forrás: messzelatoblog.hu
Egy olyan borzalmas vérfürdő után, mint amilyen a péntek esti párizsi merényletsorozat, mindenki a lehetséges magyarázatokat keresi. Olyan mondatokat, amelyek valahogy legalábbis megpróbálnak valamilyen ok-okozati összefüggést találni a tettesek és az áldozatok között. Prőhle Gergely írása.
A Charlie Hebdo című szatirikus lap szerkesztősége ellen elkövetett január 9-i merénylet után, amikor a világméretű részvétnyilvánítás a „Je suis Charlie” mondatban öltött testet, kicsit más volt a helyzet. Semmi nem legitimálhatja emberek életének önkényes kioltását, mégis, a szó szoros értelmében se Istent, se embert nem ismerő lap szerkesztőinek kivégzése a muzulmán vallási érzékenység megsértésének bosszújaként volt értelmezhető. Nem véletlen, hogy már akkor is felbukkant a „Je suis Ahmed” mondat, arra a muzulmán francia rendőrre utalva, akit a merénylők az utca kövén gyilkoltak meg, s aki már-már abszurd módon vált radikális hitsorsosainak áldozatává.
A tegnapi események után is lehet persze ilyen-olyan magyarázatokat találni. Franciaország fokozott szerepvállalása a szíriai válság kezelésében nyilván az elsődleges tényező. Az Iszlám Állam elleni harcban Párizs nem fukarkodik sem a politikai nyilatkozatokkal, sem a katonai erő bevetésével. Az időzítés és a merényletek helyszíneinek kiválasztásában szerepet játszhatott a Szíriáról Bécsben zajló külügyminiszteri egyeztetés és a német-francia labdarúgó mérkőzés időpontja, melyen a francia elnök és a német külügyminiszter is részt vett. Ennek megfelelően, a stadion környékén nyilván igen kiterjedt biztonsági intézkedések voltak érvényben, s mégis, még a labdát épp megszerző játékos is zavarba jött egy pillanatra az első robbantás hallatán. Micsoda eszméletlen vakmerőségre utal mindez – két héttel a világ szinte összes fontos politikai vezetőjét felvonultató Klíma-csúcs, és három héttel a franciaországi önkormányzati választások előtt.
Tekintettel arra, hogy a migrációs kérdés a befogadás-távoltartás mindennapos logisztikai problémáján túl egyben a társadalmi integráció lehetőségeiről és korlátairól szóló kérdés is, nem kétséges, hogy a migráció ügyében zajló európai diskurzus is új irányt, lendületet kap – nem is beszélve az ezzel összefüggő belpolitikai folyamatokról. A januári merénylet után a Marine LePen vezette Nemzeti Frontnak nem is kellett, s persze nem is lett volna ízléses határozottan megszólalnia a bevándorlás ellen, mégis jelentős népszerűség-növekedést tehetett zsebre. Ez most aligha lesz másként.
De az is biztos, hogy a tegnapi események hatása Franciaország határain kívül is megmutatkozik majd. A németországi politikai hangulatra való hatása feltételezhetően felgyorsítja azt a folyamatot, amely már eddig is a korlátlan bevándorlás ellenzőinek táborát erősítette. Tegnap Berlinben, a Magyar-Német Fórum ülésén hangzott el az a mondat, mely szerint manapság Németországban több a regisztrálatlan migráns, mint amekkora a mozgósítható katonák létszáma. Akár igaz ez, akár nem, a két szám összevetésének szándéka már önmagában jelzi a helyzet még komolyabbra fordulását. S persze itt senki sem arra gondol, hogy az éppen Európába érkező migránsok rögtön gyilkos merényleteket készítenének elő. Ám ha igaz a feltételezés, hogy Párizsban ismét a másod-, harmadgenerációs fiatal muzulmánok gyilkoltak, akkor ez igen sötét képet fest a társadalmi integráció és az európai civilizációs normák fenntarthatóságának esélyeiről.
A Charlie Hebdo, mint a sajtószabadság igen extrém példája, a felvilágosodás hazájában e nemes, az európai identitást olyannyira meghatározó szellemi áramlatnak a vadhajtása. A tegnap esti párizsi merénylet után, miközben minden jóérzésű ember részvéttel gondol a minden racionalitást nélkülözően kiválasztott áldozatokra, a tehetetlenség érzete egyetlen mondatba sűrűsödik: „Imádkozzatok Párizsért!” A biztonsági intézkedések és katonai lépések, amik majd – ahogy a francia elnök mondta – a most megindult háború részei lesznek világszerte, jó eséllyel egy eddig soha nem tapasztalt új keretet adnak majd mindennapjainknak.
