“Kedves Harmincas anyuka-társaim!
Látlak titeket a boltban, látlak titeket a játszótéren. Látlak az iskola előtt, a külvárosból bevezető utakon, a gyerekbarát éttermekben. Néha ti is láttok engem, ilyenkor egymásra mosolygunk, egy grimasszal jelezzük, hogy közös a sorsunk. De a legtöbbször inkább nem láttok, mert épp a totyogóst kergetitek, miközben a szemetek sarkából a nagyobbikat figyelitek, hogy épp mire mászik fel.
Néhány nappal ezelőtt a helyi uszodában voltam, és ha valami a 30-as anyuka metaforája, hát ez az. Itt vagyunk mindannyian – a sztereotípiák, amik azt gondoltuk, sose leszünk – térdig a gyerekmedencében, szemünkkel a gyerekre fixálva, és nagyon boldogan ettől. Lehet, hogy együtt vagyunk ott, de a beszélgetéseink jelentéktelenek, nincs idő pihenni. Minden figyelmünk a gyereké. Fáradtak vagyunk. Elkalandozunk. A testünk a fürdőruhában csatatér, nem úgy néz ki, ahogy szokott.
Fent az árnyékban a húszasok üldögélnek. Magazint lapozgatnak, a barátaikkal beszélgetnek, szelfiznek. Kipihentek. Kellemes árnyalatra sültek le. Egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy mi áll előttük. Nem is látnak minket. Vagy ha látnak, biztosak benne, hogy ők nem lesznek soha ilyenek.
Nincs ezzel semmi baj. Mi is voltunk ilyenek, nem fogjuk ettől sértve érezni magunkat.
Mert mi már nem magunkkal foglalkozunk. Nem csak magunkkal. Kis gyerekünk van, és az elkövetkező időben nem mi leszünk saját magunknak az elsők. A gyerekünk menetrendje szerint alszunk (vagy épp nem alszunk). Nem lesz mindig olyan pontosan beállított a frizuránk. Felülések? Milyen felülések? Orrokat és fenekeket törlünk, meg ételmaradékot mindenhonnan. Főzni fogunk, gyakorlatilag reggelitől vacsoráig megállás nélkül. Órákat töltünk a kád mellett térden, majd pedig az ágy mellett “csak még egy mesét” felolvasva. Kivülről tudjuk majd az aktuális mesehősök nevét és személyiségét, és szégyentelenül használjuk az ő megvonásukat fenyegetésként, zsarolásként, ha máshogy nem megy. Többször fogjuk feltenni egy nap a “na mi a varázsszó?” kérdést, mint amiről azt gondoltuk, hogy lehetséges. Ezek a harmincas éveink. Nem könnyű – ez az igazság.
De van egy másik igazság is. Ott az árnyékban a huszasok mellett negyvenesek is vannak. Ők is kipihentek. Ők is szép barnára sültek. Egyedül vannak, könyvet olvasnak. Ők látnak minket, együttéreznek, és elégedettek. Ők is voltak itt, és tudják, hogy nem tart örökké. Csajok, a negyvenes-lét a szent grál. A negyvensség már közelít.
Az évtized, amikor újra foglalkozhatunk magunkkal.
Nem mintha nem szeretnénk a harmincas éveinket. Elég intenzív, de varázslatos is. Mert később nem fogunk arra ébredni, hogy egy kis arcocska bújt hozzánk az éjszaka közepén. Nem fogják kicsi karok kérni, hogy vegyük fel őket. Nem fogjuk később ezt a baba-illatot érezni. Nem halljuk majd az “anyut akarom”, a “légy szíves segíts nekem”, a “meg akarlak ölelni” mondatokat.
Igen, jönnek a negyvenes éveink, és áldás lesz majd. De ne hajtsd nagyon a jelen időt sem. Inkább szorítsd háttérbe magad erre az évtizedre, mert az anyaság olyan dolog, amiért megéri.”
Forrás: littlesloveandsunshine.com ; pottyoslabda.hu
