Az „oknöi Csipkerózsika” története a mai napig igazi rejtélynek számít.
A svédországi Karolina Olsson 14 éves koráig teljesen átlagos kislány volt. 1861-ben született és rendkívül aktív gyerek volt, ami azzal járt, hogy gyakran megütötte magát. Ezért amikor egy alkalommal azzal ment haza, hogy elesett a jégen, és megütötte a fejét, a szülei nem aggódtak különösebben, már csak azért sem, mert az ütésnek semmilyen látható nyoma nem maradt.
Néhány nappal később a kislány fogfájásra panaszkodott, a szülei azonban elküldték őt aludni, abban a reményben, hogy reggelre jobban érzi majd magát. Csakhogy reggel, amikor az édesanyja megpróbálta felébreszteni, Karolina nem reagált.
A lány családjának anyagi helyzete nem volt túl jó, ezért nem tudtak orvost hívni, így a szomszédoktól és a falu bábájától kértek tanácsot, akik azt mondták, etessék a kislányt minden nap két pohár tejjel és cukros vízzel.
Mivel nem láttak változást a lány egészségi állapotában, a közösség összefogott, és a szomszédok pénzt gyűjtöttek, hogy a szülők orvost hívhassanak. Az orvos azonban szintén nem tudta felébreszteni Karolinát, és arra a következtetésre jutott, hogy kómába esett.
A lány egészségi állapota a következő évben sem változott. Úgy tűnt, hogy semmi sem használ. Az orvos felvette a kapcsolatot más szakértőkkel, és segítséget kért tőlük. Több orvos is válaszolt az üzenetére, és eljöttek megnézni a lányt, de egyikük sem tudta felébreszteni. A szakértőket megdöbbentette az eset, és felfigyeltek egy furcsa részletre is: Karolinának nem nőtt sem a haja, sem a körme.
A kislány időnként mintha mormolt volna valamit, de senki nem értette, hogy mit. Egyesek úgy gondolták, talán a kiskorában tanult imádságokat ismételgetheti magában.
Az egyik orvos, aki meglátogatta a családot, más diagnózist állított fel, mint a többiek, ő hisztériára gyanakodott. A női hisztéria egykor gyakori orvosi diagnózisnak számított, és minden szokatlannak, vagy megmagyarázhatatlannak vélt női megnyilvánulást ez alatt a gyűjtőnév alatt foglaltak össze. Ma már azonban nem tartják létező kórképének.
16 évvel azután, hogy Karolina elaludt, átszállították egy kórházba, ahol elektrokonvulzív kezelést (elektrosokk-terápiát) kapott, de ez sem hatott. Rövid idő után kiengedték a kórházból, és az orvosok új diagnózist állítottak fel: bénulásos demencia.
Az édesanyja folyamatosan gondoskodott róla, de amikor Karolina betöltötte a 43 évet, az édesanyja elhunyt. Innentől kezdve egy ápolónő viselte gondját. 3 évvel később meghalt a lány 5 testvérének egyike, és amikor ezt elmondták neki, állítólag sírni kezdett álmában. Ebből az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy még mindig lennie kell agyi aktivitásnak.
Újabb egy év múlva, 1908. április 3-án Karolina 32 év és 42 nap után egyszerűen felébredt álmából.
Az ápolónő volt az, aki a szomszéd szobából meghallotta a kiabálását. Amikor benyitott, Karolina hisztérikusan kiabált és ugrált. Amikor a testvérei is megérkeztek, nem ismerte fel őket. Gyenge és sápadt volt, és az első néhány napban rendkívül érzékeny volt a fényre. A szellemi képességei azonban úgy tűnt, nem sérültek – tudott olvasni, írni, és emlékezett azokra a dolgokra, amiket „hibernációja” előtt megtanult. A történet felkeltette a sajtó figyelmét, és egész Európa területéről, sőt, még az Egyesült Államokból is érkeztek újságírók, hogy beszámoljanak az esetéről, de Karolina a családjával együtt elrejtőzött a kíváncsiskodók elől.
Később nyilvánosságra kerültek olyan hírek, amelyek szerint a lány valójában nem volt a hibernáció állapotában, és az édesanyja segített neki színlelni. Egyes szakértők szerint azonban a hibernáció az egyetlen elfogadható magyarázat a történtekre.
Karolina később pszichiátriai vizsgálatnak vetette alá magát Stockholmban, ahol megállapították, hogy teljes mértékben birtokában van azoknak a képességeknek, amelyekkel az elalvása előtt rendelkezett. A leírások szerint 46 éves korában nem tűnt idősebbnek 25 évesnél.
Karolina Olsson 1950-ben, 88 éves korában hunyt el, halálának oka spontán intracerebrális vérzés volt.
