Az európai biztonsági helyzet az elmúlt hónapokban látványosan átalakulni látszik, és egyre több katonai, diplomáciai és stratégiai lépés rajzol ki egy olyan képet, amelyben több irányból is fokozódhat a feszültség Oroszország körül.
A jelenlegi geopolitikai folyamatok nem elszigetelt események, hanem egymásra épülő döntések sorozata, amelyek hosszabb távon komoly hatással lehetnek Európa stabilitására és a nagyhatalmi erőviszonyokra. A helyzet értelmezéséhez három kulcsterületet érdemes külön vizsgálni: az északi térségben kirajzolódó orosz–finn feszültséget, a balti régióban megjelenő német katonai jelenlétet, valamint a NATO vezetői és az ukrán politikai vezetés közötti egyeztetések hatásait, különösen azok lehetséges következményeit az orosz politikai és katonai gondolkodásban, amelyet elsősorban Vlagyimir Putyin stratégiája határoz meg.
Az északi irányban a Finnország NATO-csatlakozása alapvetően új biztonsági helyzetet teremtett. Finnország korábban évtizedeken keresztül katonailag semleges álláspontot képviselt, amely stabil pufferzónát jelentett Oroszország és a nyugati katonai szövetségek között. A csatlakozással azonban több mint ezer kilométeres közvetlen NATO–orosz határ jött létre, amely stratégiai értelemben jelentősen átalakította az észak-európai erőviszonyokat. Orosz katonai elemzők és biztonságpolitikai szakértők ezt a lépést potenciális fenyegetésként értékelhetik, különösen abban az esetben, ha Finnország területén NATO-haderők vagy rakétavédelmi rendszerek jelennek meg. Egy esetleges orosz–finn konfliktus realitása ugyan jelenleg alacsony valószínűségű forgatókönyvként szerepel, azonban már pusztán a katonai jelenlét növekedése is fokozhatja a határ menti fegyverkezési versenyt, amely történelmileg mindig kockázatos stabilitási helyzeteket eredményezett.
A balti térségben közben újabb stratégiai változás zajlik, amelyet a Németország döntése jelent, miszerint állandó harcoló dandárt telepít a térségbe, az orosz határ közelébe. A lépés történelmi jelentőségű, mivel a második világháború óta Németország rendkívül óvatosan kezelte külföldi katonai jelenlétét, különösen Kelet-Európában. A telepítés célja hivatalosan a NATO keleti szárnyának megerősítése és a balti államok biztonságának garantálása. Katonai-stratégiai szempontból azonban ez a lépés Moszkvában könnyen értelmezhető lehet a NATO katonai előretöréseként, amely erősítheti az orosz vezetés azon narratíváját, miszerint a nyugati szövetség fokozatosan közelíti katonai infrastruktúráját Oroszország határaihoz. A történelmi emlékezet szintén komoly szerepet játszhat, mivel az orosz politikai kommunikáció rendszeresen hivatkozik a második világháború tapasztalataira, és minden kelet felé mozgó német katonai jelenlét érzékeny politikai reakciókat válthat ki.
A harmadik kulcsfontosságú tényező a NATO és Ukrajna közötti politikai és katonai egyeztetések. A NATO főtitkára, Mark Rutte és az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij többször hangsúlyozták, hogy Ukrajna hosszú távú biztonsága csak erős katonai garanciák mellett képzelhető el. A tárgyalások során felmerült az ukrán hadsereg jelentős létszámbővítése, valamint a NATO-tagállamok támogatásának további növelése. Ezek az elképzelések azonban Moszkvában könnyen értelmezhetők úgy, mint a konfliktus tartós fenntartásának vagy akár eszkalációjának előkészítése. Az orosz stratégiai gondolkodásban hagyományosan kiemelt szerepet kap az úgynevezett biztonsági mélység elve, amely szerint az ország határai mentén baráti vagy semleges államok jelenléte csökkenti a katonai fenyegetéseket. Ukrajna NATO-hoz való közeledése ennek az elvnek az egyik legnagyobb kihívását jelentheti.
A három folyamat együttes hatása jelentős pszichológiai és stratégiai nyomást gyakorolhat az orosz döntéshozatalra. Putyin politikai és katonai stratégiájában az elmúlt években visszatérő elem volt a katonai elrettentés erősítése, valamint a gyors és határozott válaszlépések hangsúlyozása minden olyan helyzetben, amelyet Oroszország biztonságát fenyegető lépésként értékel. Egy északi NATO-bővülés, egy balti katonai erősítés és az ukrán haderő fejlesztésének terve együttesen olyan geopolitikai nyomásgyakorlásként jelenhet meg Moszkvában, amely válaszlépésekhez vezethet. Ezek a válaszlépések lehetnek katonai jellegűek, például csapatösszevonások vagy hadgyakorlatok formájában, de megjelenhetnek gazdasági vagy diplomáciai eszközök alkalmazásában is.
Az európai biztonsági helyzet egyik legnagyobb kérdése jelenleg az, hogy a katonai erődemonstráció képes-e stabilitást teremteni, vagy éppen ellenkezőleg, újabb konfliktusokhoz vezethet. A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy a kölcsönös fegyverkezés és katonai jelenlét rövid távon elrettentést, hosszú távon azonban bizalmatlanságot és fegyverkezési spirált eredményez. A jelenlegi helyzet különösen érzékeny, mivel több fronton párhuzamosan jelennek meg katonai és diplomáciai lépések, amelyek együttes hatása nehezen kiszámítható.
Az európai és globális stabilitás szempontjából kulcsfontosságú lesz, hogy a katonai lépések mellett milyen szerepet kap a diplomácia és a konfliktuskezelés. A következő időszak egyik meghatározó kérdése az lehet, hogy a nagyhatalmak képesek lesznek-e egyensúlyt teremteni a biztonsági garanciák és a feszültségcsökkentő tárgyalások között, vagy Európa egy hosszabb, bizonytalanabb és potenciálisan veszélyesebb biztonsági korszak felé halad.
