forrás: hirado.hu
Idén hetven éve, hogy Amerika atombombát dobott Hirosima és Nagaszaki japán városokra. Az újonnan kifejlesztett fegyverből csupán kettő legkevesebb 210 ezer ember halálát okozta, a túlélők éveken át a sugárzással járó kórokkal küszködtek. A borzalmas pusztítás már akkor megkérdőjelezte bevetésének helyességét, végezetül az atomfegyver-kísérletek tilalmáról rendelkező szerződés létrejöttéhez vezetett.
1945. augusztus 6-án a második világháborút lezárandó Amerika atombombát dobott a japán Hirosimára, egy szempillantás alatt elpusztítva körülbelül 70 ezer embert. Az év végére a 350 ezer lakosból 140 ezren haltak meg, a mintegy 60 ezer túlélő átlagéletkora a 80-hoz közelített. A Little Boy (Kisfiú) nevet kapott, 4400 kilogrammos uránbombát az Enola Gay B-29-es nehézbombázó szállította le, 12 emberrel fedélzetén.
A város felett mintegy 600 méteres magasságban felrobbant fegyver 15 ezer tonna TNT-nek megfelelő energiát szabadított fel, másodpercek alatt 12 négyzetkilométernyi területen tarolva le az épületeket. A Jomiuri Sinbun által idézett hirosimai hivatalos adatok arról árulkodnak, hogy a lökéshullám 10 másodperc alatt mintegy 3,7 kilométert tett meg a hipocentrumtól, a fából készült házak többségét 2,3 kilométeren belül elpusztítva. A robbanással járó hősugárzás a hipocentrumban 3-4 ezer Celsius-fokra hevítette a talajt.
Három nappal később újabb bombát oldottak ki, ezúttal Nagaszaki felett, további 40 ezer ember életét oltva ki. A Fat Man (Kövér Ember) nevet kapott 4500 kilogrammos plutóniumbombát a Bockscar repülőgép szállította. A halálos áldozatok számát érintő becslések 39-80 ezer ember között mozognak. Japán 1945. augusztus 15-én kapitulált, ezzel véget ért a második világháború.
Az atomtámadáshoz eredendően négy nagyvárost szemeltek ki lehetséges célpontként: Hirosimát, Kokurát, Nagaszakit és Nígatát. Augusztus 6-án Hirosima felett tiszta volt az égbolt, ezért döntöttek a támadás mellett. Kokura csak azért menekült meg három nappal később, mert köd takarta, és nem látszott tisztán a célpont.
A Harry Truman amerikai elnök engedélyezte éles bevetés máig a történelem egyetlen nukleáris támadása. A BBC kiemelte, az atomtámadásnak volt egy olyan öröksége, amely megkülönböztette a második világháború egyéb borzalmaitól. Hetekkel a bombázás után egyébiránt egészséges embereken furcsa, új betegség tünetei jelentkeztek. Elveszítették étvágyukat, magas lázuk lett, vörös foltok jelentek meg bőrük alatt. Akkor még senki sem tudta, hogy a sugárzásfertőzés érezteti káros hatását, ami a számadatok alapján mintegy 100 ezer ember lassú, fájdalmas halálát követelte. A legtöbb túlélő máig titokban tartja múltját, attól félvén, hogy családjukat a sugárzástól való félelem miatt kiközösítik.
A History tévécsatorna szerint a bomba fejlesztésén 1942-től kezdve a Manhattan terv több mint 100 ezer szakembere dolgozott. Akkoriban ez volt a legnagyobb tudományos összefogás, 37 intézettel, 13 egyetemi laboratóriummal és egész sor tekintélyes résztvevővel Amerika szerte. A terv emellett a történelem legtitkosabb háborús projektje volt, a kutatók először egymástól elszigetelten, kis csoportokban dolgoztak az ország különféle szegleteiben, anélkül, hogy tisztában lettek volna a terv egészével.
Később viszont a projektet centralizálták, és egy elszigetelt laboratóriumba helyezték át, amelyet J. Robert Oppenheimer fizikus vezetett. 1945. július 16-án sort kerítettek a bomba első tesztelésére az új-mexikói sivatagban. Oppenheimer a sikeres tesztet követően kedvenc olvasmányát, a Bhagavad Gítát idézte: „Én lettem a halál, világok pusztítója.”
Annak ellenére, hogy néhányan óvatosságuknak adtak hangot az új fegyver Japán elleni bevetésével kapcsolatban, Truman meg volt róla győződve, hogy a bomba a megfelelő és egyetlen megoldás, 37 japán város hat hónapig tartó intenzív gyújtóbombázása ugyanis nem sokat segített Hirohito császár rezsimjének megdöntésére, és Japán továbbra sem volt hajlandó a feltétel nélküli megadásra, amelyet a szövetségesek a potsdami csúcstalálkozón lefektetettek alapján elvártak. Ilyen körülmények között az atombomba bevetését látták a legmegfelelőbb eszköznek megadásra kényszerítésére és a háború befejezésére. A másik lehetségesnek tartott alternatíva – a japán szigetek szövetségesek általi megszállása – több százezer élet kioltásával járt volna.
A megjósolt japán kapituláció – amelyre végül augusztus 15-én került sor, csupán hat nappal a Nagaszaki feletti detonációt követően – véget vetett a második világháborúnak. De az atomtámadás emberi testet érintő szörnyűséges hatásai miatt egyre többen kétségbe vonták az ilyen fegyverek használatát, a vita bevetésük helyességéről máig nem lankad. A helyszínre elsőként megérkező nyugati kutatók, újságírók és katonák színes és szívfacsaró jelentéseket írtak a felperzselt tájról és a szörnyűségesen összeégett emberekről, akik vért öklendeztek fel és ürítettek, és csak a halálra vártak.
Miután egyre többen kérdőjelezték meg az atombombák használatát, az amerikai légierő és haditengerészet már olyan jelentéseket tett közzé, amelyek szerint a hagyományos bombázás és tengeri összecsapások hamarosan térdre kényszerítették volna a szigetországot, így hadászatilag nem is indokolta semmi az erődemonstrációt. Sőt, Amerika háború előtti utolsó nagykövete Japánban nyilvánosan azzal vádolta a Truman-kormányt, hogy tudott Japán tárgyalásra irányuló kísérleteiről a Szovjetunió közvetítésével, és figyelmen kívül hagyta őket. Az atombomba bevetése Amerika részéről a történészek szerint közvetve a Szovjetuniót is célozta, a körvonalazódó hidegháború részét képezte, tulajdonképpen a nyitányának tekinthető.
Sok történész úgy véli, hogy nem maga a bombázás vezetett Japán kapitulációjához, és két nappal később a Szovjetunió hadüzenete jóval nagyobb sokkhatásként érte őket, hiszen véget vetett minden reménynek, hogy a szovjetek kedvező megadási feltételekért közvetítenek majd az ellenfelek között. A súlyosan meggyengült Japán Császári Hadseregnek már nem volt ereje felvenni a harcot a szovjetekkel a kínai és észak-japán második fronton. Tanaka Juki japán történész szerint az országnak nem volt más választása, mint a kapituláció, mivel a szovjetek megölték volna Hirohito császárt, akit a császári Japán szívének és lelkének tekintettek.
Az ABC megszólaltatta történész szerint, míg Amerika abban hitt, hogy az új bombák pusztító hatása miatti sokk megadásra kényszeríti a szigetországot, a lakosok mindezt nem így látták. Az amerikaiak addigra már 66 japán várost pusztítottak el a kiterjedt gyújtóbombázási-kampányban. Tokióban például egyetlen éjszaka alatt 100 ezer civil veszítette életét. Vagyis a japán hadsereg szemszögéből már nem sokat nyomhatott a latban, hogy az emberek gyújtó- vagy atombombáktól halnak-e meg, csak azt látták, hogy újabb két városközpont pusztult el.
Az adatok szerint Hirosimában az orvosok és ápolók 90 százaléka életét vesztette, a 45 kórházból 42 használhatatlanná vált, az áldozatok 70 százaléka több sérüléstől, a legtöbb esetben súlyos égéstől szenvedett. A két japán nagyvárosban az áldozatok többsége úgy halt meg, hogy nem volt, aki gondot viselt volna rájuk. Akik a bombázás után érkeztek segítségnyújtás szándékával, a sugárzásba haltak bele.
sisakja és triciklije kiállítva. A triciklit 1500 méterre a hipocentrumtól találták meg. (Fotó: EPA/Majama Kimimasza)
A hosszú távú hatásokat illetően kiderült, hogy a támadásokat követő 5-6 évben a túlélők között megnövekedett a leukémiás esetek száma, egy évtized múltán pedig pajzsmirigy-, mell-, tüdő- és egyéb rákos megbetegedéseket mutattak ki náluk az átlagosnál jóval nagyobb arányban.
A szöveti daganatok esetén a sugárzással járó kockázatok aránya egész életükben, mind a mai napig nő. A támadás alatt terhes nőknél megnőtt a vetélések száma és a csecsemőhalálozás aránya. A sugárzásnak még az anyaméhben kitett gyermekeket pedig nagyobb valószínűséggel jellemezte intellektuális fogyatékosság és növekedési zavar, emellett náluk is nagyobb a rizikója a tumoros megbetegedések kialakulásának.
Hirosimát is túlélte egy veterán bonszai
A 390 éves japán selyemfenyő a washingtoni nemzeti arborétum bonszaigyűjteményének legidősebb egyedeként már eleve hírnévnek örvendett. 2001-ben két testvér – nagyapjuk adományozta a fát a kertnek – megvizsgálta, és bejelentette, hogy a bonszai fa különlegesebb, mint ahogy eddig hitték, ugyanis nemcsak négy évszázados, de a hirosimai atomtámadást is túlélte. A The Washington Post riportja szerint a fát eredetileg Jamaki Maszaru bonszaimester adományozta az arborétumnak. Történetéről semmit sem tudtak a két fiatal vizsgálatáig.
A fa eredendően Jamaki falakkal védett faiskolájában kapott helyet, kevesebb, mint 3 kilométerre Hirosimától. Ez a távolság éppen csak elegendő volt ahhoz, hogy megkímélje a robbanástól. A szakemberek szerint valószínűleg a fal tövében élt, ami megvédte. A faiskolában a bombázás után készített képek tanúsága szerint érintetlenül állt edényében.
Olybá tűnik, hogy a túlélés szinte természetes a fának. A japán selyemfenyő feltételezett átlagos élettartama mintegy 200 év. Egy ilyen idős fa gondozása nem egyszerű, naponta locsolják, megvizsgálják a kártevők miatt, hetente kétszer elfordítják, és alkalmanként átültetik, télen pedig beviszik egy klímakontrollált pavilonba.
