hirmagazin_2015-06-30_115528
Nincsenek is olyan testvérek, akik néhanapján ne veszekednének. Olyanok azonban vannak, akik kevesebbet veszekednek. A szülők számára viszont gyakran ezek a végeláthatatlannak tűnő civakodások a legnehezebben elviselhetők. A piszkálódás, csipkelődés, gúnyolódás és féltékenykedés komoly feszültségforrás lehet a családban, és nagy megpróbáltatás a szülőknek. Bizony bele lehet fáradni…

Érdemes beleszólni? A válasz egyértelmű: igen. Noha természetes, hogy a testvérek vitatkoznak egymással, és mint láttuk, ez sok szempontból elősegíti a fejlődésüket is, olykor mégis közbe kell lépnünk, nehogy a vita egymás kölcsönös sértegetésébe, megalázásába torkolljon vagy verekedéssé fajuljon. Általában jó, ha a gyerekek maguk oldják meg a konfliktusaikat. De nem lehet bármit megengedni! („Én nem szólok bele, rendezzétek el egymás között!”) És persze az se jó, ha mindig közbelépünk, ha felforrósodik a hangulat… Gyakran tehát bele kell szólnunk a gyerekek vitájába, de érdemes várni legalább egy kis ideig, hátha maguk is dűlőre tudnak jutni. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben?

Ne álljunk senki pártjára addig, amíg nem tudjuk, miről van szó, és mi robbantotta ki a veszekedést! Az nem segítene semmit, sőt, frusztrálná a másikat, újra felszítaná a féltékenységét, és ez újabb konfliktushoz (bosszúhoz? megtorláshoz?) vezetne. Ne hagyjuk szó nélkül az erőszakot semmilyen formában! Vitatkozni, netán veszekedni is lehet, de a másikat leszólni, megalázni, megütni nem! Nem érdemes olyan kéréssel próbálkozni, amely általános jellegű és független a kialakult helyzettől („Kérlek, légy kedves a testvéreddel!”). Ne követeljük meg a nagyobb testvértől, hogy engedjen csak azért, mert „ő a nagy”!

Az 5-6 éves gyerekek azonnal még nem, de utólag, egy nyugodt pillanatban már képesek belátni, miben hibáztak. Várjuk ki a pillanatot, és beszéljük meg velük! Ha az egyik gyerekünk azzal akarja felhívni a figyelmet magára, hogy folyton piszkálja, sőt gyötri a testvérét, először vigasztaljuk és nyugtassuk meg azt, akit sérelem ért! Őrizzük meg a nyugalmunkat! Ha azt látja, hogy így nem ér célhoz, nem fog tovább próbálkozni. És ne felejtsük el, hogy ugyan szerencsétlen és kellemetlen módon, de csak azt akarta a tudomásunkra hozni, hogy több figyelemre lenne szüksége: adjuk meg neki, amit kívánt, de ne azonnal, hanem később, amikor már megnyugodott! („Gyere, Dávid, játsszunk valamit!”) Ha valamelyik gyerekünk állandóan „árulkodik” vagy panaszkodik a többiekre („Anya, Zoli elvette a kisautómat!” „Zoli csúfol!” „Zoli nem akarja visszaadni a könyvemet!”), ne oldjunk meg mindig mindent helyette, hanem biztassuk arra, hogy álljon ki magáért! Az óvodában és az iskolában nem leszünk mellette. Meg kell tanulnia, hogy csak valóban nagyon fontos vagy súlyos esetekben forduljon hozzánk segítségért!

Ha a gyerekeink összeverekednének, azonnal válasszuk szét őket! Adjunk nekik egy kis időt, hogy megnyugodjanak, és utána próbáljuk megbeszélni velük a problémát, vagy hagyjuk őket, hátha sikerül maguknak is! Akkor nem nekünk kell eldönteni, hogy ki volt a hibás.(A szülői beavatkozás lentebb olvasható 4 lépése sokat segíthet.) A humor nagy erő: oldja a feszültséget, véget vethet a vitának. A meglepetés erejénél fogva is hathat, hiszen a gyerekek inkább szidásra és büntetésre számítanak. Az is lehet, hogy rádöbbennek, milyen nevetséges apróságon különböztek össze, és gyorsan kibékülnek. Meglepőnek tűnhet, de a legtöbb esetben a gyerekek képesek tárgyalni és megállapodni egymással, kompromisszumot kötni és elkerülni, hogy nekünk kelljen rájuk kényszerítenünk valami megoldást. Ez mindenki számára előnyös, és így nekünk sem kell egyikőjük oldalára sem állnunk. (Pedig néha mennyi mindent megpróbálnak, hogy ezt elérjék!) Ha sikerül hozzászoktatni őket, hogy ilyen módon oldják meg a konfliktusaikat, a személyiségük is fejlődik: sokkal önállóbb felnőttek lesznek majd.

Forrás: delina;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu