Horgásszunk plasztik csalikkal! – címmel Medgyasszay Csaba előadása a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban 2016. január 28-án, csütörtökön este 18 órakor!
“A halak táplálkozása annyira összetett, több, együttesen ható tényezőtől függő folyamat, hogy az éppen „fogós” műcsali megtalálásához széles ismerettel és tapasztalattal kell rendelkeznie a horgásznak. A csali kérdése a legbonyolultabb, ámbár legizgalmasabb része a pergető horgászatnak!” – Medgyasszay Csaba.
HELYSZÍN:
Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum (Hatvan, Kossuth tér 24.)
Az előadó rendkívül nagy ragadozóhal fogó gyakorlattal rendelkezik. Igazi profi, aki szívesen megosztja tapasztalatait az átlaghorgászokkal. A plasztik, vagy gumi csalik még mindig kicsit misztifikált praktikának számítanak. Így Medgyasszay Csaba előadása lehetőséget ad arra, hogy megismerjük és megtanuljuk ennek a halfogó módszernek az előnyeit, de a nehézségeit is.
Kedvcsináló cikk az előadáshoz:
„A halak figyelmének felkeltéséhez nem volt szükség hirtelen mozdításokra. A zsinórt feszesen tartva elégnek bizonyult kezem természetes remegése, ereimben folyó vérem lüktetése a twisterek életre keltéséhez.”
Sügérezni indultam
Munkám kapcsán szeretett Balatonomat érintette utam, így beiktattam a feszített munkatervbe egy másfél órás kis pihentető cserkelést. Ezúttal nem a kikötők apró agresszorait akartam lencsevégre kapni, nagyra vágyóbb célokat tűztem ki. Barátom, nyaralása alatti mesébe illő sügérfogásokról számolt be. 30 centiméteres, és több 25-26 centiméteres példányt sikerült elkapnia a déli parton, a nádasok öbleiben. Gyerekkoromban a kikötőkben ugyan mindig jelen volt a sügér, de a nádasokban, hínárosokban soha nem találkoztam velük. Úgy 3 éve azonban, a nagy 40 fokos nyári forróságban furcsa megfigyelést tettem.
Mivel a levegő hőfoka számomra már halálosnak mutatkozott, megpróbáltam a 30 fokos vízben túlélni a nappali órákat. Búvár maszkot öltöttem, és bemerültem a másfél méter mélységig kristálytisztaságú vízbe. A nádfal előtt cikkázó snecirajokban, a félénk, de érdeklődő vörösszárnyú bandákban, és a hármasával – négyesével járó kárász csapatokban akartam gyönyörködni, felelevenítve ezzel megkopott fiatalkori élményeimet. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szokásos látványon kívül minden egyes nád öbölben 10-15 fős, 5-7 cm nagyságú egyedekből álló sügércsapatok néztek velem farkasszemet. Mint horgász, és az Ultra Light pergetés egyre gyakoribb alkalmazója, nagyon örültem a látványnak. A csapó sügér populáció, egy korábbi, valaha volt természetes állapot felé vette az irányt.
Pontos helymeghatározás
Barátom leírása alapján akartam megközelíteni a területet, mert sügérezésnél a csapat tartózkodási helyének ismerete kulcsfontosságú. Bármennyire is kitűnő egy víz sügér állománya, ha nem tudjuk, vagy nem találjuk meg a csapatok székhelyét, csak kósza példányok megfogására lehet esélyünk. A leírt helyre érve gyorsan elszálltak reményeim a pontos betájolást illetően.
A kapott információk szerint, a nagy zöld bejárós, és a kisebb piros lépcsős stég közötti nádöbölben kellett keresnem fotóalanyaimat, de sem ilyen, sem olyan stég nem volt már található az őszi Balatonban. Kudarcszagú hangulatomat az tette teljessé, amikor megláttam a majd 40 cm-es – vízszint hiány miatt a nádasok szélein arasznyivá zsugorodott – vízmélységet.
A tuti pályán ígérkező gyors sikerélmény reménye hamar szertefoszlott. Nem volt mit tenni, ha már teljes menetfelszereléssel begázoltam a melles csizmában a vízbe, horgászni kellett! Polár-szemüvegem védelmében próbáltam olyan területet keresni, ahol a sügéreknek megfelelő búvóhelyek megfelelő vízmélységgel párosultak. Úgy 80-90 méter megtétele után, szemem látószögének legszélső szegletében, egy elsuhanó árnyra lettem figyelmes.
A teljesen átlátszó vízben 2-3 narancsos, sötétzöld hal alakját vettem ki, ahogy a hínárfoltokat érintve párhuzamosan úszkáltak a nádszegéllyel. Késlekedés nélkül dobtam eléjük a kis Balzer csalival szerelt drop-shot szerelékemet. Amint a csapat elérte a csalimat, belehúztam egy aprót a damylba. A kapást élesen továbbította a kis Megaforce bot, és azonnali bevágásomra egy tenyérnyi sügér jött elő a hínárok takarásából.
Változik a terv
Nagyon örültem a hirtelen jött sikernek, annak pedig még jobban, hogy a kis csapatot követve, egy 25-30 – majd félkilós – egyedekből álló halrajt fedeztem föl. A halak azonban nem a sügérekre jellemző lassuló-gyorsuló csapatos mozgást végeztek. Csodálattal figyeltem a bohókás halakat, akik a hínárdarabkákra rácsodálkozva, egymás mellett meg-megállva, a vízből kiugorva élvezték az őszi napsütést.
A lelket gyönyörködtető varázslatos képet otrombán törte szét zsákmányszerző ösztönöm beindulása. A felismerés, miszerint egy termetes példányokból álló vörösszárnyú csapattal hozott össze a sors, gyors cselekvésre késztetett. A drop-shot szereléken lejjebb húztam az ólmot, így a kis halutánzatom közvetlenül a csapat szintjében tudta kelletni magát. Újabb dobás után a bevontatás alatt 5-6 kapást is érzékeltem, és láttam. De a csali túlzott mérete (5 cm) nem adott lehetőséget az akasztásra.
Kapkodva, remegő kézzel kezdtem átszerelni a botomat. Úgy gondoltam, hogy addig a rövidke ideig, amíg a csapat kereket nem old, apró ólomfejjel szerelt 2,5 cm-es twistereket állítok csatasorba. A következő 5-6 percben kipróbáltam 3-4 színkombinációt, és bár mindegyikre volt egy-egy ütésem, a halak gyorsan elvesztették érdeklődésüket a nem megfelelően feltálalt csalik iránt.
Választanom kellett! Vagy összeállítok egy megfelelő csali, és horogmérettel ellátott drop-shot szereléket, vagy dobálok tovább az apró twinyókkal, és várom a csodát. Az előbbi mellett döntöttem! Apró 8-as horog került a fluorocarbon előkére, és ezúttal már ezen a szereléken tálaltam föl a twistereket. Döntésem helyesnek bizonyult, mert a csapat útvonalába dobott, és megfelelő mélységben lebegtetett műcsalik mágnesként vonzották a koncérokat.
Azt tapasztaltam, hogy a halak figyelmének felkeltéséhez nem volt szükség hirtelen mozdításokra. A zsinórt feszesen tartva elégnek bizonyult kezem természetes remegése, ereimben folyó vérem lüktetése a twisterek életre keltéséhez.
A harmadik gyönyörű hal megfogása, és visszaeresztése után sajnos a csapat úgy gondolta, hogy az a majd két méter magas, rendhagyóan mozgó nádfolt – ami esetünkben épp én voltam – veszélyt jelent számára, így a távozás mellett döntött. Bár a csapat vonulási irányát követve, és meg-megelőzve még számíthattam volna további érdeklődőkre. De a horgászásra szánt időm lejárt, így sajnálkozva ugyan, de fantasztikus élményekkel gazdagodva vettem a part felé utam.
Sikerült egy nem várt helyzetben a drop-shot eszközeivel egy alapjában békés halat becserkésznem. Nem vitatkoznék persze azzal a véleménnyel, hogy egy 4 méteres spicc bottal, és pár csontival vagy gilisztával nem lehetett volna nagyobb eredményeket elérni, mert ez kétségtelen. Rövid elbeszélésem azoknak nyújthat támpontot egy fiatal módszer alkalmazásához, akiknek hozzám hasonlóan egy műcsalival megfogott keszeg száz élő csalival megfogottal ér föl.
Konzekvencia
Ezen a napon nem a sügéreké lett a főszerep, mégis azt kell mondjam, hogy tapasztalataim, és ismerőseim beszámolója alapján, a Balaton az ország egyik „legjobb sügéres vize” kitüntető név felé száguld. Azokban a vizekben pedig, melyekben a Balatonhoz hasonlóan megtalálható a vörösszárnyú keszeg, bátran nyúljunk finom pálcáinkhoz, és alkalmazzuk a drop-shot módszert megfogásukhoz!
Ha szeretnének találkozni Medgyasszay Csabával, és megismerni a plasztik csalik varázslatos világát, – és részt venni egy tudás alapú játékban, amelyen fogós plasztik csalikat nyerhetnek! – akkor …
… találkozzunk 2016. január 28-án, csütörtökön 18 órakor Hatvanban, a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban!
Forrás: www.fhmag.hu
