A húsvéthétfői locsolkodás sokkal több egy szórakozásnál. Ősi hagyomány, a régmúlt idők homályába vesző termékenységi rítus, és utalás a keresztségre, de ez a szokás Jeruzsálem legendájára is visszavezethető.
A közép-európai húsvéti népszokást gyakran vízbevető vagy vízbehányó hétfőnek is neveztek, mert ilyenkor a lányokat vödrökből locsolták, esetenként pedig a kútba vagy az itatóvályúba dobták.
„Kelj fel párnádról, szép ibolyavirág,
Tekints ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek gyorsan harmat friss illatával,
Teljen a talicskám sok piros tojással!”
(Húsvéti locsolóvers)
Hittek a víz termékenységvarázsló erejében
A húsvéti locsolkodás hagyománya a pogány időkre nyúlik vissza, ami egykor a termékenységet és a tisztító szertartásokat szimbolizálta. Néhány megközelítés szerint a locsolkodás ősi eredete a termékenységvarázslás rítusára vezethető vissza, hiszen
a termékenységkultusz csaknem egyidős az emberiséggel.
A locsolkodás abból a korból ered, amikor az emberek a vízhez két fontos fogalmat csatoltak: a megtisztítást és megújulást. A pogány idők után ez a szokás már inkább a vízzel való keresztségre utalt ami mind a mai napig fennmaradt az európai, sőt leginkább a közép-európai országokban.
A húsvéti locsolás ősi katarktikus rítus keresztényiesített formája – írja Dömötör Tekla a „Naptári ünnepek – népi színjátszás” című könyvében. – Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint meg arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták szétkergetni illetve elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák is vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
Régen gyógyító erőt tulajdonítottak a vízzel való locsolkodásnak
Az úgynevezett katartikus rítus alatt a megtisztulást, tisztítást értjük; a víz tisztító, gyógyító és termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja ugyanis a vízzel kapcsolatos szokásoknak, így a húsvét hétfői locsolkodásnak is. Ezért is hívták sokáig vízbevető vagy vízbehányó hétfőnek, amikora hagyomány szerint a legények a házasulandó korban lévő lányokat a kúthoz vagy az itatóvályúhoz hurcolták, vagy egy egész vödörnyi vízzel leöntötték.
Ma már a locsolkodás egy olyan, kedves népszokássá vált, ahol a fiúk valamilyen versikével köszöntik a lányokat, majd leginkább csak jelképesen locsolják meg őket vízzel vagy parfümmel, cserébe valami apró ajándékért.
Néhány helyen, például Hollókőn vagy Mezőkövesden a helybéliek azonban ma is tartják magukat az eredeti tradíciókhoz, ahol szódáspalackkal vagy vödörrel locsolkodva őrzik továbbra is a hagyományt. Néhol a lányok elbújnak, de ez inkább a játék része, mintsem valódi menekülés.
Magyarországon már a 17.- 18. században is dívott
A húsvét hétfői locsolkodással kapcsolatos magyar szokásokról a 17-18. századból maradtak fenn az első részletesebb írásos emlékek.
A viharos életű történetíró, Apor Péter igen érdekes történelmi feljegyzéseket készített.
Nem véletlen, hogy hátrahagyott művei alapján a 18. századi Erdély legnagyobb történetírói között tartják számon, aki a húsvéti locsolkodást is megemlítette egyik írásában.
… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” – írta Apor Péter a „Metamorphosis Transylvaniae” című munkájában, ami 1736-ban jelent meg és amit a fő munkájának tartott.
A tudományos közönség ma is azt tartja a munkásságáról, hogy az erdélyi nemesi életformát alaposan, belülről ismerő Apor Péter kellő részletességgel és hitelesen számolt be a saját korában még éppen csak avulni kezdő ősi szokásokról, rítusokról, viseletekről, lakodalmi és esküvői módokról, de a káromkodási és imádkozási formákról is.
A lengyel néphez is erősen köthető
A régi szláv hagyományokban is fontos szerep jutott a húsvéti locsolkodásnak. A Śmigus-dyngus szokás például a lengyel közösségekhez kapcsolódik, ahol húsvét hétfőn a legények szintén vízzel locsolják meg a lányokat. A hagyomány szerint mindezt számos más rituálé is kíséri, például a versírás és a szavalás.
Ilyenkor a legények sajátos menetben járnak házról-házra, amelyhez egyes régiókban a medvének vagy más lénynek öltözött fiúk is csatlakoznak.
És bár e hagyomány eredete bizonytalan, de a legtöbb feljegyzés szerint még a pogány időkre nyúlik vissza, egészen Kr.u. 1000 környékére, amikor a locsolkodást a termékenység mitológiai szláv istennőivel hozták még kapcsolatba.
A „dyngus” szó eredete homályos, mivel származhat a német „Dingeier” szóból (a tojás, amellyel tartoznak) vagy a „Dingnis” szóból (váltságdíj). A középkori történelemmel foglalkozó The New Cambridge Medieval History tudományos kötete szerint viszont leginkább Lengyelországtól nyugatra keletkezhetett, és német befolyás hatására honosodott meg a lengyelek között.A śmigus és a dyngus eredetileg két külön eseményt takart, amelyekben a śmigus jelentette a locsolkodást, míg a dyngus a menekülést jelentő megvesztegetést.
A locsolkodáshoz használt víz a tavaszi esőket jelképezte, ami a későbbi sikeres betakarításhoz volt szükséges, a lányok pedig csak úgy menekülhettek el az akár többszöri eláztatástól, ha fiúknak egyfatja „váltságdíjat” adtak festett tojásokból. Ez utóbbiakra olyan
mágikus varázsként tekintettek, amelyek jó termést, sikeres kapcsolatokat és egészséges utódokat hoznak.
Az ünnepet hagyományosan versek felolvasása kíséri. Ilyenkor valamelyik fiatalember felmászik a falu egyik épületének tetejére, megkongat egy ónozott serpenyőt és bejelenti, hogy melyik lányt szemelte ki magának.
A húsvéti víz legendája
A Lengyelország és Németország északi területeinek nagy részét magában foglaló Pomeránia egyes vidékein vált népszerűvé az a szokás, mely szerint a fiatal, házasulandó korban lévő lányok húsvét reggelén a helyi tiszta vízű patakhoz mennek és vizet gyűjtenek. Az oda vagy visszafelé tartó úton azonban senkivel sem szabad beszélniük, mert a víz különlegesnek számít.
Ez a húsvéti víz, vagyis Osterwasser, amely a hagyomány szerint az életet és termékenységet szimbolizálja, de szépséget és erényt is adományoz a víz gyűjtőjének.
Némán megjárni ezt az utat azonban soha nem volt egyszerű: a fiatal fiúk és lányok többféle módon, például ijesztgetéssel vagy társalgásra csábító beszéddel próbálták megakadályozni a lányokat a feladat teljesítésében.
A hagyomány szerint azonban ha a vizet gyűjtő lányok megszólalnak, akkor a húsvéti víz „meggyalázottá” válik.
Ha ez mégis megtörtént, akkor az egész szertartást újra kellett kezdeni. A korabeli hagyomány szerint azonban érdemes a sikerre törekedni: mert ha egy lány képes volt meglocsolni a szerelmét ezzel a húsvéti vízzel, akkor hamarosan számíthatott rá, hogy megkérik a kezét és esküvő lesz.
origo
