Hatvanhét évvel élte túl Világost az „élő vértanú” (Olvasd el és nézd meg!)

„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. 
Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan 
viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” 
(Görgei Mikszáth Kálmánnak)

A Görgey-család II. Géza király idején szász hospesekkel települt az országba. Sarjuk, Görgey Artúr 1818. január 30-án született a felvidéki Toporcon. Nehéz gyermekkora volt, mert édesapja, Görgey György rangon alul nősült; egy lőcsei, polgári származású nőt vett feleségül, emiatt állandó anyagi gondok nehezítették a család helyzetét.

Tanár szeretett volna lenni, de apja katonai pályára szánta. 1832 és 1836 között a tullni katonai utászakadémia hallgatója volt, 1836-ban a császári-királyi 60. gyalogezred hadapródja lett. 1837-ben hadnaggyá léptették elő, majd a Magyar királyi nemesi testőrséghez került – éppen nála nyolc évvel idősebb bátyja, Görgey Ármin helyére. Az 1842-es év már a Nádor-huszároknál találta főhadnagyi rendfokozatban. A kemény szolgálat férfivá edzette, eközben éledt fel benne a nemzeti érzés, újra gyakorolni kezdte anyanyelvét.

1843-ban eljegyezte Medgyaszay Friderikát, egy bécsi magyar nagykereskedő lányát, ám akkoriban a katonák házasságkötését rendfokozathoz és életkorhoz kötötték, ezek elérése előtt csak kaució ellenében nősülhettek. Ezért Görgey apja halála után, 1845. július 31-én kilépett a hadseregből, és ősztől Prágában vegyészetet kezdett tanulni. Sikeres kutatói munkát folytatott.

A vegyész Görgeyről még itthon sem nagyon tudni, pedig tudománytörténetileg bizonyított, hogy 1848. évi tanulmányával a kémikusok körében elismerést szerzett, többek között felfedezte a laurinsavat is. Sanyarú életkörülményei miatt a menyasszonya felbontotta az eljegyzésüket.

Fordulópont volt életében 1847 novembere, amikor utolsó nagybátyja, Görgey Ferenc elhunyt és ráhagyta toporci birtokát. Görgey kapva kapott az alkalmon. Prágában megismerkedett Adéle Aubouinnel, akinek 1848 januárjában megkérte a kezét, s március 30-án hűséget is esküdtek egymásnak a prágai evangélikus templomban.

A toporci élet nem tartott sokáig. Még befejezte szakdolgozatát („A kókuszolaj szilárd és folyékony zsírsavai”), ami több szaklapban is megjelent. Ez időben történt neve írásának megváltoztatása is: a nemesi Görgey helyett ezentúl a plebejus Görgei alakot használta élete végéig.

Vegyész Görgeiből százados Görgei

A március 15-ei események hírei oly nagyon foglalkoztatták, a kormány május 17-ei, a honvédség megszervezésére kiadott felhívására jelentkezett a hadseregbe.

Görgeit honvéd századosi ranggal  osztották be a Győrött szerveződő 5. honvédzászlóaljba. 1848. augusztus 27-én javaslatot tett Batthyány miniszterelnöknek egy lőkupakgyár (gyutacsgyár) felállítására annak érdekében, hogy a magyar haderő tragikus lőszerhiányán segítsen. Őt tették volna meg a gyár igazgatójává, de aztán katonai tapasztalatai miatt inkább a harcoló alakulatokhoz osztották be.

A Csepel-szigetre rendelték, hogy akadályozza meg Roth és Philippovich tábornokok csapatainak Jellasics seregével való egyesülését. Mint a Csepel-sziget katonai parancsnoka, elfogatta a két Zichy testvért, (Ödönt és Pált), akiknél Jellasicstól kapott menlevelet, illetve röpiratokat találtak. A rögtönítélő bíróság elnökeként Ödönt hazaárulás vádjával felakasztatta, Pált pedig átadta a polgári bíróságnak. Ekkor először és utoljára akasztottak fel arisztokratát a szabadságharc alatt – Görgei ezzel a tettével hívta fel magára Kossuth és az ország figyelmét.

Gyors és kiváló manőverek, higgadt és bátor parancsok

Az Országos Honvédelmi Bizottmány (a kormány) elnöke, Kossuth Lajos ezredessé, majd tábornokká léptette elő, októberben a vesztes schwechati csatában a centrum parancsnoka volt. Novembertől a fel-dunai hadsereg parancsnokaként a császári erők feltartóztatását kapta feladatul.

Amikor Windisch-Grätz herceg csapatai decemberben benyomultak Magyarországra, Görgei a túlerőben lévő ellenség elől visszavonult, feladva a védhetetlen Pest-Budát, ahonnan a kormány Debrecenbe távozott. Vác felé hátrálva adta ki 1849. január 5-én proklamációját, amelyben leszögezte: hadtestével kitart a királyi esküvel szentesített alkotmány mellett, valamint azt is, hogy a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány helyett csak a felelős magyar kormány hadügyminiszterének kíván engedelmeskedni, de a kormányhoz lojális maradt.

Ezután észak felé indult, hogy az osztrák főerőket elvonva időt nyerjen a Tiszántúlon szerveződő magyar honvédseregnek, és a Szepességből a Branyiszkói-hágón áttörve csatlakozott a többi magyar sereghez. Hadvezérként az ésszerű kockázatra törekedett, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, a harcmezőn higgadtságával és bátorságával tűnt ki.

Győzelemről győzelemre

A lengyel Henryk Dembinski 1849. februári kápolnai veresége után a tiszafüredi haditanácsban a tisztikart maga mögött tudva elérte annak felmentését. Kossuth előbb Vetter Antalt, majd amikor az március végén betegsége miatt lemondott, Görgeit nevezte ki fővezérnek.

A tavaszi hadjáratban a honvédsereg Görgei haditerve alapján, részenként verte szét az ellenséget, áprilisban győzelemről győzelemre haladva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, a komáromi csata után az Észak-Dunántúlt. Görgei seregeivel Bécs helyett Budát vette ostrom alá, és május 21-én sikerült is visszafoglalnia, ezt a döntését sokan vitatták, de Kossuth – akivel ellentéteik egyre nyíltabb viszálykodássá fajultak – egyetértett vele.

Lemondás, majd egy zseniális manőver

Bár Görgei ellenezte az 1849. április 14-i Függetlenségi nyilatkozatot, elfogadta a Szemere-kormány hadügyminiszteri kinevezését. Az orosz intervenció – amelyet véleménye szerint Kossuth provokált ki a függetlenség és trónfosztás kimondásával – megpecsételte a szabadságharc sorsát. Görgei a július 2-i komáromi csatában visszaverte Haynau táborszernagy kétszeres túlerőben lévő seregeit, de ő maga súlyosan megsérült, két napig élet-halál közt lebegett. Felépülése után lemondott a hadügyminiszterségről, majd végrehajtotta hadvezéri pályafutásának legbravúrosabb hadműveletét: Vácnál észak felé vonult, hogy megkerülje a többszörös túlerőben lévő osztrák-orosz haderőt, és egy hónapon át saját erői négyszeresét, a teljes intervenciós erők egyharmadát kötötte le.

Így lehetővé tette, hogy a déli magyar főerők egyedül Haynau főseregével ütközzenek meg. Irtózatos gyalogmenettel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat, és augusztus elején elérte Aradot, hogy csatlakozzon az ottani magyar sereghez.

Az utolsó éljenzés…

„A vezéri pálca mellé, melyet vitéz csapataim bizalmának köszönhetek, ma a legfőbb polgári hatalmat is kezembe vettem. Minden rám néz most, mint utolsó reményére – és én csak egy esendő ember vagyok – és sohasem éreztem ezt annyira, mint éppen ebben a nehéz órában… Ilyen körülmények között a fegyverletételre, mégpedig az orosz csapatok előtti feltétlen fegyverletételre szavazok, mert azt remélem, hogy a cár nagylelkűségébe vetett bizalmunkat az ő nagy hatású közbenjárása Ausztriánál, remélhetőleg nemcsak a mi, hanem szegény hazánk érdekében is igazolni fogja. Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezetve vagy az országot sújtó határtalan nyomorúságot teljes egészében nem ismerve; árulással fognak vádolni…”

A szabadságharc bukását azonban nem lehetett megakadályozni, a déli fősereg Temesvárnál döntő vereséget szenvedett, egy csatára való lőszere sem maradt. A kilátástalan helyzetben 1849. augusztus 11-én Kossuth lemondott kormányzói tisztségéről, és Görgeit (akit később a szabadságharc árulójának kiáltott ki) diktátori teljhatalommal ruházta fel. Görgei más lehetőséget nem látva – tisztikarának döntése alapján – két nappal később Világosnál, a szőllősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. Amikor ellovagolt katonái előtt, akik utoljára megéljenezték, vasidegei felmondták a szolgálatot, sírva borult lova nyakára.

Kilencvennyolc évet ért meg az „élő vértanú”

A cár személyes közbenjárására elkerülte a halálbüntetést, de száműzetésre ítélték, Klagenfurtban, majd a szomszédos Viktringben élt rendőri felügyelet alatt, ezekben az években születtek gyermekei. 1867-ben, a kiegyezés után térhetett csak haza, különböző munkákat vállalt, majd altábornagyi nyugdíjából élt visszavonultan Visegrádon.

Az „élő vértanú”, ahogy Móricz Zsigmond nevezte, 98 évesen, 1916. május 21-én Budapesten halt meg. A közvélemény árulónak bélyegezte, és ez a megítélés élete végéig kísérte, ma már bizonyos, hogy igaztalanul. Síremléke a Kerepesi temetőben található, a szabadságharcról írt emlékiratait 1911-ben, majd 1988-ban újra kiadták, a két világháború között állított lovas szobrának másolatát 1998-ban avatták fel a budai Várban.

Forrás: hirado.hu/MTI