Home Életmód Életmód hírek Hányszor lehet egy szerelem az első?

Hányszor lehet egy szerelem az első?

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Ahogy kinyitom a postaládát, egy képeslap esik a földre. Mintha lassított felvételt látnék. Úgy libbent ide-oda, mintha a gravitáció törvényei csak ímmel-ámmal vonatkoznának rá.

Megbabonázva nézem a kövek közé esett lapot…

A képen a tenger, a valószerűtlenül kék vízben két delfin úszik tökéletes szinkronban. Képeslap? Ezer éve nem láttam képeslapot, ki küld manapság ilyesmit? Kíváncsian fordítom meg. A címzett a fiam, a feladó pedig egy kislány. „Üdvözlet a nyaralásból.” 12 évesek.

Megilletődötten dugom a zárba a kulcsot, és mire megteszem a lakásajtóig vezető húsz lépcsőfokot, lepereg a fejemben a film életem első szerelmeiről…

Az első féktelen szerelem

Felnéztem, és ő jött felém az udvaron át. Hosszú hónapok óta ismertem már, de egészen addig nem vettem észre sem a világító kék szemeit, sem a rakoncátlanul arcába hulló szőke tincseket. Mire odaért hozzám, már szerelmes voltam. Ez volt az első „Huhh” érzés, amire emlékszem.

– Ha akarsz, lehetsz a feleségem – mondta, és hogy nyomatékosítsa, mennyire komolyan gondolja ezt, jól fejbe vágott a homokozólapátjával…

Azonnal tudtára adtam, hogy az érzései nem viszonzatlanok: úgy ugrottam rá és tepertem le, mintha születésemtől kezdve pankrátor szakkörben tölteném a délutánjaimat. Ezután naponta összeverekedtünk kicsit, hogy aztán békülős dömperezéssel vezessük le a bennünk kavargó kezelhetetlen érzéseket. Mire megtanultunk írni, olvasni, a szerelmünk barátsággá szelídült.

Az első romantikus szerelem

12 évesek voltunk, lehet, ő 13, nem is tudom már. Csak arra emlékszem, hogy álltunk a hídon, alattunk pedig élénkzöld békalencse szigetet ringatott a Száraz-ér. A vízben fekete tollú vízityúkok tanítgatták vadászni apró csibéiket, molnárkák futottak előlük sebesen a „vízen járva”. Minden annyira eleven volt körülöttünk, csak a gyékény buzogányszerű barna virágai bámulták némán az eseményeket, meg mi. És akkor a keze a kezemhez ért, és nem húzta vissza. A szívem rögtön a torkomban kezdett dobogni. Éreztem, hogy talán mondani kéne valamit, de nem volt hozzá hangom. Neki se.

Nem tudom, mennyi ideig álltunk a hídon összekulcsolt kisujjakkal – talán tíz percig, talán fél óráig… Addig, amíg nagyanyám nem kiáltotta a nevem a kapuból, hogy ideje bemenni. Sosem beszéltük meg, hogy mi szerelmesek vagyunk, egyszerűen csak tudtuk.

Az első tragikus szerelem

Középiskola. Én elsős voltam, ő végzős. Moziba jártunk, vagy csak kiszöktünk a koleszból a gyulai várhoz, és beszélgettünk meg csókolóztunk a tóparton. Márciustól júniusig tartott, az iskolaév végéig. Pedig azt mondta, nem lesz semmi baj. Hiába a sok kilométer távolság, ennek a szerelemnek nincs vége a ballagással, még találkozunk, írni fog.

Ám sosem írt. Egy évig tartott, amíg kihevertem ezt a szakítás nélküli szakítást. Csak azért tudom, hogy pont egy évig, mert a kamaszkori naplómban száz oldalon át szövögettem terveket arról, hogyan oldom meg ezt a tarthatatlan helyzetet.

Íme a kedvenc részletem: „…talán azt gondolja, hogy én még gyerek vagyok, hisz ő már egy felnőtt életét éli, reggel felkel, elmegy dolgozni a hentesüzletbe. Vajon gondol rám, miközben kerek csülköket akaszt a polcra? Egy szép napon majd felkerekedek és elmegyek abba az üzletbe. Megállok előtte a pultnál, és a szemébe nézek. Ahogy egymásra nézünk, abban a pillantásban minden ott lesz. Az ősrobbanás csak egy veréb szárnycsapása lesz ahhoz képest, ahogy a tekintetünktől életre kel minden. A szerelmünk, mint a megvadult tenger, úgy mossa majd el körülöttünk a valóságot, az embereket, a boltot. Semmi más nem lesz, csak én meg ő. Sokáig állunk majd némán, egyetlen pillantásunk szakadékába zuhanva, és akkor én megszólalok. Igen. Azt fogom neki mondani: kérek tíz deka párizsit.” Ma már hihetetlen, de akkor, 16 évesen, ezt teljesen komolyan gondoltam. :D

Ó, sorolhatnám még tovább az első szerelmeket, hiszen a maga módján mindegyik szerelem, amit megéltem, első volt. Mind emlékezetes, egyszeri, megismételhetetlen.

Mosolyogva lépek a lakásba. A fiam kezébe adom a képeslapot. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, és ahogy rám néz, látom a szemében, hogy tudja ezt. Kérdeznék, de nem teszem. 12 éves, mint én akkor, ott a hídon. Nem kellenek a szavak. Ez nem az a kor. Elég, ha csak tudjuk.

she

ElőzőÖkológiai lábnyom nélküli ingatlanná alakított Kádár-kockaházzal nyert több díjat a Miskolci Egyetem csapata
KövetkezőEsténként jön a vihar! Másodfokú riasztásokat adott ki az OMSZ!
Bognár Géza vagyok, a Hirmagazin.eu Online Média tulajdonosa és főszerkesztője. Hamarosan 10 éves lesz a Hirmagazin, és a magam részéről nagyon büszke vagyok rá, mert az eltelt időszakban sok olvasónak nyújtottunk minőségi olvasótájékoztatást, örömteli szórakozást és önfeledt pihenési lehetőséget tartalmainkkal! 30 éve foglalkozom írással, korábban írtam különböző témájú esszéket, novellákat és regényt is, most az újságírás lett a szenvedélyem! A Hirmagazin.eu Online Médiában írt cikkeimet a hétköznapi emberek gondolati világával, és nemességük egyszerűségével írom, ebben a mai világban nem terhelem olvasóinkat a nehéz irodalmi nyelvvel, hiszen az olvasók nagy többsége pihenni, kikapcsolódni, tájékozódni vágyik, nem pedig "bogarászni" a bonyolult sorok közt. Olvassátok a Hirnagazint, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, tájékozódjatok, és akinek valami ötlete van, vagy képe, videója, vagy csak egyszerűen szeretne megjeleníteni egy történetet, élményt, elmélkedést, .. szeretettel várom megkeresését a Hirmagazin.eu Online Média központi e-mail címén, itt: sajtoiroda@hirmagazin.eu. Rendszeres olvasóinknak és olvasóinknak köszönöm a hűséget, a sok-sok kommentet, odafigyelést, és építő vagy akár dorgáló kritikákat is! Olvassatok tovább is minket és legyen szép napotok, életetek! Bognár Géza
Exit mobile version
Megszakítás