Suni Williams és Butch Wilmore nem az egyedüliek, akik a tervezettnél hosszabb időt töltenek az űrben. Egy kozmonauta 1991-ben a Szovjetunióból indult a Mir űrállomásra, az előirányzottnál tovább maradt, így hazája szétesése után Oroszországba tért vissza.
„Olyan érzés, mintha hazatérnénk. Jó érzés lebegni. Jó érzés az űrben lenni, és a Nemzetközi Űrállomás csapatával együtt dolgozni” – áradozott Suni Williams a minap, onnan fentről.
A haditengerészet nyugalmazott helikopterpilótája harmadszor landolt az űrállomás fedélzetén, míg útitársa, Butch Wilmore, egy korábbi vadászrepülőgép-pilóta korábban kétszer járt az űrben.
Az „amerikai hősök” – így nevezték őket a kilövésről tudósító kommentátorok több mint két hónapja. Az 58 éves Williams és a 61 éves Wilmore június 5-én indult a floridai Kennedy Űrközpontból egy tesztrepülésre a Boeing Starliner kapszulájában. Ez volt az első eset, hogy az utóbbi években igencsak hányatott sorsú repülőgépgyár eszköze legénységgel a fedélzetén emelkedett a magasba.
A teszt a próbára, egyúttal pedig a küldetés tartamára is utalt. Az eredeti terv szerint a Starliner a Föld felett 370-460 kilométeres változó magasságon keringő űrállomásra, az ISS-re szállította utasait.
A szintén eredeti elképzeléssel összhangban Williams és Wilmore nyolc nap elteltével repült volna vissza a Starlinerrel.
A kapszula azonban nem tűnik biztonságosnak.
Nem kizárt, hogy a két amerikai nem fog személyesen szavazni a novemberi elnökválasztáson, sőt, nagy valószínűséggel a karácsonyt és a szilvesztert is az űrállomáson ünneplik, és csak jövőre, februárban térnek vissza a Földre.
A szivárgás
A Holdra induló Apolló 13 legénységétől eltérően Williams és Wilmore nem tapasztalt meghibásodást.
A Starliner annak rendje és módja szerint tűpontosan dokkolt az űrállomáson.
Két hónap elteltével – amikor a rövidre tervezett űrkirándulás már alaposan elnyúlt – a NASA elismerte, hogy a probléma súlyosabb, mint azt elsőre feltételezték. Azt sem zárták ki, hogy az űrhajósok végül nem a Boeing moduljában térnek vissza a Földre.
Az űrügynökség tartalék megoldást keres Suni Williams és Butch Wilmore hazautaztatására, és lehetséges, hogy a Boeing riválisa, a SpaceX által fejlesztett kapszulában teszik meg az utat – jelentette a New York Times.
Eközben a földi irányítóközpontban a mérnökök lázasan elemzik a Starliner több tolómotorjának hibás teljesítményére vonatkozó adatokat, amelyek közvetlenül a dokkolás előtt jelentkeztek, valamint a több helyen jelentkező, riasztó héliumszivárgást is.
A „kis” gond
A meghibásodások sora szerencsére korántsem olyan vészes, mint az Apolló 13 esetében.
A szállóigévé vált „Houston, we have a problem” – azaz Houston, van egy kis gondunk napjainkban minden, fejfájást okozó műszaki probléma leírására alkalmazható, bár eredetileg nem pontosan így hangzott el.
Az űrhajó 1970. április 11-én indult a Holdra a fedélzetén James Lovell parancsokkal, Fred Haise holdkomp-pilótával és John Swigerttel, akinek az volt a feladata, hogy a kapszulát irányítsa, amíg társai leereszkednek, hogy áttanulmányozzák a Fra Mauro képződményeit a Holdon.
Az utazás 55. órájának vége felé, amikor az Apolló 330 ezer kilométeres távolságra volt a Földtől, a repülési naplóban, egy hangos robaj után az alábbi beszélgetést rögzítették:
055:55:20 Swigert: „… volt egy problémánk.”
055:55:28 Lousma: „Itt Houston. Kérem, ismételje meg.”
055:55:35 Lovell: „Ó, Houston, volt egy problémánk.”
Ezzel szinte egyidejűleg egymás után szólaltak meg a vészjelzők a földi irányítóközpontban. Már akkor világos volt, hogy a Holdraszállás kilátástalan. Sokkal fontosabb volt, hogy a három űrhajóst sértetlenül juttassák vissza a Földre.
A „kudarc nem volt opció” – ez volt a mottója a negyed századdal később bemutatott filmnek is, amely a páratlan erőfeszítést idézi fel azok után, hogy a kettes oxigéntartály szintje a nullára zuhant vissza.
A Holdra tartó űrhajó három elemből állt: az Odüsszeia volt a parancsnoki modul, egyben az utastér; az orrán volt az Aquarius holdkomp, hátul pedig egy szervizmodul. Ez utóbbi hidrogénből és folyékony oxigénből álló üzemanyagcellákat tartalmazott, amelyek a légzéshez szükséges levegő mellett a víz- és áramellátást biztosították.
Az egyik oxigéntartály felrobbanása és egy másik elvesztése után az űrhajósok megmentése volt az egyetlen cél, annál is inkább, mert három évvel korábban az Apolló 1 zárlat miatt már az indítóálláson leégett. Mindhárom űrhajós meghalt.
Lovell, Haise és Swigert az Aquariusba költözött át, amelyben drasztikus megszorításokkal talán volt elegendő víz, oxigén és áram a hazatéréshez. A riasztó azonban az Aquariusban is megszólalt a kilégzés által kibocsátott magas szén-dioxid mennyiség miatt. Az egyetlen megoldás a „kör négyszögesítése” volt: az Odüsszeia négyzet alakú szén-dioxid elnyelőit szigetelőszalaggal rögzítették az Aquarius kör alakú nyílásaihoz.
Megpróbáltatásaikat tetézte, hogy az Aquarius és az Odüsszeia közötti áramátvitel nem működött – a feladat megoldáshoz is rögtönözniük kellett. A nagyobb probléma az volt, hogy a parancsnoki modul lehűlt, így vízpára csapódott le a berendezésekben. Újraindításuk olyan zárlatot okozhatott volna, amely az Apolló 1 utasainak halálához vezet. A tragédia után azonban újratervezték a vezetékek szigetelését, és nagy valószínűséggel ez mentette meg az Apolló 13 legénységét.
Az űrhajósok hat nappal az indulás után, 1970. április 17-én értek vissza a Földre – megviselten, de épen. A Holdat közelről látták, de nem tudtak leszállni.
A bizonytalanság
Suni Williams és Butch Wilmore közel sincs olyan áldatlan helyzetben, mint az Apolló 13 legénysége. Az űrállomáson hét kollégájukhoz csatlakoztak, és ami a leglényegesebb: biztonságban vannak. A kérdés csak az: hogyan jutnak haza?
„Bármelyik utat választhatjuk” – jelentette ki a NASA egyik vezetője. Ken Bowersox arra utalt, hogy a pár hazatérhet a Starlinerrel vagy egy értük küldött SpaceX-szel.
A NASA ugyanis általában félévente indít négy űrhajóst az ISS-re, hogy leváltsák ottani társaikat. Az egyik biztonsági terv szerint a SpaceX Crew Dragon kapszulájában a legközelebb csupán két űrhajós szállna fel, de négyen térnének haza, igaz, csak februárban – köztük Williamsszel és Wilmore-ral. Azt még a NASA sem döntötte el, hogy a legénység korábban kijelölt négy tagja ki az a kettő, aki nem fog „elrugaszkodni” a Földtől.
Ebben az esetben át kell alakítani a Crew Dragon két szkafanderét, hogy illeszkedjenek Williams és Wilmore alkatához, az odaúton pedig a helyükön ballasztot hordoznának, hogy pótolják testtömegüket.
A SpaceX kilövését augusztus 18. helyett már most szeptember 24-re halasztották, hogy legyen idő felmérni, mit kezdhetnek a Starlinerrel.
A problémák már a kilövés után jelentkeztek: szivárgott a hélium, a nagyobb baj azonban az volt, hogy a hő hatására a teflontömítések kidudorodtak, ezzel korlátozták az üzemanyag áramlását, ami csökkentette néhány tolómotor, más néven manőverező hajtómű teljesítményét.
Az egyik teszten a hajtóművekben észlelhető teljesítménycsökkenést tapasztaltak, egy másikban az elvárthoz közeli teljesítményt nyújtottak.
Emberi élet azonban nem kockáztatható bizonytalansági tényezőkkel – amelyek a NASA szerint egyre nagyobb „kényelmetlenséget” okoztak.
A Starliner meghibásodásához semmi köze, de épp ezekben a napokban derült ki, hogy elhalasztják a magyar kutatóűrhajós eredetileg legkorábban októberre tervezett űrutazását. Kapu Tibor minden jel szerint jövő tavasszal indulhat az űrbe.
Az újabb kudarc szégyen a Boeingnek
A gyártó fenntartja véleményét, hogy a Starliner igenis biztonságos Williams és Wilmore visszatérésére. Egyelőre a NASA sem zárta ki teljesen, hogy a két űrhajóst ugyanabban a kapszulában hozzák vissza a Földre, amelyben elindultak az űrállomásra.
Ezzel párhuzamosan azonban a Boeing arra is felkészül, hogy a Starlinert legénység nélkül hozzák vissza, és ezért már hozzáfogott a legénység nélküli repülés konfigurálásához.
Az eddigi késéseket körültekintő mérnöki intézkedéseknek nevezte Mark Nappi, aki a Starliner programot irányítja a Boeingnál.
Az eredeti terv kisiklása a Boeing korábbi, utasszállító repülőgépekkel kapcsolatos fiaskói után további fejfájást és megszégyenülést okoz a repülőgépipari óriáscégnek. A Starliner „üzemzavarai” eddig több mint 1,6 milliárd dolláros többletkiadást okoztak a cégnek.
A Starliner nem az egyetlen rakoncátlankodó űrhajó ezen a nyáron. A Cygnus, a Northrop Grumman teherszállító űrszondája a hajtómű kezdeti, alacsony nyomása miatt csak késve érkezett az űrállomásra.
A Hosszú menetelés elnevezésű kínai hordozórakéta viszont – 18 műholddal indult útjára a minap – felrobbant a légkör alacsony rétegében.
A Szovjetunió szétesése miatt is majdnem az űrben „felejtettek” egy űrhajóst
Nem Williams és Wilmore az elsők, akik az előirányzottnál hosszabb időt töltenek az űrben.
Szergej Krikaljev 1991 májusában a tervek szerint néhány hónapra indult a Mir űrállomásra. A küldetés első hetei rendkívüli esemény nélkül zajlottak, sőt, csatlakozott hozzá az első brit űrhajós, Helen Sharman is. Eközben azonban Krikaljev hazája, a Szovjetunió kezdett szétesni.
Augusztusban már tankok dübörögtek Moszkva utcáin azok után, hogy kommunista keményvonalasok puccsal kísérelték megdönteni Mihail Gorbacsov hatalmát.
Krikaljev felesége akkoriban a küldetésirányításban dolgozott, így az űrhajóshoz viszonylag gyorsan eljutottak a változások hírei. Aggódtak egymásért.
Négy hónap elteltével a Szovjetunió teljesen összeomlott, következésképpen kérdéssé vált Krikaljev és társa, Alekszandr Volkov hazatérése.
A bajkonuri szovjet kilövő- és leszállóhely ugyanis a függetlenné vált Kazahsztánban volt, így az új orosz kormánynak először megállapodást kellett kötnie az űrprogram megmaradása érdekében.
„Olyan történeteket is hallottam, hogy fent „felejtenek bennünket” – idézte fel utóbb Krikaljev, de ez természetesen nem volt igaz. Szükséges utánpótlásuk menetrendszerűen érkezett, a földi irányítóközponttal pedig rendszeresen értekeztek.
Csaknem egy évig keringett az űrben, és mire visszatért, hazáját a Szovjetunió helyett Oroszországnak hívták.
Szergej Krikaljev egyébként még utána is több űrküldetésben vett részt.
A rekorderek
Noha nem kizárt, hogy Williams és Wilmore a tervezettnél sokkal hosszabb időt töltenek majd az űrben, a csúcsokat nem ők fogják megdönteni.
A kilencvenes évek derekán az orosz Valerij Poljakov 437 napot töltött a Mir fedélzetén.
Mark Rubio tavaly több mint egy év, egészen pontosan 371 nap elteltével tért vissza a nemzetközi űrállomásról, és ezzel ő az amerikai csúcstartó.
A többszörös űrutazó, orosz Oleg Kononyenko – aki egyébként most is az ISS legénységének tagja – minden rekordot megdöntött: eddigi pályafutása során összesen több mint ezer napot, közel három évet töltött a világűrben.
Forrás
