1945. március 6-án a ködös hajnali pirkadatban kétezer löveg össztüzével vette kezdetét a második világháború utolsó nagy német offenzívája.
A félórás tüzérségi előkészítés után a Velencei-tó és a Balaton között húzódó frontvonalról a 6. SS-páncéloshadsereg és Hermann Balck vezérezredes 6-ik hadseregének páncélos ékei lendültek támadásba, hogy átszakítsák Fjodor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának arcvonalát.
A „Tavaszi ébredés” (Frühlingserwachen) kódnevű hadművelettel Adolf Hitler arra tett kétségbeesett kísérletet, hogy a Dunántúlról kiszorítsa a Vörös Hadsereg magasabb egységeit, és visszaszerezze a hadászati kezdeményezést az ekkor már a végóráit élő Harmadik Birodalom délkeleti határát fenyegető szovjet haderővel szemben. A Balaton és a Velencei-tó közötti térségben lezajlott heves összecsapás a kurszki, az ardenneki és az alföldi ütközet mellett a második világháború egyik legnagyobb páncéloscsatájának számít.
Az utolsó nagy rohamra készült a Vörös Hadsereg
Az 1944. december 16-án az Ardennek térségéből elindított nagy német ellentámadás váratlanul érte az angolszász szövetségeseket. A kezdeti sikerek után azonban a megerősödött ellenállás és a súlyos utánpótlási gondok miatt a német offenzíva megrekedt, az amerikai-brit erők pedig 1945. január 16-ra a kiindulási vonalaikra vetették vissza a komoly veszteségeket elszenvedett német seregtesteket. Hitler Antwerpen elfoglalásáról és a nyugati angolszász haderő megsemmisítéséről szőtt lázálmai így végleg meghiúsultak.
Az ardenneki ellentámadásnak csupán egyetlen időleges taktikai eredménye volt; mintegy másfél hónappal elodázta az angolszász szövetségesek felvonulását a Rajna vonalára.
A NYUGATI VERESÉG UTÁN HITLER FIGYELME ISMÉT A KELETI FRONT FELÉ FORDULT,
ahol a Vörös Hadsereg 1945 januárjában elindított általános offenzívája miatt válságosra fordult a helyzet. A moszkvai szovjet főparancsnokság, a Sztavka 1945 februárjában a Balti-tengertől a Magyarországig húzódó frontvonalon két nagy csoportba vonta össze a támadóerőit.
Északon Georgij Zsukov marsall 1. belorusz, valamint Ivan Konyev marsall 1. ukrán frontja az Odera és a Neisse irányába tört előre, hogy a folyókhoz felsorakozva megkezdje a felkészülést Berlin ostromára. Konsztantyin Rokosszovszkij marsall 2. belorusz frontja ekkorra már Németország területére betörve a Balti-tenger partján nyomult tovább nyugati irányba.
Délen, Magyarországon, a Tiszántúl elfoglalása után Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja Fjodor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának a támogatásával ostromgyűrűbe fogta Budapestet.
A magyar fővárost 51 napig tomboló súlyos helységharc után 1945. február 13-án foglalta el a Vörös Hadsereg.
Tolbuhin azt tervezte, hogy Budapest bevétele után a 3. ukrán front Ercsinél, Dunapentelénél ( ma Dunaújváros, a szerk.) és Baja térségében kiépített hídfőiből általános támadást indít a Dunántúl elfoglalására, és a harcok Ausztria ( akkor még a Harmadik Birodalomhoz tartozó tartomány, az Ostmark, a szerk.) területére való áttételére, összhangban a Sztavka általános hadműveleti céljával.
Mint mindig, most is Hitler akarata érvényesült
Ezekben a hetekben rendkívül feszült, ideges hangulat uralkodott az OKW (Oberkommado der Wehrmacht), vagyis a német véderő főparancsnokságán a nyugaton és keleten egyaránt súlyosra fordult helyzet miatt.
A HOGYAN TOVÁBB KÉRDÉSE EZÉRT MIDEN KORÁBBINÁL ÉLESEBBEN VETŐDÖTT FEL
az ardenneki kudarc árnyékában a berlini birodalmi kancellárián 1945. január 17-ére összehívott helyzetértékelő megbeszélésen. Az értekezletre meghívott magas rangú vezérkari tisztek megdöbbenve konstatálták, hogy az 56-ik életévében járó Hitler úgy néz ki, mint egy összeroskadt aggastyán.
Az elmúlt hónapok megpróbáltatásai alaposan megviselték a Führert: Hitler megőszült, meggörnyedve járt, és egyre kevésbé tudta leplezni bal keze állandósult remegését. Az egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő és hisztérikus dühkitörésekre hajlamos
HITLER AZONBAN AZ ÖSSZEOMLÁSSAL FENYEGETŐ HELYZET ELLENÉRE SEM VOLT HAJLANDÓ SZEMBENÉZNI A REALITÁSOKKAL.
Heinz Guderian vezérezredes, a kiváló páncélosstratéga, aki ekkor már a szárazföldi véderő (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkar főnöki posztját töltötte be, a Varsó alól kibontakoztatott szovjet támadás irányából, illetve a Vörös Hadsereg erőkoncentrációjából felismerte, hogy a szovjet hadászati csapás fő iránya Berlin lesz.
Ezért azt javasolta Hitlernek, hogy az Ardennekből kivont seregtesteket, illetve a meglévő páncélos tartalékokat e fenyegetés elhárítására vonják össze. Guderian helyzetértékelésével szemben Hitler viszont úgy vélte, hogy a Vörös Hadsereg a magyarországi térségből, a birodalom déli része felé fogja kibontakoztatni a fő offenzíváját.
EZÉRT A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ PÁNCÉLOSTARTALÉKOKAT MAGYARORSZÁGON AKARTA ÖSSZEVONNI,
a szovjet támadás feltartóztatására.
Hitler döntésében az is komoly szerepet játszott, hogy a náci Németország számára ekkorra már csak a dunántúli, zalai kőolajmezők számítottak az egyetlen természetes üzemanyagforrásnak. A tiszttársai által csak „forrófejű Heinzként” emlegetett Guderian vezérezredes, aki a legtöbb tábornokkal ellentétben Hitlerrel szemben is bátran vállalta a nyílt konfrontációt, őrültségnek nevezte a páncélostartalékok Magyarországra vezénylését.
„ A tábornokaim semmit sem értenek a hadigazdasághoz!„
-vágott vissza Hitler dühösen, és mint mindig, most is az ő akarata érvényesült.
Papíron félelmetes támadóerő gyülekezett a Dunántúlon
A sietve kidolgozott és a Führer hadászati elképzeléseit tartalmazó Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) kódnevű hadműveleti terv az ardenneki offenzíva (a Herbstnebel hadművelet, a szerk.) tervéhez hasonlóan túlontúl is ambiciózus volt, ami nem vette figyelembe sem a tényleges erőviszonyokat, sem pedig a rendelkezésre álló erőforrásokat. A hadművelet elsődleges célja a Dunához való áttörés, és a 3. ukrán front kettévágása, valamint a szovjet erők visszaszorítása lett volna a Duna–Tisza közére.
Hitler a valóságtól teljesen elrugaszkodva az offenzíva első ütemének sikere estén Budapest visszafoglalásával, és a Vörös Hadsereg Tiszántúlra való visszavetésével is számolt, noha erre nem volt semmilyen reális esélye. Az offenzíva végrehajtásához egy papíron valóban félelmetes csapásmérő erőt vontak össze, amit a Harmadik Birodalom még bevethető páncélostartalékaiból állítottak fel.
A Balaton és a Velencei-tó közötti frontszakaszról kibontakozó ellentámadás főcsapását a nyugati frontról kivont és az ardenneki offenzívában kulcsszerepet játszó 6. SS-páncéloshadseregnek kellett végrehajtania, Herman Balck vezérezredes 6. hadseregének az aktív támogatásával.
A 6. SS-páncéloshadsereg élén Adolf Hitler régi mozgalmi harcostársa, a müncheni kidobólegényből, illetve rendőrőrmesterből SS-Oberstgruppenführerré ( SS-vezérezredessé) lett Josef (Sepp) Dietrich állt, akiről Hermann Göring úgy vélte, hogy legfeljebb egy ezred irányításához elegendőek a szellemi képességei. Gerd von Rundstedt vezértábornagy – korábban a nyugati front főparancsnoka – ennél sokkal sarkosabban vélekedett a „régi harcostárs” hadseregparancsnoki képességeiről, kijelentve, hogy „Derék, ám de hülye!”
A Tavaszi ébredés hadművelethez összevont támadóerő 10 páncélos és 12 gyalogos, illetve páncélgránátos hadosztályból, összesen mintegy 220 ezer katonából, 3200 lövegből, valamint 656 harckocsiból és rohamlövegből állt. A második világháborúban a magyarországi hadművelethez vonták össze legnagyobb számban az új fejlesztésű Panzerkampfwagen VI Ausf. B típusú nehézharckocsit, a „legyőzhetetlen” Királytigrist,
AMI KÉTSÉG KÍVÜL A HÁBORÚ LEGFÉLELMETESEBB NÉMET PÁNCÉLOSA VOLT.
A német támadócsoportba osztották be Heszlényi József vezérezredes 3. magyar hadseregének megmaradt alakulatait is.
Az offenzívát a német Dél Hadseregcsoport parancsnoka, Otto Whöler gyalogsági tábornok koordinálta. A 6. SS-páncéloshadsereget rövid bajorországi pihentetés és feltöltés után 1945 februárjában csoportosították át Magyarországra, a legnagyobb titokban.
A hadsereg kötelékéhez olyan félelmetes hírnévre szert tett magasabb egységek tartoztak, mint például az 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte, vagy a kegyetlen fanatizmusáról hírhedtté vált 12. SS Hitlerjugend páncéloshadosztály, továbbá a Budapest felmentési kísérleteit levezénylő Otto Herbert Gille Obergruppenführer (altábornagy) IV. SS-páncéloshadteste.
A német támadóerő része volt a fanatikus és a Malmédy-i hadifogolygyilkolások miatt hírhedt náci, Joachim Peiper SS-Standartenführer (ezredes) Királytigrisekből álló 503. önálló nehézpáncélos zászlóalja is. Noha mindez együttesen félelmetes erőnek látszott, de a hadosztályok többsége nem volt feltöltve teljes létszámra, és a személyi állomány jelentős részét frissen besorozott, komoly harctéri tapasztalatokkal nem rendelkező újoncok alkották.
Foglyul ejti a Sárrét a Királytigriseket
A szovjet felderítés figyelmét a szigorú álcázás ellenére sem kerülték el a Dunántúlon megjelent SS-páncélosalakulatok. Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka ebből helyesen arra következtetett, hogy egy nagyobb német ellentámadással kell számolnia. Ezért a moszkvai főparancsnoksággal egyeztetve úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztja a dunántúli offenzívát, mélységi védelmi állásokat építtet ki, és csak azt követően lendül támadásba, hogy elvéreztette a németek áttörési kísérletét.
A német harccsoportosítással szemben a 3. ukrán front öt hadsereget, valamint egy gépesített, kettő páncélos és egy lovassági hadtestet, összesen 37 hadosztályt, 400 ezer katonát, továbbá ezer repülőgépet vonultatott fel.
TOLBUHIN EGYEDÜL A PÁNCÉLOSERŐK TEKINTETÉBEN ÁLLT GYENGÉBBEN A NÉMETEKNÉL;
a magyarországi ütközetekben elszenvedett súlyos veszteségek miatt mindössze 400 harckocsit és önjáró löveget tudott szembe állítani a német támadóerőkkel. Hitler sürgetése miatt a német hadseregparancsnokságnak sem ideje, sem pedig lehetősége nem volt a páncélostámadáshoz elengedhetetlenül szükséges talajviszonyok előzetes felderítésére.
Amikor a 3. magyar hadsereg vezérkara megtudta, hogy a támadás fő iránya a Sárréten át lesz kibontakoztatva, Heszlényi vezérezredes nyomatékosan figyelmeztette a német tábornokokat, hogy a kora tavaszi hóolvadás miatt az erekkel, patakokkal tarkított vizenyős terület
ALKALMATLAN LESZ A PÁNCÉLOS MŰVELETEK SZÁMÁRA,
de figyelmeztetésének nem lett foganatja.
A Tavaszi ébredés 1945. március 5-én kora reggel egy megtévesztő akcióval kezdődött el. Maximillian de Angelis gyalogsági tábornok harccsoportjának 4 hadosztálya délről intézett elterelő támadást Sarohin vezérőrnagy 57. hadserege, illetve az 1. bolgár, valamint a 3. jugoszláv hadsereg alakulatai ellen.
Ez azonban csak a bevezető volt a másnap hajnalban elindított általános offenzívához. Március 6-án pirkadatkor kétezer német löveg fél óráig tartó tűzcsapása után támadásba lendültek Balck és Dietrich tábornok páncélosegységei.
A balszárnyon Hermann Balck vezérezredes 6. hadserege Zahavajtev vezérőrnagy 4. gárdahadseregét, míg Dietrich 6. SS-páncéloshadserege Gagen vezérőrnagy 4. szovjet hadseregét támadta meg. A ködös, borongós, havas esővel vegyes időjárás nem tette lehetővé a Luftwaffe bevetését a német támadás támogatására, bár a rossz idő a szovjet taktikai légierőt is a földhöz szegezte.
A német harckocsik alighogy letértek a műútról, hogy szétbontakozzanak a támadáshoz, nyomban elakadtak a felázott, süppedékes talajon,
AMIN MÉG A GYALOGSÁG IS CSAK NAGY NEHÉZSÉGEK ÁRÁN TUDTA ÁTVEREKEDNI MAGÁT.
De a támadás a rettenetes talajviszonyok és az erőteljes szovjet védekezés ellenére is lassan teret nyert. A német alakulatok az első két nap alatt 8 kilométert nyomultak előre, amit március 10-én 25 kilométeres mélységgé bővítettek ki.
Március 10-én az 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte és a 12. SS Hitlerjugend páncéloshadosztály erőszakos átkelést hajtott végre a Sión, ahol sikerült hídfőállást kiépítenie, és tovább nyomulnia Simontornya illetve Ozora irányába.
AZ SS-EK ESTÉRE ELFOGLALTÁK SIMONTORNYA LEGNAGYOBB RÉSZÉT,
és kijutottak a vasútállomásig.
Március 13-án a 23. SS-páncéloshadosztály alakulatai benyomultak Sáregresre, de ekkorra már a krónikus üzemanyaghiány és a Sárréten elakad nagy számú páncélos miatt a német támadás sokat vesztett a lendületéből. A 68 tonnás Királytigrisek szinte kivétel nélkül belesüppedtek a sáros talajba, ezért nem sok hasznukat vették az offenzívában.
Fellázad az SS és a „régi harcostárs”
Tolbuhin marsall a szovjet arcvonalon a 6. SS-páncéloshadsereg ütötte rést csak a tartalék, Trofimenko vezérezredes 27. hadseregének bevetésével tudta elreteszelni. A szovjet marsall komoly utánpótlási gondokkal küzdött, és amikor március 14-én Wöhler tábornok, látva a német támadás kifulladását bevetette a Dél Hadseregcsoport egyetlen tartalékát, a mintegy 200 harckocsival és rohamlöveggel felszerelt 6. páncéloshadosztályt,
TOLBUHIN HELYZETE ÁTMENETILEG VÁLSÁGOSRA FORDULT.
A marsall mielőbbi erősítést sürgetett a Sztavkától, de a moszkvai főparancsnokság, amely ekkor már minden bevethető erőt a Berlin elfoglalására tervezett hadművelethez vont össze, azt üzente Tolbuhinnak, hogy oldaja meg a problémát a saját erejéből. A március 14-i sikeres német ellenlökés azonban pirruszi győzelemnek bizonyult, mert ekkorra szinte minden üzemanyag tartalék elfogyott, utánpótlásra pedig nem volt esély.
A NÉMET TÁMADÓERŐK MÁRCIUS 15-IG PÁNCÉLOSAIK KÖZEL KÉTHARMADÁT ELVESZTETTÉK,
ráadásul ezek jelentős részét nem a szovjet páncélelhárítás lőtte ki, hanem a saját személyzetük volt kénytelen felrobbantani, miután az acélmonstrumokat nem tudták kiszabadítani a sár fogságából. Az oroszok ezzel szemben képesek voltak a veszteségeik pótlására.
A 3. és a 2. ukrán front felügyeletét ellátó Szemjon Tyimosenko marsall Tolbuhin szorult helyzetét észlelve úgy döntött, hogy Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjából átmenetileg Tolbuhin rendelkezésére bocsátja erősítésként Glagojev vezérezredes 9. páncéloshadseregét, valamint a 6. gárda-harckocsihadsereget.
A szovjet hadseregcsoport így megerősített seregtestei március 16-án elsöprő erejű ellentámadásba mentek át a Velencei-tótól északnyugatra fekvő állásaikból kiindulva. Ez a gyorsan teret nyerő támadás azzal a veszéllyel fenyegetett,
HOGY A VÖRÖS HADSEREG ELVÁGJA ÉS BEKERÍTI A 6. SS-PÁNCÉLOSHADSEREGET,
illetve Balck vezérezredes egységeit. A visszavonulást biztosító folyosó óráról órára szűkebb lett, ám Hitler a bekerítés súlyos veszélye ellenére sem akart hallani az offenzíva leállításáról, és a német alakulatok hátravonásáról.
EKKOR AZONBAN OLYASMI TÖRTÉNT, AMI KORÁBBAN MÉG SOHASEM;
az SS, a feltétlenül Hitler-hű párthadsereg a Führer parancsa ellenére megkezdte a visszavonulást. Amikor a berlini kancelláriára befutott az SS-csapatok parancs ellenére történt visszavonulásának híre, Hitler éktelen haragra gerjedt. Tombolva elrendelte, hogy az „árulás” miatt, megszégyenítésként az összes SS-katonát tábornoktól közlegényig bezárólag fosszák meg az alakulatfeliratos mandzsettaszalagjaiktól.
Az utasítás végrehajtásával a Reichsführer SS-t, Heinrich Himmlert bízta meg, akinek az őrjöngő Führer megparancsolta, hogy haladéktalanul repüljön Magyarországra, és személyesen gondoskodjon a „defetista SS” megbüntetéséről.
HIMMLERNEK AZONBAN ESZE ÁGÁBAN SEM VOLT KIMERÉSZKEDNIE A VESZÉLYES MAGYAR FRONTSZAKASZRA,
ezért megállt Bécsben, és onnan táviratozta meg Dietrichnek a megszégyenítő parancsot.
A „régi harcostárs” amikor végigolvasta a táviratot, hosszú pillanatokig szótlanul maga elé meredt, majd csak annyit mondott: „Adolf megőrült!” (Dietrich azon kevesek közé tartozott, akivel régi mozgalmi múltja miatt Hitler tegeződött.) Ezután letépte a nyakába függő tölgyfalombokkal, kardokkal, valamint gyémántokkal ékesített lovagkersztjét, és a földhöz vágta. Úgy határozott, hogy nem hirdeti ki a megszégyenítő parancsot, de arról a tisztikara mégis tudomást szerzett.
Joachim Peiper mély felháborodásában azt javasolta tiszttársainak,
HOGY A LOVAGKERESZTJEIKET GYŰJTSÉK ÖSSZE EGY ROZSDÁS ÉJJELI EDÉNYBE,
és így küldjék vissza kitüntetéseiket Hitlernek, erre azonban már nem került sor. A Tavaszi ébredés a sorozatos szovjet csapások súlya alatt március 25-re végleg kifulladt.
Mivel Wöhler tábornoknak nem volt ideje a megindulási körletek mögött mélységben tagolt védelmi állásokat kiépíteni, a német haderő szétzilált egységei, köztük a 6. SS-páncéloshadsereg maradványai sem tudtak megkapaszkodni a Dunántúlon a Vörös Hadsereg nyomása alatt; Hitler halálfejes légiósai 1945. április első napjaira végleg kiszorultak Magyarországról.
