Augusztus 20-a, az államalapítás ünnepe mindig jó alkalmat kínál a visszatekintésre.
Az ezeréves magyar történelmet megannyi viharos, véres, de fényes és dicsőséges esemény is kíséri amelyeknek közös jellemzője, hogy mindig tetten érhető bennük az egyéni hősiesség és áldozatvállalás.
De kik is voltak a hősök, és mi számít hőstettnek? Vajon ma is ugyanazt jelentik ezek a szavak, mint évszázadokkal korábban? A hősök különleges emberek voltak, vagy olyanok, akik mertek dönteni, és minden körülmények között vállalták döntésük következményeit? Nemzeti ünnepünk alkalmából a Hadtörténeti Múzeum és a Magyar Honvédség hagyományőrzői a budavári Tóth Árpád sétányon rendhagyó szabadtéri rendezvényen idézik fel a magyar históra hét hősének sorsfordító tettét. E hét hősi stációt és történelmi hátterét idézzük fel összeállításunkban.
1038 – Szent István király Szűz Mária oltalmába ajánlja a koronát és az országot
István 997-ben örökölte meg a nagyfejedelemséget apjától, Géza fejedelemtől. Ekkor még csak a Dunántúl Balatontól északra eső területei felett volt hatalma, a magyar szállásterületek feletti címét és jogát az uralkodásra fegyverrel kellett biztosítania. Ennek érdekében német-római császári és pápai támogatással 1000-1001 fordulóján királlyá koronáztatta magát – vagy 1000 karácsonyán, vagy 1001. január 1-én.
Szent Móric lándzsájának másolatát III. Ottó német-római császártól, koronáját pedig II. Szilveszter pápától kapta meg. Országegyesítő harcai során, 997 körül elsőként Koppány dél-dunántúli vezérrel, a nagyfejedelmi cím követelőjével számolt le, még a megkoronázása előtt.
Ezután a magyar törzsi területeket vagy fegyveresen számolta fel – például Gyula erdélyi fejedelemségét 1002-1003 körül; Keán vajda dél-magyarországi fejedelemségét 1008-1009 körül; Ajtony Maros-Tisza körüli fejedelemségét pedig 1028 körül – vagy politikai-diplomáciai úton vonta királyi hatalma alá.
Például Aba Sámuel Mátra környéki fejedelemsége házasság révén került hatalmába. Ezzel egyesítette az addig csak laza szövetséget alkotó magyar törzsi szállásterületeket.
ISTVÁN URALKODÁSÁNAK VÉGÉRE EGY KÖZÉPKORI MÉRCÉVEL MÉRVE MODERN ÁLLAMOT HOZOTT LÉTRE,
amely a mohácsi csatavesztésig képes volt függetlenségét megtartani, azonban 1031-ben az örökség – még a szent király uralkodása alatt – veszélybe került, mert Imre herceg, István egyetlen addig életben maradt fia vadászbalesetben életét vesztette.
Mivel a király nem bízott közelebbi rokonaiban, így örökösévé Orseolo Pétert tette meg Vazullal és Szár Lászlóval szemben. Vazult megvakíttatta, fiait pedig száműzte. A történelmi hagyomány szerint az utód nélkül maradt király a halála előtti napon, 1038. augusztus 14 – én Székesfehérváron Szűz Mária oltalmába ajánlotta a koronát és az országot.
ENNEK EMLÉKÉRE UTAL AZ ORSZÁG KÖZÉPKORBAN MEGHONOSODOTT LATIN ELNEVEZÉSE, A REGNUM MARIANUM,
vagyis Mária országa. István 1038. augusztus 15-én bekövetkezett halála után a trónutódlás kérdése és a kereszténység elfogadása még belharcokhoz vezetett, illetve a Magyar Királyság függetlenségének a kérdése is napirenden maradt a 11-12. században. Életműve azonban maradandónak bizonyult, amit Magyarország több mint egy évezredes fennállása bizonyít.
1068 – Szent László legendája és a kerlési csata
László 1040 körül született a későbbi I. Béla király harmadik fiaként. Testvérei Lampert és Géza (a leendő I. Géza király) voltak. A testvérek életének korai szakaszát az unokatestvérükkel, Salamonnal való konfliktus határozta meg, aki I. András király fia volt.
Viszonyukat először 1064-ben igyekeztek rendezni. Lampert ekkorra már meghalt, Géza pedig – trónörökösként való elfogadásának fejében – megkapta a tágabban vett Erdélyt, mint hercegi uradalmat.
Salamonnal való viszályuk 1074-ben újra harcokhoz vezetett, ami végül Salamon trónfosztásával, illetve Géza, majd László uralkodásával végződött. (I. Géza 1074-1077 között, I. László pedig 1077-1095 között ült a trónon.)
Az Árpád-házi unokatestvérek viszonylag békés együttélésének időszakában tört be az úzok és besenyők alkotta sereg a Meszes-kapun keresztül a Magyar Királyság területére. Erdély nagy részét, valamint a Nyírséget feldúlva hatalmas zsákmányt raboltak, és egészen László bihari hercegségének határáig törtek.
A váratlan rabló hadjáratot ugyan nem tudták megállítani, de Salamon magyar király, valamint Géza és László hercegek összegyűjtötték seregeiket, majd Cserhalom mellett egyesülve, a Meszes-kapunál csapdát állítottak a visszavonuló besenyő-úz seregnek, és itt egy hétig vártak rájuk. Ozul vezér, értesülve a kelepcéről és a magyar sereg túlerejéről, a Kerlés melletti dombra húzódott,
A MAGYAR SEREG AZONBAN MEGROHAMOZTA A DOMBOT
és nemcsak hogy sikerrel megfutamította a besenyő illetve úz csapatokat, hanem az elrabolt zsákmányt is visszaszerezték és kiszabadították a rabszolgának elhurcoltakat.
A hagyomány szerint László ekkor mentett meg egy lányt a pogány fogságból. A történet feltehetően szájhagyomány útján terjedhetett el, de a magyar királyi krónikákban is megörökítették László hőstettét. László vitéz tette több mint 30 templomi falképábrázoláson maradt meg a Magyar Királyság területéről, e jelenetek az önfeláldozásnak állítottak emléket.
A középkor embere számára ez a küzdelem az eszményi keresztény király pogányság elleni küzdelmét szimbolizálta, így a törökkorban is jelentős szerepet kapott, és ennek kapcsán vált Szent László a Magyar Királyság, szűkebb értelemben a székelyek és a királyság katonáinak védőszentjévé.
1330 – Hédervári Dezső legendás önfeláldozása
1330-ban Anjou I. Károly magyar király (a köznyelvben Károly Róbert) hadjáratot indított a Szörényi Bánságot elfoglaló és magyar területekre betörő havasalföldi vajda, I. Basarab megbüntetésére valamint vazallusi státuszának visszaállítására. A magyar sereg sikerrel foglalta vissza Szörényvárat, majd feldúlta a vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, és a visszavonuló havasalföldieket a Déli-Kárpátok mentén egészen Posadáig üldözte.
Basarab itt hamis békeajánlattal tévesztette meg a királyt, kalauzai pedig ahelyett, hogy kivezették volna a fáradtságtól és élelmiszerhiánytól elcsigázott magyarokat a hegyek közül,
A POSADA KÖZELÉBEN LEVŐ HEGYSZOROSBA CSALTÁK ŐKET,
ahol a vajda emberei rajtuk ütöttek és ezzel többnapos csata vette kezdetét. A Kárpátok sziklás hegyszorosaiban a magyar nehézlovasság nem tudott csatarendbe fejlődni és kihasználni azt az előnyét, amit nyílt terepen élvezhetett volna.
Az ily módon kiszolgáltatott helyzetbe került magyar sereget a zömében könnyű fegyverzetű, a rajtaütésekre inkább alkalmas havasalföldiek a védett magaslatokról nyilakkal, dárdákkal és kövekkel tizedelték, veszélybe sodorva magának Károly királynak az életét is.
A seregek pontos létszámáról nem sok biztosat tudunk. Egyes becslések a magyar sereg létszámát harmincezer főre teszik, míg a havasalföldiekét tízezer körülire, ám ezek a számok túlzónak tűnnek. A forrásokból csak annyit tudni,
HOGY A CSATA 32 NÉV SZERINT IS ISMERT MAGYAR RÉSZTVEVŐJÉBŐL TIZENHÁRMAN ELESTEK, KÖZTÜK HÉDERVÁRI DEZSŐ IS.
Ketten fogságba estek, egy ember pedig eltűnt. A posadai csata 1330. november 9. és 13. között zajlott. A csapdába került, fáradt, éhes és kiszolgáltatott magyar sereg tehát képes volt napokig tartani magát és kimenteni a királyt az öldöklésből, de óriási veszteségeket szenvedett.
1552, Eger – Dobó István Mária oltalmát kérve vette fel a harcot a sokszoros túlerőben lévő oszmán ostromsereggel
Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata után a középkori magyar állam összeomlott, Buda 1541-es megszállása pedig véglegesítette az ország három részre szakadását. A Magyar Királyság a Habsburg-ház fennhatósága alá került. Erdély Szapolyai János és fia, János Zsigmond uralma alá került, a harmadik részt, amely majdnem kettéválasztotta az előző kettőt pedig a török szállta meg.
Habsburg Ferdinánd és a kiskorú János Zsigmond nevében kormányzó Fráter György 1551-ben úgy gondolta, megérett az idő a kettészakított Magyar Királyság újraegyesítésére, így az év során Castaldo császári tábornok és hadvezér csapatai bevonultak Erdélybe. Néhány hónap után azonban Ferdinánd gyanakodni kezdett Fráter György számára kiismerhetetlen diplomáciai húzásai miatt,
EZÉRT 1551. DECEMBER 17-ÉN MEGGYILKOLTATTA GYÖRGY BARÁTOT, ÉS SAJÁT KEZÉBE VETTE A KELETI TERÜLETEK KORMÁNYZÁSÁT.
A Porta, amelynek fő célja Bécs elfoglalása volt, válaszul büntetőhadjáratot szervezett, amelynek vezetésével Szulejmán szultán Ahmed pasát bízta meg. A fősereg 1552 tavaszán vonult Magyarország ellen, majd júliusban ostrom alá vette Temesvárt, miközben Ali budai pasa Szolnok alá vonult. Miután a szóban forgó várakban a védők zömét külföldi zsoldosok adták, hamarosan mindkét várkapitány arra kényszerült, hogy megnyissa a kapukat az ellenség előtt.
A két erősség elfoglalása után a pasák Szolnok alatt egyesítették erőiket, augusztus végén pedig megindultak észak felé, hogy a hadjáratot Eger, a Felvidék kapujának bevételével fejezhessék be.
EGER ELFOGLALÁSA TÖBB SZEMPONTBÓL IS FONTOS VOLT A SZULTÁN SZÁMÁRA.
A vár eleste után lehetősége lett volna a Budára vezető hadiút kiterjesztésére kelet, nyugat és észak felé, illetve Buda török uralma is biztonságosabbá vált volna. A nyugati országrész és az Erdélyi Fejedelemség közé is rés nyílik, megakadályozva, hogy a katolikus Habsburg király elorozza tőle vazallus tartományát, Erdélyt.
Dobó István várkapitány maradék nélkül tisztában volt a vár fontosságával, ezért számos – hatástalan – segélykérő levelet intézett az udvarhoz, és már hetekkel a török had érkezése előtt felkészült a várható támadásra, de így is csak alig több mint 2000 katonával rendelkezett.
A RÁBÍZOTT VÁRAT HŐSIESEN VÉDELMEZVE, DOBÓ ISTVÁN FÉNYES GYŐZELMET ARATOTT,
Ahmed vezír, szultáni szerdár, valamint Ali pasa súlyos veszteségeket elszenvedve megszégyenülten voltak kénytelenek elvonulni Eger falai alól, amit korábban, a szultánnak írt levelükben rozzant akolnak neveztek.
1848-49 – Kászonyi Dániel kapitány, aki Bécs tiltása ellenére hazaszökött huszáraival
1848 tavaszán forradalmi hullám söpört végig egész Európán. A februári párizsi forradalom híre futótűzként terjedt a kontinensen. Az ezután több európai városban is fellobbanó forradalmak a születési előjogok eltörlését és az önkényuralmi elnyomás megszüntetését követelték. 1848. március 13-án Bécsben is kitört a forradalom, amelynek hírét a március 14-én Pestre érkezett hajó utasai hozták.
A „márciusi ifjak”, Petőfi Sándor, Vasvári Pál és társaik elhatározták, hogy tüntetésekkel adnak nyomatékot a tizenkét pontba foglalt követeléseiknek. Petőfi Sándor, a forradalmi szervezkedés lánglelkű költője erre a napra írta a Nemzeti dalt. Március 15-én a Pilvax kávéházból elindulva rövidesen csatlakozott hozzájuk az egyetemi ifjúság is.
Néhány óra múlva már húszezres tömeg vonult Landerer nyomdájához, ahol kinyomtatták a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Délután három órakor a Nemzeti Múzeum kertjében tartott nagygyűlésen tízezres tömeg jelent meg a szakadó esőben. Innen a pesti városházához vonultak és rábírták a városi tanácsot a csatlakozásra.
A Budára vonuló tömeg követeléseit a megrettent helytartótanács elfogadta. A pesti forradalom híre Bécsbe is eljutott és az udvar engedett a pozsonyi küldöttség követeléseinek: beleegyeztek az önálló magyar kormány megalakulásába és bár Magyarország a birodalom része maradt, jelentős önállóságot kapott. Gróf Batthyány Lajos vezetésével új kormány alakult, amely nem a királynak, hanem közvetlenül a magyar országgyűlésnek tartozott felelősséggel.
A márciusi ifjak egyik követelése volt, hogy „(…) magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”,
MERT A MAGYARORSZÁGRÓL TOBORZOTT KATONÁK JELENTŐS RÉSZE A BIRODALOM MÁS RÉSZÉN ÁLLOMÁSOZOTT,
ugyanis a korszakban a hadsereg szolgált rendfenntartó erőként ezért célszerűbb volt saját szülőföldje helyett a birodalom más területein felhasználni őket. Batthyány kormánya igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a külhonban állomásoztatott magyar katonák hazatérhessenek, míg a bécsi udvar ezt lassítani, megakadályozni igyekezett.
A forradalom eszméi iránt elkötelezett Kászonyi Dániel kapitány a bécsi udvartól érkezett tiltással szembeszegülve, a Koburg-huszárezredből egy század, a Nádor-huszárokból pedig kettő század élén kalandos körülmények között hazalovagolt, hogy huszáraival a magyar forradalom és szabadságharc oldalára álljon.
1914 – A rendíthetetlen Muhr Ottmár huszár ezredes, aki megfordította a limanowi csata kimenetelét
1914 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai egy időben a Balkánon és Galíciában is felvonulni kényszerültek, így a keleti hadszíntéren nem sikerült megteremteni az erőfölényt. A csapatok ezért alulmaradtak az első és a második lembergi csatában, és szeptemberben már védekezni kényszerültek. 1914 novemberére a front a Kárpátok vonalán állt.
Eközben a Kárpátokban védekező osztrák-magyar 3. hadsereg és a Krakkó térségében harcoló három hadsereg között mintegy 100 km-es térközben csak egy, korlátozott harcértékű harccsoport tevékenykedett.
A vezérkari főnök terve az volt, hogy Krakkóra támaszkodva, egy gyors erőátcsoportosítással és a rés kihasználásával dél felől átkarolja a várost fenyegető orosz erőket, miközben a 3. hadsereg leköti az orosz 8. hadsereget a Kárpátokban, megakadályozva, hogy az beleavatkozzon a hadműveletekbe. Az osztrák-magyar támadás azonban elakadt, miközben az orosz csapatok megszállták Neu Sandez városát.
A HELYZET VÁLSÁGOSRA FORDULT,
hiszen amennyiben az orosz támadásnak nem sikerül útját állni, a Roth-hadseregcsoport sem tudja elkerülni a bekerítést, és az „átkarolásra készülő” osztrák-magyar seregtestek könnyen maguk válhattak volna „átkaroltakká”.
A helyzet azon múlott, hogy sikerül-e a Limanowa városától délkeletre álló osztrák-magyar erőknek szilárdan tartania a várost. Limanowa védelmét a 10. lovashadosztály látta el, alárendeltségében a 9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezreddel, valamint a 4. lovas tüzérosztállyal, a szegedi magyar királyi 3. huszárezred századaival és néhány egyéb alakulat részeivel.
A VÁROS BIRTOKLÁSÁÉRT VÍVOTT CSATA DECEMBER 8-ÁN KEZDŐDÖTT EL, DÖNTŐ NAPJA PEDIG 11-ÉN ÉRKEZETT EL.
December 10-én, a csata döntő napját megelőzően, a szegedi honvédhuszárok századai, a császári és királyi 10. huszárezred három és fél százada, valamint a miskolci honvéd gyalogezred zászlóaljai foglalták el a kiépített állásokat.
A rohamra indított cári csapatok betörtek a 10. huszárezred jablonieci állásaiba. A helyzetet a Muhr Ottmár ezredes parancsnoksága alatt álló 9-es és 13-as huszárok beérkezése mentette meg, akik az itt harcoló alakulatok felváltására kaptak parancsot. Muhr ezredes és huszárai nem törődve az orosz túlerővel bátran felvették a harcot az előretörő cári csapatokkal, amelyeket gyilkos küzdelemben sikerült visszaszorítaniuk, meghiúsítva ezzel az orosz bekerítő hadműveletet.
1943 – Duska László, aki szuronyrohammal nyitott utat bekerített bajtársainak
1941. június 27-én a máig tisztázatlan kassai incidens után a Magyar Királyság is hadviselő fél lett, és belépett a második világháborúba. Az eredetileg jelképesnek szánt magyar katonai részvétel lehetősége a németek 1941-ben elszenvedett súlyos veszteségeivel gyakorlatilag megszűnt, és az ország vezetése 1942-ben német nyomásra kénytelen volt a 2. magyar hadsereget kiküldeni a keleti frontra.
A 2. magyar hadsereg kiszállítására 1942. áprilisa és júliusa között került sor. A nyári hadműveleti időszakban lezajlott véres csatákban a magyar alakulatok elérték a Don vonalát, és váltakozó sikerű harcokat folytattak a hídfők birtoklásáért.
1942. SZEPTEMBER VÉGÉTŐL A MAGYAR CSAPATOK VÉDELEMRE RENDEZKEDTEK BE.
A veszteségek, valamint a magyar könnyűhadosztályok létszáma miatt a 200 km-es frontszakaszon legfeljebb támpontszerű védelem kialakítására nyílott lehetőség.
Problémát jelentett a csapatok élelmezése, a -40 Celsius fokos hideg, valamint a járhatatlanná vált orosz úthálózat. Ilyen körülmények között érte a 2. magyar hadsereget 1943. január 12-én az urivi, majd 13-án a scsucsjei hídfőből kiinduló szovjet támadás. A betörő orosz harckocsikkal szemben a magyar csapatok felvették ugyan a küzdelmet, de több ponton átszakadt a védelem.
A KIALAKULT HELYZETBEN EL KELLETT RENDELNI A VISSZAVONULÁST.
Ez január 17-én kezdődött meg, ekkorra a magyar alakulatok többségét már bekerítették, a csapatok így „vándorló katlanokat” alkotva, harcolva, a bekerítésből újra és újra kitörve haladtak nyugatra.
A visszavonulást magyar részről az 1. páncéloshadosztály sikeres elhárító harcai segítették.
DUSKA LÁSZLÓ 1943. JANUÁRJÁBAN EGYSÉGÉVEL SZURONYROHAMMAL ÁTTÖRTE AZ OSZTROGORSZKI GYŰRŰT,
és megnyitotta az utat a 13. könnyű hadosztály előtt. Az utolsó magyar alakulatok 1943. február 2-án jutottak ki a szovjet gyűrűből. A 2. magyar hadsereg vereséget szenvedett, de nem semmisült meg.
Hősies ellenállásával nagy veszteségeket okozott a szovjet csapatoknak. Mindennek azonban hatalmas ára volt: a csaknem egy év alatt több mint 100 – 120 ezer katonánk halt hősi halált, sebesült meg vagy esett hadifogságba.
(Forrás: Magyar Hadtörténeti Múzeum és Levéltár, Magyar Honvédség)
origo
