Halomra gyilkolták az indiánokat, a nőket és a gyerekeket sem kímélték.. (18+)

„Az írásos civilizáció ötezer éves fennálása óta az emberiség vérrel írja a történelmét. Az emberi faj legnemesebb tettei magasztos eszmékből fakadnak. De Káin testvérgyilkossága óta a lélek sötét oldala is mindig bennünk él. A film végkimenetele hűen ábrázolja a csata borzalmait – amikor az emberi vérszomj félresöpri a józan észt.

Nemcsak a harcosok válnak a brutális kegyetlenség áldozataivá, hanem az ártatlanok is: a nők és a gyerekek.

És az a legrémületesebb, hogy ez valóban megtörtént” – ezzel a felvezetővel indul Ralph Nelson ötven éve (1970. augusztus 12-én) bemutatott, Theodore V. Olsen regényéből készült (forgatókönyv: John Gay) vadnyugati filmje, A kék katona. Majd rögvest a kezdeti inzert tényszerű eligazítása után, festői tájképek kíséretében felcsendül Buffy Sainte-Marie filmhez írt Soldier Blue című (nagysikerű) dala, amelyben a kanadai indián (mikmak) énekesnő rekedt hangon énekli: „igen, ez az én hazám”.

A Magyarországon Chayenne alkony címen is forgalmazott, az 1860 és 1890 között lezajlott indián háborúk –  kiváltképp az 1864-es, coloradói Sand Creek-i mészárlás – őslakos áldozatainak emléket állító A kék katona több szempontból is radikális alkotás. A western, de önmagában az amerikai film fősodrában ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a történelmi tényeken alapuló fikcióban az indiánok szemszöge érvényesült, azzal a céllal, hogy leszámoljon a kék uniformisba öltözött úriemberek mítoszával, nézői arcába dörgölve a keserű igazságot: az amerikai Vadnyugat meghódítása kegyetlen népirtással járt.

Ezzel összefüggésben: A kék katona ábrázolásmódja is radikális, legalábbis, ami a film végére tartogatott csatajelenetet illeti. Nem is csatajelenet ez tulajdonképpen: miután a katonák végeznek a falujukat védő sájen harcosokkal, lemészárolják a nőket és gyereket.

Tizenhárom perc az első ágyúlövéstől odáig, hogy a civilizáció nevében („bosszú a vadembereken”) elkövetett pusztítás – több tucatnyi gyerek és asszony holttestének – láttán a címszereplő kék katona, Honus Gant közlegény (Peter Strauss) elhányja magát.

Valóban gyomorforgató szűk negyedóra – azóta sem vetemedett senki arra, hogy ilyen töménységben mutassa meg a népirtást. Nelson és operatőre, Robert B. Hauser aprólékosan, minden szörnyű részletre kitérve mutatja meg, hogyan fordul ki önmagából az ember: premier plánban lövik szét egy gyerek arcát; másik kettőt, akik a rájuk gyújtott sátorból menekülnének, lovasok tipornak agyon; a csecsemőjét menteni igyekvő asszonyt futtában fejezik le; más nőket megerőszakolnak, mielőtt karóba húznák őket (egyikük mellét le is vágják;); majd a szabadban csoportosan remegő védtelenekre sortüzet nyitnak.

Hiába a mai CGI-hiperrealizmushoz képest olykor esetlen, szembetűnő analóg trükkfogás (amit bőven ellensúlyoz a pergő vágás, az örjöngő katonák és a kétségbeesetten sikoltozó nők és gyerekek puszta látványa): a hatás hátborzongató.

Mindezt aztán Nelson megtoldja a támadást – a törzsfőnök, Pöttyös Farkas (Jorge Rivero) békekötési szándéka ellenére – elrendelő Iverson ezredes (John Anderson), karóra tűzött indiánfejekkel büszkén feszítő emberei előtt lóháton tartott beszédével:Önök ma itt sikeresen civilizálttá tettek egy új darabot hazánkból. Olyan leckét adtunk az indiánoknak, amit egyhamar nem felednek. Ráadásul Önök egész életükben mindig büszkék lehetnek, ha a mát említik, mert elmondhatják: én is ott voltam

Az amerikai filmtörténet talán legcinikusabb hadi beszéde ez.

Nem csupán az őslakosokkal szimpatizáló látásmódja (és sokkoló, az amerikai katonákat dicstelen fenevadként bemutató ábrázolásmódja miatt) nevezték bemutatása idején (és olykor azóta is) Amerika-ellenesnek Nelson filmjét, hanem mert a rendező interjúkban sietett leszögezni: alkotását a filmvégi inzertben megidézett, több száz sájen és arapaho indián áldozattal járó Sand Creek-i mészárlás, és tágabban az őslakosok ellen elkövetett bűnök mellett a vietnami háború túlkapásai – kiváltképp az akkoriban óriási botrányt kiváltó, 500 civil (idősek, nők és gyerekek) életét kioltó, 1968. március 16-án történt Mỹ Lai-i mészárlás – is ihlette.

Vagyis, rendezői szándék szerint A kék katona az amerikai őslakosoknak igazságot szolgáltatni akaró western, és egyben Vietnam-allegória is. Utóbbi csak a korabeli nézők számára lehetett egyértelmű, ha a megidézett történelmi koron túlmenően mindenképp tágabb értelmezést keresnénk, akkor az ma már inkább az általános felé mutat: az egy évvel korábbi, a revizionista western csúcsaként elkönyvelt A vad bandabrutalitását jócskán meghaladó A kék katona pacifista erőszakossága minden háború embertelensége ellen szót emel. Erőszakosan erőszakellenes film (értsd: úgy foglal állást az agresszióval szemben, hogy megmutatja annak legbrutálisabb módjait) – de hogy Amerika-ellenes lenne, az erős túlzás.

Csak a megidézett történelmi időszakot illetően: Nelson direkt módon, minden kertelés nélkül (az ábrázolt indiánöléseken túl érzelmekben fűtött dialógusok formájában) mondja ki, az USA nemzetalapítása (ha úgy tetszik: honfoglalása) más népek terhére ment végbe (a 19. század végére az USA területén élő indiánok száma kevesebb mint felére csökkent, s több millió négyzetkilométernyi földről űzték el, sokszor eredeti élőhelyüktől távol eső rezervátumokba kényszerítve a megmaradtakat), mégis a film elsősorban a kivitelezést, annak mérhetetlen erőszakosságát kritizálja.

A brutális fináléban, a falu lerohanásakor a lovasság átgázol saját nemzete jelképén, a csalódott törzsfőnök által a földre vetett csillagos sávos lobogón. Egy pillanat az egész, mégis erős üzenet Nelsontól: a civilizált hadviselés (írott és íratlan) szabályait felrúgó, embertelenné váló katonák (és az őket harcba szólítók) azok, akik besározták az Egyesült Államok becsületét.

Ráadásul a film erőszakossága korántsem egyoldalú, mivel egy másik, a zárlathoz hasonlóan véres, igaz kevésbé aprólékosan ábrázolt, és csak férfiak ellen irányuló mészárlással indul: az indiánok rarjtaütnek egy pénzszállítmányt, s egy tiszt menyasszonyát kísérő lovascsapaton.

A sájen harcosok két tucatnyi katonát ölnek meg (szó szerint felkoncolják őket, a holttest-csonkítások között a skalpolás a legenyhébb).

Két túlélő marad csupán: a kissé naiv, de talpig hazafi Honus Gant közlegény és a kocsin utazó Kathy Maribel „Cresta” Lee (Candice Bergen), akit korábban elraboltak a sájenek, két évet töltött közöttük, s ezalatt Pöttyös Farkas asszonya volt.

Csatától csatáig tart a történet, a közel kétórás filmidő tetemesebb részét pedig a vérengzések közé ékelt vándorlás teszi ki, ahogy Honus és Cresta igyekszik épségben, gyalogszerrel eljutni a hadsereg táborába.

Hamisítatlan fejlődéstörténet ez, amelyben a legyilkolt bajtársait sirató, az indiánokra kíméletlen vademberként tekintő Gant közlegény jut el útitársa segítségével ahhoz a felismeréshez, hogy az indiánok kegyetlen rajtaütései tulajdonképpen a hódítókkal szemben folytatott honvédő háború válaszcsapásai – és hogy a harc vérgőzös hevében a civilizált ember is egy pillanat alatt tomboló vadállattá képes zülleni.

Kétségtelen, hogy ehhez a felismeréshez Gantnek is kevés lenne a borzalmak látványa, ha nem szeretne bele a talpraesett, sokszor faragatlan, de vonzó nőbe – Nelson cselekménylogikája szerint legalábbis az érzelmek billentik ki a katonát a holtpontról.

Sőt. Cresta nem csupán érzelmi és erkölcsi iránytű. A kezdetektől a végig, a vadont és az indiánokat jól ismerő, tapasztalt nő segíti át a katonát nem egy életveszélyes helyzeten –  vagyis a film hősnője jóformán minden szepontból fölé kerekedik a férfinak, ezzel pedig voltaképp Nelson újabb szemléletváltást hozott a westernbe.

Összeségében: A kék katona minden szempontból kikezdte a hagyományos vadnyugati film ideológiai és formanyelvi alapjait, de (soha el nem ismert) újító erényeire néhány komolyabb hibája (ellaposodó cselekményvezetés, illetve eseménylogikája olykor furcsa bukfenceket vet: 1876-ban járunk, de az 1864-es csatát elevenítik fel; a katonákkal kíméletlen Foltos Farkas a katonák kíméletére számít etc.) vet árnyékot.

Így aztán, A kék katona nem lett valódi remekmű, inkább csak mélyen vérbe mártott vastag felkiáltójel. 

origo, Hirmagazin.eu