Volt idő, amikor a Népszabadságot ott nyitottam ki, ahol Iván színese volt, valahol a közepe után. Aztán volt, hogy szinte csak ezért fizettem elő. Ma nincs Iván és Népszabadság sem. Eszembe jut sokszor, akkor is, ha látom Kehidán a Vándorbabot, melyet kedvelt.

Írni is csak úgy érdemes, hogy szívből jöjjön, szívhez szóljon, mint ahogy tőle tapasztaltuk. Valószínű, hogy sosem érem el az ő szintjét, de az ő írásainak hangulatát is jó érezni írás közben.  Tudott meglátni embereket, érzéseket.

– Iván, meghívlak hétvégére Lesenceistvándra a présházamba! Beszélgetünk, megkóstoljuk a boromat, és sétálunk a szőlőhegyen. Kati is ott lesz, meg András.

– Szívesen. Majd főzök én bográcsban.  Csak arra kell vigyázni, hogy Kati nem szereti, ha iszunk.

– Nem is fogunk, csak az íze miatt. Egyébként a szomszéd borospincében kell a hordókat rendezni.  Ezt ugye ismered?  Ilyenkor lemegyünk, szigorúan csak a nehéz hordók egyengetéséhez szokott férfiak, és végigkóstoljuk 1999-től évjáratonként a borokat. Ebben Kati sem találhat kivetnivalót. Azért az az igazság, hogy régebben ezt én tényleg végigkóstoltam, mostanában inkább csak válogatok, egy-egy kedvencet ízlelgetek.

– Én is így gondolom. Vannak ezek a süket orvosok ugye, akik nem ismerik el az alkohol gyógyhatásait.

– Ahogy mondod, kedves barátom. Mit tervezel főzni? Csak az alapanyag miatt kérdem.

– Egy speciális lecsót gondoltam, de az anyagot hozzá én szoktam beszerezni.

– Tudod mit, menjünk együtt ki a tapolcai piacra, aztán a zsidi henteshez húsért, ott a legjobb az áru.

– Megbeszéltük.

A piacon hosszas sétálás, fröccsözés és válogatás jött, és szépen beszereztük a hagymát, paradicsomot, paprikát, zsírt, kolbászt, tojást, kenyeret, zsírszalonnát meg kolozsvári szalonnát. Aztán ezekre még egy fröccsöt ittunk. A zsidi henteshez már csak a pörc, a töpörtyű, meg a sonka miatt néztünk el, ezek nem a lecsóba, hanem a lecsó mellé kellenek.

Hazatérvén Istvándra megraktuk a tüzet, kis szalmával, nádszálakkal, gyújtóssal az alján, vastagabb ágakkal a tetején, és odakészítettünk még vastagabb ágakat, ha már a végén, a lecsó után, csak a tüzet szeretnénk nézni.

Legalább két fröccsidő múlva kezdtük a főzési műveletet, amikor már jó volt a parázs.

Odaraktuk a bográcsba a zsírosabb szalonnát, egy kis zsírral, hogy ne égjen oda.  Az olvadt szalonnára, még a pirulás előtt jött a hagyma, és amikor az üvegesedni kezd, akkor a paprika tömege. A paprika teljes puhulása előtt, jön a paradicsom. Kis kevergetés után Iván is és én is érezzük, hogy fröccs-time van, egy kis szusszanásnyi idő a jól indult főzés közben.

Egy kis bort még a lecsónak is adunk, de a paradicsom bő leve miatt keveset. És aztán, ha már elfőtt a leve nagyja, jön bele apróra szeletelt kolozsvári szalonna, meg kolbász, esetünkben gyulai, szintén kis darabokra szeletelve.

Más dolog már nem is maradt, mint kis lángon összeérlelni az ízeket, készíteni az asztalt, és kitölteni egy fröccsöt.  A felszeletelt kenyér is az asztalra kerül, de aki ad a kalóriára, anélkül eszi.

Van még az a dolog, hogy ha gyerekek és hölgyek nem esznek belőle, az erős paprika is belemehet, de esetünkben más a helyzet.

Kati, András, Iván, Judit és én jóízűen falatozni kezdünk, és kezdődik egy vidám délutáni beszélgetés.  Aztán mikor már mindenki lassul, iszunk egy kávét, és hosszas készülődés után elindulunk lejárni az ételt, a kék túra útvonal előttünk menő szakaszán indulunk, és felmegyünk a hegyre, a kápolna felé. Onnan megnézzük a Balatont, de kétszer előtte is megállunk, hogy gyönyörködjünk a panorámában. Dehogy fáradtunk el a meredek lejtőn, ezt csak az gondolhatja, aki nem ismer minket!  Onnan fentről már vízszintesen megyünk, vagy lefelé, persze még egy jó óráig eltart a szőlőhegyet körbejárni.  Azt sem teljesen, de a nagyját.  Elindulunk Várvölgy felé, egy darabig megyünk az úton, aztán bemegyünk egy kisebb gyalogúton az erdőbe, ahol csodálatos eldugott meseházikókat találunk. A legtöbb kerítés nélküli. A régi emberek praktikuma látszik egy-egy ilyen présházon. A tetőről begyűjtik a vizet egy fém vagy beton hordóba, és azzal locsolnak, permeteznek. Kút ritkán van itt a hegyen, de víz mindenkinek kell.

A legtöbb ház körül kis veteményes, zöldségek, krumpli, és gyümölcsfák. Ami a legfontosabb egy itteni ebédhez, az helyben terem. A fröccs alapanyaga, az benn van a házban.

Megyünk a gesztenyés felé, ahol ősszel nő egy kicsit a forgalom. A kirándulók szedegetnek a földről, a véletlenül náluk lévő zacskóba gyűjtik a termést, az erdő tulajdonosai igyekeznek őrizni a gesztenyét feliratokkal, jelenlétükkel, több-kevesebb sikerrel.

Aztán elérünk a forrásig, ahol mindig mintát veszünk a vízből. Egy-egy szem szilva vagy barack is a kóstolás tárgya, nehéz megállni, hogy ne.

Aztán leereszkedünk újra a faluba, és megnézzük Péteréket meg a kecskéket, veszünk kecskesajtot. Én a natúrt szeretem, de van fűszerekkel ízesített, köménymagos, medvehagymás is.

Még savót is viszünk, mert azt Iván is meg én is szeretjük. Reggel ezzel jó kezdeni a napot, jó hideg savóval.

Aztán visszatérünk a tűzhöz, melyet felszítunk és körbeülünk, mert jó ott beszélgetni még késő estig. Odavisszük az italokat is, és aki később megéhezne, süthet szalonnát, vagy csak úgy, az íze miatt.

Mintha itt lennének közöttünk Iván és András is onnan, ahol vannak, meg Kati is Szegedről…

Jó éjszakát, drága Iván!

Nemeskéry Kiss Zsigmond