A mostani Sziget ma már valóban nem hasonlít kilencvenes évekbeli önmagára. De fontos hét ez az évben: a fesztivál laza és vidám kulturális exportcikke az országnak.
Bus István, a Playboy főszerkesztője
„Hozd el anyádat is!” – szólt a Sziget Fesztivál szlogenje bő tíz évvel ezelőtt. Én pedig hosszan rimánkodtam anyámnak – miközben kevergette a bablevest vidéki otthonunkban –, hogy csapódjon mellém. Akkor talán még nem is volt nyugdíjas, hanem aktív magyar szakos tanár. Mindennel érveltem, amivel csak lehet, de nem tudtam rábírni a kiruccanásra. Pedig remek tervem volt: riportot szerettem volna írni a túráról az egyik lapban.
Tényleg érdekelt, milyen az, amikor valaki, akitől eléggé távol van a modern rockzene, és még távolabb a modern elektronikus zene – az pedig, hogy görögdinnyehéjjal a fején hasast ugorjon egy friss pocsolyába, na, az meg galaktikus távolságban, talán egy másik dimenzióban létezik –, mit is szól ahhoz, ami az Óbudai-szigeten zajlik az év egyetlen, de annál klasszabb hetében. Anyám hajthatatlan maradt. (Viszont olyan csülkös bablevest főzött, ami minden tudatmódosító szernél szebb világba repít el.)
Hogy mit szól valaki a Szigethez akkor, ha korábban teljes mértékben elutasította és elzárkózott előle, azt azonban hamarosan megtudtam.
Elkezdtem dolgozni a Playboynál, és Radnai Péter, az akkori főnököm, hallani sem akart róla, hogy kitegye a lábát a fesztiválra. (Ami azért volt különösen vicces, merthogy a szerkesztőség akkoriban a Hajógyári-szigeten volt, és a jegyszedők konkrétan az ablakunk alatt dolgoztak egy héten keresztül.) Az akkori Radnai szerint sörszagú rockerek járnak a Szigetre, akik a mocsokban fetrengenek, úgyhogy köszöni szépen, ő kihagyná. Hosszan magyaráztam neki, hogy ez miért baromság, és további egy év kellett, mire hajlandó volt arra, hogy bemerészkedjen a fertőbe.
Megállapodtunk, hogy ha nem tetszik neki a dolog, azonnal sarkon fordulunk, és hanyatt-homlok menekülünk. Mondanom sem kell, mi történt. Az első száz méteren belebotlottunk négy ismerősbe. Eljutni a szerkesztőségtől a Nagyszínpadig vagy egy órába telt, és mikor éjjel kettőkor kifelé sétáltunk, elhangzott a kérdés, amire soha nem számítottam volna: „Holnap nem jövünk ki?”
Radnai a DJ-ket sem nagyon kedvelte: szerinte ők nem tesznek hozzá az egyetemes zenei kultúrához semmit – nem úgy, mint egy „rendes” zenekar. Ehhez képest, amikor néhány évvel később felkérték, hogy az egyik helyszínen mutassa meg a közönségnek kedvenc számait, kapva kapott az alkalmon. A színpadmunkások elmagyarázták, hogy melyik gombokat kell nyomkodni a keverőpulton, és délután kettőkor, negyven fokban már lehetett is azt kiabálni az összesen két táncoló embernek, hogy „Kezeket a magasba!”. Tegnap este viszont már DJ Radnai volt a Robbie Williams-koncert afterpartijának hivatalos „lemezlovasa” – ami, lássuk be, elképesztő fejlemény.
Ha valaki nem bírta a Szigetet, és aztán kipróbálja, természetesen nem lesz egyértelműen fellépő a Nagy- vagy bármilyen kisebb színpadon. És még csak az sem biztos, hogy rajongani kezd érte. Viszont mégiscsak van valami felszabadító hatása. Még akkor is, ha egyre több a külföldi, egyre több a normális mosdó, és egyre meredekebbek az árak. A mostani Sziget ma már valóban nem hasonlít kilencvenes évekbeli önmagára. (Szerencsére – teszem hozzá.) De fontos hét ez az évben: a fesztivál laza és vidám kulturális exportcikke az országnak.
A jó hírünket viszi a világban. És egy-két estére még mindig érdemes kilátogatni – negyvenegy évesen biztosan azt fogom gondolni, hogy alig vagyok harminckilenc.
Forrás: metropol; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
