Orvosnak lenni nem mindig jelentett magas társadalmi presztízst.
Az ókori Rómában nem egyszer rabszolgák végezték ezt a munkát, és a megbecsültségükről sírkövek árulkodnak:
„Gyilkos orvosok seregének köszönhetem halálom”.
Ennek ellenére, amikor valakinek komoly baja támadt, bizony felkereste a korabeli doktorokat, és megpróbálta kezeltetni magát. De vajon milyen szinten állt az orvostudomány az ókorban és a középkorban?
Testnedvek és gyógyító szentélyek
Az ókori görög orvosi gyakorlat a négy testnedv elméletén alapult. A kínaikhoz, indiaikhoz hasonlóan a görögök is hittek az egyensúlyban. Feltételezéseik szerint a négy testnedv testen belüli egyensúlya egészséget hoz, ezek megbomlása viszont megbetegedést eredményez. A cél tehát ettől kezdve hosszú századokig az volt, hogy a testnedvek egyensúlyát helyreállítsák.
Az ókori görög orvosok nem győzték hangsúlyozni a tisztaság fontosságát. Betegeiket alaposan kikérdezték a tüneteikről, igyekeztek mindent megtudni életükről és környezetükről, aminek szerepe lehet a betegségük kialakulásában. Sebellátás során növényi és állati eredetű anyagok keverékét használták, továbbá antiszeptikus tulajdonságokkal rendelkező ecetet és bort. Már ismerték a vérzéscsillapítás módszereként a szorítókötést, és gyakorolták a hallgatózás módszerét (az orvos a fülét a páciens mellkasára szorítva hallgatózott).
Ugyanakkor volt egy sor kevésbé szerencsés módszerük, ami nem mindig szolgálta a betegek gyógyulását. A nedvek egyensúlya miatt még a vérző betegeken is eret vágtak, hasonló célra szolgáltak a hánytató vagy hashajtó szerek, ráadásul ezek némelyike (pl. a hunyor) halálos mérgezést is okozhatott.
Viszont felismerték , hogy a gyógyításban fontos szerepük van a lelki tényezőknek is. Ha jobb ötletük nem volt, szívesen felajánlották betegeiknek, hogy keressék fel a számtalan szentély egyikét, és keressenek gyógyulást Aszklépiosznak vagy lányainak (Hygieia és Panakea) templomában. A betegek megágyaztak maguknak a megszentelt csarnokban, majd álomba merültek, és várták, hogy az isten megjelenjen, és meggyógyítsa őket. A templomokat felkereső zarándokok egy része valóban meggyógyult.
Mekkai balzsam és gyilkos orvosok
Az ókori Rómában működő orvosok jó része rabszolga volt. Helyzetük akkor javult láthatóan, amikor Augusztus császárt az egyik orvosa hideg vízzel végzett hidroterápia segítségével meggyógyította. A nagy hatalmú császár erre valamennyi orvost felmentette az adófizetés kötelezettsége alól. Vespasianus császár pedig még a katonai kötelezettség alól is mentesítette őket. Nos, erre olyan népszerű lett a szakma, hogy 160-ban korlátozni kellett az orvosok számát.
Az orvosok ekkoriban háromféle módon praktizáltak: voltak a független, gyakorló orvosok, aztán azok, akik bizonyos családok vagy a császár házi orvosának számítottak, és voltak azok, akiket a város fizetett azért, hogy a helyi polgárokat ellássák. Már léteztek kórházak és ispotályok, de ezek feladata vagy a sebesült katonák ellátása volt, és ezeket a határvidékeken rendezték be, vagy a sérült rabszolgák ellátása nagyobb birtokokon.
200-tól kötötték engedélyhez az orvosi tevékenységet, előtte bárki orvosnak minősíthette magát.Persze csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy a hírneves orvosi központokba (Alexandria, Ephesus) utazzanak tanulni, ahol jól megtervezett orvosképzésben részesültek. Az orvosok többsége azonban igen szegény volt, akik kis utcai üzlethelyiségükben igyekeztek megkeresni a napi betevőt.
Az átlagembernek nem volt túl jó véleménye a doktorokról. Úgy gondolták, az orvosok azzal töltik az idejüket, hogy egymással vitatkoznak, új elméleteket faragnak, néha megölik a betegüket gyógyulást ígérő kúrával, hogy aztán a rokonoktól behajtsák a fizetséget.
Valamennyi orvos növényi eredetű szereket használt, komoly kereskedelem alakult ki az olyan ritkaságok beszerzésére mint a „mekkai balzsam”. Különös becsben tartottak egy több mint 60 összetevőből álló gyógyszert, amiben volt viperahús és ópium is. A szert általános orvosságként mindenre felírták.
A sebészet területén viszont nagy fokú volt a haladás: legalább 200 különféle orvosi műszert használtak, közöttük például a hüvelytükröt is (egyet ezekből Pompeiben is találtak).
Középkori doktorok
A középkorban a szenvedést az emberi állapot természetes részének tekintették, és orvosi utasítások helyett betegség esetén imádságot írtak elő. Bár az egyház szerint a betegségek a bűn következményei, a betegekkel való törődés a keresztényi szeretet egyik megnyilvánulásának minősült. Így aztán a legtöbb kórházat, ispotályt az egyház működtette. Ehhez társultak még a keresztes háborúk idején a lovagrendek által alapított katonai kórházak. A 13. századig Nyugat-Európában mintegy 19 ezer kórházat alapítottak, de nagy részük csak ételt, fedelet és imádkozási lehetőséget nyújtott a zarándokoknak, öregeknek, szegényeknek és persze a betegeknek.
Ennek ellenére azért működtek világi orvosok, népi gyógymódot alkalmazó füvesemberek/asszonyok és mágusok, akik komoly versenytársai voltak az orvos-szerzeteseknek. A 11-12. századtól egyre több helyen kötötték engedélyhez az orvosi működést. Sorra nyíltak az egyetemeken az orvosi karok, ahol a képzés 4-5 évig tartott. A képzés persze továbbra is a Galenus-féle testnedvek egyensúlyán alapult.
A korabeli orvos, amikor először kereste fel a betegét, alaposan megfigyelte annak általános állapotát, meghallgatta a panaszait, megvizsgálta a pulzusát, vizeletét. A vizeletvizsgálat volt a leggyakoribb módszere a diagnózis megállapításának – 29 szempontból kellett megfigyelni – és a vizeletgyűjtő edény lett az orvos szimbóluma. Sok középkori kezelési módszer (köpölyözés, érvágás, gyógyszerek és diéta) római eredetű volt, de sokkal pontosabban kidolgozva, és a beavatkozásokat rituális tevékenységek kísérték.
A 13. századtól kezdve bizonyos eljárások (metszések, törések ellátása) a kezelő orvostól átkerült a borbélyok, sebészek kezébe, akik nem részesültek orvosi képzésben, csupán mesteremberek voltak, és a céh által előírt tanulóidő után kezdhettek dolgozni. Csak nagyon kevés sebész vállalkozott nehezebb műtétre, ők is csak akkor, ha életmentő beavatkozásról volt szó (például hólyagkő eltávolítás). Próbálkoztak ugyan a fájdalom csökkentésével, például ópiummal vagy mandragorával átitatott szivacsot tettek a szájra vagy orra, de a korabeli ábrázolások azt mutatják, hogy egy-egy kezelés során négyen-öten fogták le a szerencsétlen beteget. Végszükség esetén eszméletlenre itatták a pácienst.
torimaskepp
