Jó pár évvel ezelőtt elhívtak Vajdahunyadra, egy szegényházba. Egy utcanő – 16 éves lány – szült egy gyereket, és arra kértek, fogadjuk be, mert nem volt, aki felnevelje.
Egy tömbház negyedik emeletének kietlen lakásában, valami szőnyegdarabba csavarva találtam a kisgyereket, a februári hidegben szinte kékre fagyva, nagyon piszkosan. Kérdeztem a kolléganőt, hogy vajon mit tudnék megfogni ezen a gyereken, hogy ne legyen kakás a kezem? Rám nézett, és a fülembe súgta, hogy talán a fülit, atya.
Azon gondolkoztam, hogy én elviszem, de vajon életben marad-e egyáltalán? Mit fogok vele csinálni? Olyan nagyon törékeny és gyenge volt, hogy azt sem tudtam, hogyan nyúljak hozzá. Azóta eltelt jó pár év, és a minap a vasárnapi szentmisén láttam a gyereket – ma már másodikos fiúcska -, amint felolvassa Isten igéjét a templomban.
Ültem a padban, és potyogtak a könnyeim. Olyan jó volt látni! Megfizetik, megköszönik? Annyira mindegy! Az a fontos, hogy valakin tudtam segíteni. Hogy jó ember lesz abból a gyerekből, vagy rossz, szinte az is mindegy. Én megtettem a magamét. Eljuttattam addig, hogy tud olvasni, írni, elindult. Hogy mi lesz belőle, majd elválik.”
Böjte Csaba: Veszteségből nyereség, vereségből győzelem
Forrás: Arany gondolatok
