A magyar kortárs irodalom legnagyobb költőjétől lánya búcsúzik megrendítő írásában.
December 2-án, éjjel hunyt el Juhász Ferenc, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a nemzet művésze.
Életének 88. évében, hosszú betegség után érte a halál. A költő otthonában, lányai és felesége körében halt meg szerda éjjel, kevéssel éjfél előtt. Irodalmár lánya, Anna ezzel az írással búcsúzik tőle:
Búcsú Apámtól
Emlékszem, nyáron szorongva ültünk az ágyad mellett. Fogtuk a kezedet, és simogattunk.
Nem lesz semmi baj! – mondtam, állítólag több százszor egy nap. Van, hogy túlkiabáltam a rádiót, ami a hasadon feküdt mindig. Azt akartam, hogy mindig halld a szavunkat. Éjjel-nappal szólt a zene, a hírek, a reklám, a külvilág dobozba zárt zaja.
Néztél ránk, néztél fölénk, valahová a falra függesztett József Attila, Tóth Árpád, Spinoza-kép alá.
Vagy pont rájuk. Erőt merítettél belőlünk, de belőlük is.
Nyár volt, és mi hangosan olvastuk neked a verseket. Zenét hallgattunk és csodáltunk. Csodáltunk az erődért, mert újra lábra álltál. Kézen fogva vezetett ki Mama az ebédlőbe, a piros padra, ahol évtizedekig ültél. Ott zajlott az életünk, azon a piros faragott padon, ott ettünk közösen, ott írtál sokszor, ott vártad Mamát, aki este az orvosi munka után sietett hozzád. És a piros padon kezdted a napot is, hisz reggel 6.30-kor kikészítetted a friss teát, cigarettát Mamának. Minden reggel beszélgettetek, volt fél óra, amíg csak ketten voltatok, egymásra, egymásba figyeltetek. Minden napotok így indult.
Nyár volt, és Te újból a piros padon ültél, legkedvesebb festményeid alatt. Régen sokat meséltél itt: történeteket író-barátokról, utazásokról, történeteket a világról, és a világ szöveg-szőtte gazdagságáról. Mi ültünk, Veled szemben és melletted, a nyersfa asztal másik végeiben, és ámulattal hallgattunk.
A piros padon
A család
Most, észrevétlenül, már mi beszéltünk többet. Meséltünk barátainkról, a munkáról, író-barátokról. Felolvastuk a napi sajtót. Keveset ettünk. Te figyeltél, és újra ránk néztél, és néztél fölénk, valahová a zöld cserépkályha Babits szobra fölé.
Mama visszavezetett az új ágyba, a régi szobába, a terasz mellé, ott feküdtél, alattad a kert, ami annyiszor megihletett, ahol megláttad a halott feketerigót, ahová piros és sárga rózsákat, tulipánokat ültettél, és ahová puli kutyádat temetted. Mama vezetett, ahogy ezt korábban megírtad szerelmes versedben: „Szeretem, ahogy kézenfogva vezetsz az utcán, mint egy vakot, én meg ott botorkálok kezedet fogva melletted, mint a nélküled hajléktalanok.”
Ha most visszagondolok, úgy érzem, a Jóisten adott még nekünk fél évet. Fél évet, hogy felkészüljünk, hogy együtt legyünk, hogy elmondhassuk. Elmondhassuk a magunk mozdulataival, pillantásával, szavaival, mit jelentesz. Hogy mindent tőled tanultunk. És nemcsak a költészetedből, de emberségedből is. Hálás vagyok ezért a fél évért. Mert újra megmutattad, milyen fantasztikus vagy. Élni akartál – velünk. S mi élni akartunk – Veled. Melletted.
Augusztusban, a nyolcvanhetedik születésnapodat egy étteremben ünnepeltük meg. Együtt voltunk barátaiddal, körbevettünk, ünnepeltünk. Ők emlékeztek, Te figyeltél. Néztél minket, és néztél fölénk, valahová a könyv-ajándék hegyek és virágok fölé. A sárga rózsák fölé.
Alig szóltál, de eljöttél. Miattunk? Vajon segítettél minket, hogy szerethessünk? Segítettél, mert tudtál valamit?
Októberben lettél rosszabbul. Összesen hat hét volt. Hat hét, szemben annyi évtizeddel, annyi évvel, annyi gazdagsággal, annyi öleléssel. Hat hét szemben mosollyal, szerelemmel, élettel.
Hat hétnyi csönd, hat hétnyi remény. Remény a halálig – írtad köteted címeként, és valóban reménykedtünk az utolsó pillanatig. Te már életedben halhatatlan lettél, eltemetted barátaidat, eltemetted szüleidet, eltemetted testvéredet – s mi sosem gondoltuk végig, hogy te is elmehetsz. Halhatatlan királyfi voltál, de nem az a mesebeli, aki vágyik rá. Te az voltál, Papa, aki valahogy mégis legyőzte a halált.
Hat hétig az ágyad mellett ültünk, fogtuk a kezedet, és hallgattuk közösen a rádiót. Eszter minden nap bekötötte az infúziót, Mama fürdetett. Ők ápoltak, én meséltem és olvastam. Hazaköltöztem. Micsoda boldogság volt újra a gyerekszobában aludni. Az ágyam melletti fal másik oldalán Te feküdtél. Micsoda boldogság volt reggel átrohanni a fal másik oldalára, és befúrni magamat az ágyadba, a lábadhoz. Beteg voltál, de a szoba tele volt élettel. A könyv-falak és író-portrék alatt feküdtél, de mi négyen együtt voltunk újra.
És néztél minket, és néztél fölénk. A gyönyörű, hatalmas szemedben, amiben a tűz, a teremtés végtelenje, a játék, a komolyság mindig benne élt, most valami ismeretlen mélység is látszott már.
Vajon készültél? Tűnődtél, hova vezet az út, amit annyiszor megfogalmaztál verseidben?
Velünk voltál az új ágyban, a régi szobában, de tudtad, hogy nemsokára elmész?
December 2-án, ma egy hónapja haltál meg. Már majdnem éjfél volt, mikor levetkőztettünk pizsamára. Egy pillanatra csak, egyedül maradtam Veled a szobában, Papa.
Eszter és Mama kiment.
Eszter vizet hozott, Mama az ablakot nyitotta ki.
Szóltam nekik, mert valamit megláttam. Rajtad. Nem félelmet, mert békés voltál. De a Végét. Visszajöttek, s mi hárman ott álltunk már az ágyad mellett, fogtuk a kezedet és a homlokodat csókoltuk. S Te akkor nem ránk néztél, hanem fölénk, valahová messze, és vettél egy utolsó, nagy levegőt.
Egy hónapja haltál meg. Most itt ülök Mátraházán, ahol gyerekkorom óta az összes Szilvesztert töltöttük, vagy, hogy legyen mégis igazság, azért néha Szilvannákat is.
A verseidet olvasom, mert hiányzol, és a verseidet olvasom, mert mindent megírtál.
Nincs más feladatunk, csak el kell őket olvasni.Boldog vagyok, hogy ilyen élettel ajándékozott meg a Jóisten. Boldog vagyok, hogy ilyen apám volt.
2016-ot írunk már, s nekem egy új világ kezdődik. Melyben befejeződött a létezéseddel áldott, gyönyörű idő.
S nekem elkezdődik a felnőttkorom, amitől már nem félek annyira.
„Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.
Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.
Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.”
Forrás: szeretlekmagyarország
