Jobb ma egy diktátor, mint holnap egy kalifa

Pedig a politikai migráció oka reálisan felszámolható. „Mindössze” nagyhatalmi egyeztetés, ésszerű konszenzus kellene hozzá, történetesen az, hogy az USA és Oroszország értsenek egyet abban: az Iszlám Állam megfékezése jóval fontosabb annál, mint hogy melyikük utálja, illetve szereti a szíriai diktátort, Aszadot. Nélkülük Észak-Afrikában és a Közel-Keleten aligha lehet stabilizálni a helyzetet, de ha mindketten akarják, akkor igen. Máris megszűnne a politikai migráció akut kiváltó oka, a szíriaiak többsége pedig valószínűleg visszatérne hazájába. Nem lehet olyan fene nagy öröm, gyerekeket, felesége(ke)t összepakolni, minden ingóságot pénzzé téve, útra kelni.

Csak az a „mindössze”!

A két állam közt most a feszültnél is feszültebb a helyzet, olyannyira, hogy sokan már új hidegháborúról beszélnek, ám ez ma még talán túlzás. Az oroszoknak biztos nem érdekük a helyzet további romlása, túl sok mindenben függenek a Nyugattól, de annyira mégsem, hogy feladják kétségkívül nagyhatalmi léptékű geopolitikai ambícióikat. Utóbbi nyilvánvalóan irritálja a jelenlegi amerikai politikusok többségét, alkalmat látnak benne, hogy egyre ijesztőbbre rajzolják az orosz ellenségképet. Elengedik fülük mellett az „obsitos” Kissinger minapi figyelmeztetését. Oroszország századok óta nagyhatalom már, mondja Kissinger, érdekszférája történelmileg rögzült, s ezen a Szovjetunió szétesése legföljebb ideig-óráig változtatott. Az oroszok ambícióit tiszteletben kell tartani, amíg ezek nem fenyegetik közvetlenül a Nyugatot, és sokkal inkább integrálni kellene őket, mintsem újra hidegháborúzni velük.

Kissinger mindig illúziótlan realista volt, s úgy tűnik, az is maradt. A demokrácia-projektek valóságból felmentett idealistái persze megalkuvónak tartják, csakhogy éppen ők menedzselték például az „arab tavaszt”, amely aztán az iszlám fundamentalisták látványos erősödéséhez vezetett. S amelynek következtében Szaddam Husszein és Moammer Kadhafi kései bosszút állhat most a Nyugaton, pontosabban leginkább Európán. Pedig kontinensünk sáros ugyan az „arab tavaszban”, de azért korántsem annyira, mint az USA.

(Putyin és Obama találkozója 2013-ban.)

Egyszóval felháborodhatunk Kissingeren, idejét múlt felfogásnak minősítve szavait, mégsem ártana megfontolni őket.

Ha a szíriai konfliktus nagyhatalmi egyeztetéssel rendeződne, az nemcsak nekünk európaiaknak lenne fellélegzés, de nagy lépés volna az orosz-amerikai viszony konszolidációjában is. Putyinék bizonyítanák, hogy válsághelyzetben mégiscsak lehet rájuk számítani, ők is a keresztény civilizációhoz tartoznak. Azzal, hogy a napokban Bassár el-Aszad oldalán tovább erősítették szíriai katonai jelenlétüket, máris tettek egy lépést a konfliktus realista megoldása felé.  Jobb ma egy diktátor, mint holnap egy kalifa – a Közel-Keleten ma, hála a Nyugatnak, mostanság így fest a helyzet.

Kérdés, mit lépnek erre Obamáék. Kissinger avagy a demokrácia-projektek kiagyalói szellemében cselekednek-e?

Európának az előbbi volna eminens érdeke.