„Isten őrizzen meg minket a szabad fegyvertartástól” – Dr. Németh Attila pszichiáter az öngyilkosság-megelőzés világnapján

Stigma helyett segítség! Ez lehetne a jelmondatunk ma, az öngyilkosság elleni küzdelem világnapján. De mit tehet az egészségügyi szakma, mit a társadalom egésze, és mit én magam?

„Az öngyilkos nem meghalni akar, hanem másképpen élni.” Hát, ennél ütősebbet erről a világról nekem még soha senki sem mondott. Pedig öt évet dolgoztam pszichiátrián nővérként, és hasonló területen tanultam az egyetemen.

Dr. Németh Attila pszichiátertől idézem a fenti mondatot, amely így folytatódott: igen, másképpen akar élni, de válsághelyzetében nem talál kiutat, nem látja, hogy máshogy is lehetne. Ilyenkor kell időt nyerni. A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgató főorvosával az öngyilkosság-megelőzés világnapja apropóján beszélgettem.

Valóban megelőzhető az öngyilkosság?

Száz százalékban nem, olyan soha nem lesz, hogy emiatt ne lennének veszteségeink. De csökkenteni lehet a kockázati tényezőket, és ezzel az öngyilkosságok számát.

Szerelmi csalódás, halmozódó adósságok, gyógyíthatatlan betegség: az emberek általában azt gondolják, ilyen okokból akar valaki meghalni. Vagyis valamilyen kilátástalannak tűnő élethelyzet miatt.

A valóságban a befejezett öngyilkosságok 75 százalékának hátterében pszichiátriai betegség áll. Igen, az említett tényezők is jelen vannak, de nem ezek a dominánsak – ha csak a számokat nézzük, a rákbetegség például 5 százalékban. A kockázati tényezők között első helyen kell említenünk a hangulati zavarokat, azok között is a depressziót. Ennek két nagy csoportját különbözteti meg a korszerű pszichiátria, az úgynevezett unipoláris és a bipoláris depressziót. Míg az előbbire a lehangoltság, hangulati mélypontok jellemzőek az aktív szakaszban, a bipoláris betegségben nemcsak ezek fordulnak elő, hanem ezzel váltakozva eufória és felhangoltság is. Azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi csoportban gyakoribb az öngyilkosság, mivel azok a betegek, akik mániás periódusokat is megélnek, még rosszabbul tolerálják a mélypontokat. De a depresszió mindenképp rendkívüli kockázatot jelent, hiszen az érintettek fele élete során megkísérel öngyilkosságot elkövetni. A terápiájuk azért kulcsfontosságú, mert míg a kezeletlen esteknél 15 százalékban fordul elő befejezett öngyilkosság, a kezelt betegeknél ennek ötöde, 3 százalék az arány.

Az elhunyt környezetében élők általában azt kérdezgetik maguktól a tragédia után: „Mit tehettünk volna? Miből kellett volna észrevennünk?” Emiatt senki nem hibáztathatja magát, hiszen nem mindig vannak látható jelek. Ám ha vannak, melyek ezek?

Az öngyilkosságot vagy annak megpróbálását általában jellemző magatartás előzi meg. Azzal indul, hogy a páciens értelmetlennek látja az életét, ezután már fantáziál az öngyilkosságról, majd készül is rá, és csak az utolsó láncszem maga a cselekedet. Amire még fontos figyelni: az öngyilkosság rizikófaktorai között a második helyen egyértelműen a szenvedélybetegség áll: alkohol-, gyógyszer- vagy drogfüggőség éppúgy, mint az ide tartozó viselkedési zavarok, például a túlzott mértékű szerencsejáték. Ha függőség és depresszió együtt van jelen, a veszélyeztetettség még fokozottabb. Ezzel a kettős diagnózissal sűrűn találkozunk a pszichiátriai praxisban, amikor például a depresszióban szenvedő beteg alkohollal próbálja meg szorongását csillapítani. A kapcsolat fordítva is megvan: a szenvedélybetegek kétharmada küzd depresszióval is. Gyakoriság szempontjából a harmadik nagy csoportot az időskorban elkövetett öngyilkosságok teszik ki. A kor előrehaladásával egyre gyakoribbak a krónikus betegségek, amelyek rontják az idős ember életminőségét, és az elmagányosodás is egyre többüket érinti. Utóbbi enyhítése társadalmi feladat.

Magyarország sokáig világelső volt e területen, és még mindig kiemelkedően magas az öngyilkosságok aránya az uniós országok összehasonlításában. Ön lát-e bármi biztatót a számokban?

A múlt század nyolcvanas éveinek közepén történt nálunk a legtöbb befejezett öngyilkosság, évente közel ötezer honfitársunkat veszítettük el így. Innentől kezdve fokozatosan és jelentősen csökkent a szuicidráta 2006-ig, körülbelül 40 százalékkal. 2007-ben azonban ez a javulás megtorpant. Hogy mi történt ekkor? A magyar pszichiátriai ellátórendszer megroggyant. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, az OPNI 2007-es bezárása volt a fő érvágás. Az, hogy ennek az intézkedésnek a nyomán senki sem maradt ellátatlanul, csak papíron igaz. Elég, ha csak arra gondolunk, hány korábban jól működő orvos-beteg kapcsolat szakadt meg így kényszerűen és végleg… Emellett az aktív pszichiátriai ágyak 22 százalékának megszüntetése és a mentális gondozók fix finanszírozásának felére csökkentése tovább morzsolta a rendszert. Mindennek következményeként az öngyilkossági arány csökkenése megállt, sőt enyhén emelkedett egészen 2010-ig. 2011 óta ismét biztató a tendencia – ennyi idő kellett ahhoz, hogy normalizálódjon a helyzet. Ha megnézzük a 2016-os adatot, az addig eltelt öt év során több mint negyedével csökkent a befejezett öngyilkosságok száma. Ilyen mértékű javulás nemzetközi mércével mérve is igen figyelemre méltó. Ehhez foghatót csupán a lényegesen jobb helyzetben lévő Dániában észleltek, ahol nemzeti öngyilkosság prevenciós program és szuicidregiszter bevezetésével támogatják a megelőzést. És a befejezett öngyilkosságok számának csökkenése a mai napig tart. Igaz, volt honnan javítani… Így le is kerültünk a dobogóról. Ma az unióban Litvánia, Szlovénia és Lettország áll a szomorú statisztika élén. Hogy jobban megértsük a különbséget: míg hazánkban 16,9 befejezett szuicidum jut 100 ezer lakosra, ez a szám Litvániában 30. Az észtek is hasonlóan rossz helyzetben voltak, ők az alkoholproblémákkal küzdők megsegítésével értek el tartós eredményeket. Hozzáteszem, Magyarországon szintén csökken az egy főre jutó alkoholfogyasztás. Legalábbis a statisztika szerint…

A reményt keltő tendencia ellenére 2017-ben Magyarországon még mindig 1634-en vetettek véget önkezükkel az életüknek. Van-e tipikus „áldozati profil”?

Amit biztosan elmondhatunk, az az, hogy háromszor annyi nő kísérel meg öngyilkosságot, mint férfi. A befejezett szuicidum viszont a férfiak között háromszor olyan gyakori. Ez összefügg azzal is, hogy az agresszívabb és impulzívabb személyiségű egyének akkor is agresszívabbak és impulzívabbak, amikor önmaguk ellen fordulnak. És mivel ez statisztikailag inkább jellemző a férfiakra, körükben az önakasztás és magaslatról leugrás a leggyakoribb, amelyek legalább 75 százalékban halállal végződnek. A nők eközben többségében gyógyszerbevétellel kísérelnek meg öngyilkosságot, amit akár hetven százaléknyi eséllyel túl lehet élni. Hogy az említett két személyiségjegy milyen fokozott veszélyt rejt, az is mutatja, hogy például az Egyesült Államokban a lőfegyverviselés engedélyezésével párhuzamosan nő a befejezett öngyilkosságok száma, a nők között is! Hiszen egy agresszívabb és impulzívabb beállítódású ember könnyebben nyúl a pisztolyhoz is, ha az „kéznél van”, és „sikerrel kecsegtet”, márpedig a lőfegyvert használók körében 95 százalékban halállal végződik a kísérlet. Én mint pszichiáter azt mondom, Isten őrizzen meg minket a szabad fegyvertartástól…

Azt szintén a statisztikai adatokból olvashatjuk ki, hogy ahogyan halad előre az életkor, úgy válik egyre gyakoribbá a befejezett öngyilkosság.

Igen, a húsz év alattiak aránya csupán töredéke a teljes számnak, viszont fiatalkorban ez a második vezető halálok! Mindenesetre ma is az ötven és hatvan év közöttiek vezetik a listát, de éppen itt, a harminctól hatvanig terjedő korosztályban értük el a legnagyobb javulást.

Annak vajon mi az oka, hogy falvakban kevesebb a befejezett öngyilkosság, mint a nagyvárosainkban?

Korábban ez a különbség markánsabb volt, de ma is jelen van, ami a kisebb településeken hatékonyabban működő közösségek megtartó erejét jelzi. Az országon belüli területi eltérések azonban továbbra is nagyon szembetűnőek. Míg az északnyugati régióban a legalacsonyabb, addig a délkeletiben a legmagasabb a szuicid ráta. Sokan sokat vizsgálták, miért sérülékenyebbek a Csongrád, Bács-Kiskun, Békés megyében vagy akár a Szabolcsban élők, mégis nehéz magyarázatot találni. Annyi azért kirajzolódik, hogy az alkoholproblémákkal küzdők száma vagy éppen a szakemberhiány és -többlet hasonló területi eltéréseket mutat. És azt kell mondjam, az sincs eldöntve, hogy az egyén szempontjából a mintakövetés vagy az örökölt biológia faktorok jelentik-e a nagyobb kockázatot. De nagyon fontos tény, hogy a családban korábban előfordult-e öngyilkosság, a kórelőzmény felvételekor mindig rá is kérdezünk. A depresszióra való hajlam biztosan örökölhető, ahogyan a konfliktuskezelési jellemzők szintén – ez mindig ott van az öngyilkosság hátterében.

Ön hogyan tekint a jól ismert sommás kijelentésre, miszerint „a magyar öngyilkos nemzet”?

Nem hiszek benne. Ami tény, hogy a történelmi Osztrák-Magyar Monarchiának kiugróan rossz volt a statisztikája, de ez minden nemzetére érvényes volt. Az osztrákok és a csehek hamarabb értek el javulást, míg Magyarországon még a hatvanas-nyolcvanas években is rendkívül rosszak voltak a mutatók. Én abban hiszek, hogy nincs öngyilkos nemzet, csak kezeletlen betegek.

Mit tehetünk a megelőzésért?

Társadalmi szintű beavatkozás lehet például a veszélyes helyek, hidak, sziklák védelme. Azaz megnehezíthetjük a megközelítésüket, megmagasíthatjuk a korlátjaik, a közelükben lelki elsősegélyhívó számokat írhatunk ki. Talán nem ez a legfontosabb teendő, de nagyon hatékony lehet. És persze nem lehet az érintetteket és családjukat, környezetüket elégszer biztatni, hogy forduljanak szakemberhez.-A pszichológiai kultúra része kellene, hogy legyen az, hogy tudjuk, a depresszió betegség, amely kezelhető, és az érintett olyan lesz, mint régen. Azt szoktam mondani, minden hetedik ember életében előfordulhat depressziós periódus. Ne féljenek a stigmatizációtól, mert az olyan „házi megoldások”, mint hogy a depresszióst szakszerű segítség helyett kabaré-előadásra visszük, inkább ártanak. Ráadásul az idő halad, és ugyanez igaz a szenvedélybetegségekre is.

Ha sikeresen eljuttatjuk hozzátartozónkat a szakemberekig, bízhatunk benne, hogy onnan rendben lesz a dolog? Magyarul: a szakma felkészült ennyi ember fogadására?

Kétségtelen, hogy rendszerszintű szervezettség is szükséges a sikerhez. Például több krízisintervenciós központ kellene. Ma egyetlen ilyen működik mintaszerűen az országban, a Péterfy utcai kórházban – gondolhatja, milyen extrém leterheltségnek kitéve. A krízishelyzetek kezelésére több klinikai szakpszichológust kellene kiképezni, akik gyorsan, mindenki számára elérhetőek. Az is tény, hogy kétszer ennyi pszichiáter szakorvosra lenne szükség, hogy elérjük az uniós átlagot. Most ebből a szempontból Kazahsztánnal vagyunk egy szinten. Sajnos a pszichiáterhiány világjelenség. Kevesen választják ezt a klinikumot, akik pedig igen, azok Magyarországon a szakvizsga után orientálódnak másfelé. Ma már nem is annyira a külföldi munkavállalás a jellemző, hanem a magánpraxis választása, kevesebb felelősséggel, több pénzzel, nagyobb szabadsággal.

Az egyes ember ön szerint mit tehet?

Talán a legjobb, ha azonosul azzal az állásponttal, hogy az öngyilkosság se nem bátorság, se nem gyávaság, hanem a depresszió legsúlyosabb szövődménye. Nem szeretjük, amikor az öngyilkosságot teátrális cselekménynek nevezik. Minden kísérletet komolyan kell venni, mert aki egyszer már megpróbálta, az tízszer veszélyeztetettebb. Igen, lehet, hogy segélykiáltás van a kísérletei mögött: „Egyedül nem tudom megoldani a konfliktusaimat, segíts!” Van, aki beszél az öngyilkossági gondolatairól, van, aki nem. Hát kérdezzünk mi rá, kezdeményezzünk mi beszélgetést róla! S addig is, míg szakemberhez segítjük a szerettünket, megértően, empatikusan hallgassuk meg, semmiképpen ne kicsinyeljük le a problémáit. Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy az olyan kijelentések, mint az „úgysem mered megtenni”, vagy a „ha tényleg így gondolod, akkor inkább ugorj le a tizedikről”, el nem hangozhatnak, még komolytalanul sem.

A szakember mentális egészsége ugyanolyan fontos