Talán minden az őserdőben kezdődött, ahol az ősemberek magányosan kóboroltak, és összetalálkozva egy másik ősemberrel villámgyorsan felmérték: „Ő a főnök, vagy én?” Elképzelhető, hogy a hatalmi harc olyan időkből ered, amikor még primitívebben közelítettünk egymáshoz, és döntő volt, hogy ki veri elsőként bunkóval fejbe a másikat, vagy szedi el tőle a frissen elejtett vaddisznót, esetleg ki húzódhat közelebb a tűzhöz melegedni.

Bárhonnan is ered és bármilyen mélyen gyökerezik is ez az emberben, az biztos, hogy minden emberi kapcsolatban ott rejlik egy hatalmi szempont. Az első találkozáskor mindenkit szinte azonnal besorolsz magadban: gyengébb, erősebb, vagy nagyjából olyan erős, mint te. A gyengébbekkel barátságos vagy; az erősebbekkel résen vagy, vigyázol arra, hogy ne kerülj velük összetűzésbe; azokkal pedig, akik nagyjából olyan erősek, mint te, majd harcban akarod eldönteni, melyikőtök az erősebb.

Ez a harc nagyon pozitív dolog is lehet; izgalmas, éberré tesz, és arra ösztönöz, hogy teljes erőbedobással saját magadat add. A férfi és nő közötti vonzásnak is igen fontos részét képezi ez a harc, ez a vetélkedés, ez a kihívás. „Ki itt a főnök?’7, és „Nekem van igazam” – körülbelül ez a harc alapvető tartalma. A házasságban ez többnyire így nyilvánul meg: „Ha nem én vagyok a főnök, az asztalra csapok!”, vagy: „Ha nem nekem lesz igazam, sírva fakadok.”

Ezt a hatalmi harcot fontos tisztán látni, mert rengeteget ronthat a kapcsolaton anélkül, hogy észrevennétek. Az ember sokszor maga válik saját hatalmi harcának áldozatává. A hatalmi harc egyik legfontosabb következménye, hogy bizonyos dolgokat nem elsősorban azért teszel vagy mondasz, mert tényleg úgy is gondolod, hanem főként azért, hogy ezzel nyerj, de legalábbis ne maradj alul.

Ez minden kisebb vagy nagyobb döntés esetén szerepet játszhat. Már az a kérdés is, hogy színházba menjünk-e, vagy moziba, megmutatja, ki az úr a háznál, de annak eldöntésénél, hogy mosogatógépet vegyetek-e, vagy ütve fúrót, végképp nem lehet nem észrevenni a hatalmi szempontokat. Hamarosan azonosulsz azzal a készülékkel, amelyet te szeretnél, és megkezdődik a harc, hogy ki nyer: a mosogatógép, vagy az ütve fúró. A vita során annyira magával ragadhat a harci szellem, hogy minden ésszerűségi szempontot figyelmen kívül hagysz. Ebben az esetben a vita tárgya a hatalmi harc szempontjából mellékessé vált, és te olyan dolgokat teszel és mondasz, amelyeket nem elsősorban érzelmeid vagy értelmed diktálnak, sokkal inkább fanatikus vágyad arra, hogy te nyerj, és te légy a főnök.

Feltűnő, hogy sok kapcsolatban a felek egyike sem tudja pontosan, hogyan is születtek meg bizonyos döntések. Az egyik fél javasol valamit, a másik mond rá valamit, átláthatatlan vita veszi kezdetét, aztán egyszer csak megtörténik a döntéshozatal. A házasságban meghozott döntések közül nagyon sok nem a vita tárgyának rendezésére születik, hanem a hatalom megszerzése és fitogtatása érdekében. Lehet, hogy kiharcolsz magadnak egy mosogatógépet, és később azt kérdezed magadtól, voltaképp mire is kellett ez neked. Néha szinte találomra foglalunk el valamilyen álláspontot a másik féllel szemben. A másik mond valamit, erre le rávágod az ellenkezőjét. Alapjában véve magad sem értesz egyet vele. Tíz esetből kilencszer nem is gondolkodsz el azon, hogy pontosan mi az álláspontod az egészről, a lényeg csak az, hogy ne érts egyet a másikkal. A legelső az az érzésed, hogy nemet mondj, és csak utána keresel érveket hozzá.

Szinte minden „nem-de” vita alapja a hatalomért folyó harc. És az, akinek fontosabb, hogy mindig ő mondja ki az utolsó szót, többnyire inkább megszállottja a hatalomnak, mint partnere. Az ilyen viták olyanok, mint a tűzpárbaj, amelyben csak az a lényeg, ki lövi ki az utolsó, halálos golyót. Ezért aztán az ilyen vitákban nagyon fontos, hogy kié az utolsó szó. Még aki azt mondja: „Jól van, felőlem legyen, ahogy akarod, legyen neked igazad!”, és ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetést, az is egyfajta szülőfiguraként a vita fölé helyezi magát, és nagyon kifinomult, ám a másik számára gyakran lealacsonyító módon nyilvánítja magát főnöknek. Ez a hatalmi harc nyilvánul azokban a vitákban, melyek a kívülállók számára sokszor oly nevetséges semmiségekről folynak, mint:

-Amikor három éve Franciaországban voltunk…

– Nem, az hat éve volt.

– Dehogyis, három éve, tudom, mert Margó akkor kezdte az iskolát.

– Ugyan már, tévedsz, akkor volt, amikor Laci ment iskolába, szóval 6 éve…

És így tovább. Majd végül:

– Jól van, legyen neked igazad, három éve volt – és eközben olyan arckifejezéssel fordul a jelenlévők felé, mint a szülő, aki igazat ad a gyerekének.

Egy konfluens kapcsolatban a felszínen soha nem mutatkozik meg a hatalmi harc. A felek megpróbálnak egymással úgymond a szerződésen kívüli területen megküzdeni, úgy, hogy a küzdelem látszatát közben elkerüljék. Bár az asztal fölött látszólag mindig mindenben egyetértetek, az asztal alatt megpróbáljátok jól sípcsonton rúgni egymást. Manipuláló viselkedés például, ha valaki nem úgy próbál főnök lenni, hogy vállalja a konfrontációt, hanem titokban intrikák. A szabotálásnál is arra megy ki a játék, hogy ki tudja a másikat túlszárnyalni egymás életének megkeserítésében, majd az azokra adott válaszreakciókban, és így tovább. A hatalmi harc egyre élesedik.

A hatalmi harc mindig jelen van, akkor is, amikor nem látható, mert többnyire a felszín alatt zajlik. Ha kicsit elkezdesz töprengeni saját szerepviselkedésed mibenlétén, könnyebben tudatára ébredhetsz a kapcsolatban rejlő hatalmi szempontoknak, és előfordulhat, hogy rájössz, ellenfelekként álltok szemben egymással.

Forrás: Delina