszámol, hogy „a férfiak, ha a szó hosszasan kolléganőjüknél van, elvesztik a dominancia érzését, ezért nagyon fontos, hogy megtanuljanak figyelni.” Mi, nők ezzel szemben hajlamosak vagyunk túl sokáig várni, hogy szót kapjunk. „Hozzá kell szokjunk, hogy másokat félbeszakítsunk” – javasolja Tannen.
„Az előre menekülés és az, hogy a kollégákat rengeteg saját ötlettel boldogítsuk, nem használ semmit” – mondja Barbara Hofmann-Huber. A freiburgi pszichológusnő több mint harminc éve foglalkozik a karrier és az egyes nemek készségeinek összefüggéseivel. Általánosan, így Hofmann-Huber által is elfogadott az a tény, hogy az ötletlopás tipikusan a férfiak karrier-taktikájának a része. A nők ezzel szemben hajlamosabbak arra, hogy megoldásaikat inkább kérdésként, vagy ötletként tálalják, amelyet férfi kollégáik alakítanak paranccsá: „tehát így kell megcsinálnunk!” A szakértő azt is megfigyelte, hogy a nők kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a cég hierarchiájának, de pontosan ez az a pont, amelyben a tanulhatnak a férfiaktól: „aki a meetingen tekintettel van a rangsorrendre, jó stratégiát választ. Ajánlatos a döntéshozóval felvenni a szemkontaktust, a fontos részleteket, amíg lehet, visszatartani és csakis a legmagasabb tisztségű kollégára nézve kommunikálni. Egyedül ezekkel a módszerekkel védhetjük meg ötleteinket mások karmaitól” – ajánlja figyelmünkbe a pszichológusnő.
A nemek „harca” közben azonban nem mehetünk el amellett a tény ellett, hogy mára minden ötödik vezető pozíciót nő tölti be, akinek nem csak férfi kollégáival szemben kell megmutatniuk, mit tudnak, hanem a nőkkel szemben is bizonyítani kell. És nem könnyítjük meg mi sem egymás dolgát… A nők közötti küzdelem sem tér el a férfiak között tapasztalhatótól, csak mi más fegyverekkel vívjuk: mi mindenkivel képesek vagyunk felvenni a harcot, a férfiak hajlamosak a konkurens alulbecsülésére. A férfiak csak akkor cselekednek, amikor valami nem tetszik nekik, mi nők pedig sokáig képesek vagyunk barátságosan beszélgetni. „Minden rendben van” – szűrik le ebből a fickók, de mennyire tévednek…
A szakértők tippjei
– A férfiak feketén-fehéren fogalmaznak. Azt akarják elérni, hogy észrevegyék és meghallgassák őket. A kommunikáció náluk csupán információcserére szolgál. Keveset kérdeznek, és csak nagyon nehezen tudnak hosszabb ideig figyelni. Mi, nők a kommunikációt a kapcsolatok ápolására használjuk. Általában előzékenyebbek vagyunk férfi kollégáinknál, és azt is nagyon jól tudjuk, milyen eszközöket vessünk be, ha szimpátiát akarunk kelteni.
– A férfiak nem gátlásosak, hogy egy sikerrel zárult projectet saját személyiségük fontosságához kapcsolják, még akkor sem, ha száz százalékos csapatmunkáról is van szó. A nő gyakrabban bizonyulnak visszahúzódónak kiváló teljesítmények esetében is. Hajlamosak a finomításra és a bizonytalanságra is: az ’én’-nel kezdődő mondatot sok esetben mégis ’mi’-vel indítjuk.
– A legnagyobb iroda, a legújabb céges autó… A nők kisebb jelentőséget tulajdonítanak a státuszszimbólumoknak. Tulajdonképpen nem kellene, hiszen férfi „ellenfeleik” számára ezzel is jelezhetik eddigi sikereiket. Egy-egy első osztályú toll, vagy az iroda látványos berendezése mindenki számára egyértelműsíti a cég hierarchiájában betöltött helyet.
– A nők jóval individuálisabbak. Ez már a ruhatáruk spektrumán is látható. A férfiak ing-öltöny-nyakkendő megoldása a nőknek unalmas. Az aktuális divatot ők jobban a saját arcukhoz alakíthatják.
– welt.de –
