Jó pár évvel ezelőtt elhívtak Vajdahunyadra, egy szegényházba. Egy utcanő – 16 éves lány – szült egy gyereket, és arra kértek, fogadjuk be, mert nem volt, aki felnevelje.

Jó pár évvel ezelőtt elhívtak Vajdahunyadra, egy szegényházba

Egy tömbház negyedik emeletének kietlen lakásában, valami szőnyegdarabba csavarva találtam a kisgyereket, a februári hidegben szinte kékre fagyva, nagyon piszkosan. Kérdeztem a kolléganőt, hogy vajon mit tudnék megfogni ezen a gyereken, hogy ne legyen kakás a kezem? Rám nézett, és a fülembe súgta, hogy talán a fülit, atya.

Azon gondolkoztam, hogy én elviszem, de vajon életben marad-e egyáltalán? Mit fogok vele csinálni? Olyan nagyon törékeny és gyenge volt, hogy azt sem tudtam, hogyan nyúljak hozzá. Azóta eltelt jó pár év, és a minap a vasárnapi szentmisén láttam a gyereket – ma már másodikos fiúcska -, amint felolvassa Isten igéjét a templomban.

Ültem a padban, és potyogtak a könnyeim. Olyan jó volt látni! Megfizetik, megköszönik? Annyira mindegy! Az a fontos, hogy valakin tudtam segíteni. Hogy jó ember lesz abból a gyerekből, vagy rossz, szinte az is mindegy. Én megtettem a magamét. Eljuttattam addig, hogy tud olvasni, írni, elindult. Hogy mi lesz belőle, majd elválik.”

Böjte Csaba: Veszteségből nyereség, vereségből győzelem

Forrás: Arany gondolatok