A szerelemnek nincsenek szakaszai, vagy szeretünk, vagy nem. Ha már beköszöntött életünkbe a szerelem, akkor nincs más, csak ez a mély, bódító érzés. A szeretett emberhez fűződő kapcsolatnak azonban vannak szakaszai.
Sokszor látunk olyan kapcsolatokat, amelyekben rosszul bánik az egyik fél a másikkal, még az sem ritka, hogy ver valakit a párja, ő mégis szereti és tűri a rossz bánásmódot. Ebből is látszik, hogy a szerelem akkor is képes élni, ha a párunk nem bánik jól velünk.
1. A párkapcsolat első szakasza a figyelem.
A párkapcsolat úgy kezdődik, hogy felfigyelünk a másik emberre. Meglátunk egy embert, aki valamilyen okból megtetszik nekünk, például, mert megfelel a képzeletünkben élő ideálnak, vagy – ugyan meg sem fogalmazódik bennünk, de hasonlít az anyánkra vagy az apánkra, vagy valakire, akivel egyszer kellemes tapasztalatunk, kellemes élményünk volt. Először az érzéki ingerek hatására figyelünk fel valakire. Érzékszerveink választanak párt nekünk. Vagy a látvány nagyon vonzó, vagy az illata, a hangja, a kézfogása, hiszen az egész világ az érzékeink útján jut el hozzánk. Vannak, akik egy mély hangra figyelnek fel, másokat egy bizonyos parfüm illata fog meg, de van, aki egy tűsarok kopogására kapja fel a fejét érdeklődéssel. A testbeszédünk aztán azonnal el is árulja az érdeklődésünket, és a másik ember testbeszéde erre vagy válaszol, vagy nem. Ha válaszol (megsimítja a haját, változtat a testtartásán, másképpen ül le), máris megteremtődött a szerelem kialakulásának esélye. A szerelmes regényekben a kezdődő kapcsolat legizgalmasabb pillanatai ezek.
2. A párkapcsolat második szakasza a fantázia.
Amikor a figyelem felébred, a szellem, a gondolkodás tevékenységbe kezd és a fantáziánk segítségével megpróbálja teljes képpé kiegészíteni azt a töredék tudást, amit a másik emberről megtudtunk. A fantáziánkban olyanná formáljuk azt az embert, amilyennek látni szeretnénk, amilyennek megálmodjuk. A fantáziánk hatására egyre erősödik a vágy a másikkal való találkozás és kapcsolat iránt. A másik ember képe befészkeli magát a gondolkodásunkba, és ettől kezdve adott a veszély, hogy a megszülető érzés a pillanat szerelmeiből fantáziaszerelemmé váljon. A fantáziánk a gondolatainkat veszélyes útra terelheti, hiszen amikor teret engedünk a fantáziánknak, akkor nem azzal foglalkozunk, ami van, hanem azzal, ami lehetne, illetve azzal, aminek szerintünk lenni kellene. Ha fantáziaszerelembe esünk, akkor messzire kerülünk a másik ember megismerésétől, hiszen a figyelmünk rászűkül a saját vágyaink szerinti kapcsolatra. A másik ember valódi énje rejtve marad, és a kapcsolat konfliktusokkal terheltté válik. Szüntelenül tudatosítani kell magunkban, hogy a fantáziánk egy saját világ, melyet önmagunkban teremtünk, egy álom, és sohasem a valóság.
3. A párkapcsolat harmadik szakasza az önmegvalósítás vagy önfelismerés.
A párkapcsolatban az önfelismerés azt jelenti, hogy amit a másik visszajelez nekem, hogy milyennek lát, azokban a tulajdonságokban magamra ismerek. A párunk sok-sok módon adhat visszajelzést nekünk, a testbeszédével, a mimikájával, a gesztikulációval, a szexualitással, és persze a szavaival is elmondja, hogy milyennek talál, mit lát bennünk, mit jelentünk a számára. Úgy érezzük, mintha másik ember tükröt tartana elénk, és a párunk szerelme erőt ad az egész életünkhöz. Ha a párunk közönyt mutat felénk, vagy leértékel, esetleg bánt, az elbizonytalanít, elégedetlenné tesz, a magányosság és az elszigeteltség érzését kelti bennünk. A szerelemben védettnek érezzük magunkat, legyőzzük az elszigeteltség érzésünket, nő a lelkierőnk, az életörömünk. A kritika pedig növeli az elszigeteltséget, gátolja az életenergiák kibontakozását. A szerelmi csalódás, a szakítás gyakran olyan állapotot idéz elő, mintha fizikailag nagybetegek lennénk, igazi testi-lelki fájdalmat okoz.
4. A párkapcsolat negyedik szakasza a válság.
A válság akkor következik be, amikor kiderül, hogy a szerelemben nem én szeretek, hanem arra vágyódok, hogy a másik szeressen, és kielégítse a narcisztikus igényeimet. Amikor kiderül, hogy a szerelem nem gyógyír az önértékelésem korábban szerzett sérüléseire. Senki sem világosítja fel a fiatalokat arról, hogy a szerelem nem az egyedüllét terápiája. Az egyedüllétben kellene megszereznünk a megfelelő önismeretet, és önbecsülést, mert ha ezt a szerelemben akarjuk megszerezni, akkor csak társfüggők leszünk, de sosem lesz harmonikus párkapcsolatunk. A szerelemben mindkét félnek el kell tudni viselni a másik szabadságát, mert ha nem így tesz, elkerülhetetlen a kapcsolat válsága. A másik ember szabadsága nem azonos a hűtlenséggel, hanem azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik egyedüllétre való igényét, és mi magunk is tudunk egyedül lenni félelem és diszkomfort érzet nélkül.
5. A párkapcsolat ötödik szakasza az elválás vagy elmélyülés.
A szerelmet sem kierőszakolni, sem kalitkába zárni nem lehet. A szerelem érzékeny lelki reakció, és mint minden, ami eleven, változékony is. Jön, kiteljesedik és elmúlik. Örökké tartó szerelem nem létezik, a szerelem érzése egy idő után mindenkiben átalakul valami más érzéssé. Biztonsággá, anyagi nyereséggé, életszínvonallá, közös feladatokká, és amikor ezeket a tényeket nem akarjuk elfogadni, akkor hamis igényeket támasztunk a szerelemmel kapcsolatban. Amikor szerelemnek álcázzuk az egyéb szükségleteinket, akkor a szerelem elmúlik, mert hiánypótlásra használjuk. Ebben az ötödik szakaszban dől el a kapcsolat sorsa. Ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a szabadságot megadjuk a szerelmünknek is és önmagunknak is, akkor a szerelem elmélyülhet, és a valóságnak megfelelő közös célok kitűzése a válságokat sikeresen megszünteti, és megteremti a kapcsolatban a harmóniát.
forrás: Delina
