Ha érdekel, hogy mit ünneplünk március 15 -én, és érdekel a nemzet történelme, nemcsak ami a könyvekben van, olvasd el ezt a cikket! Nem rövid, de megéri! Hirmagazin.eu

Legújabb kori történelmünk során mindig kiemelkedő jelentőséggel bírt 1848 március 15 megünneplése. Fontos volt, mert a magyar szívekben mindig magában hordozott egy sajátos szimbolikus jelentéstartalmat, a szabadság, a fejlődés, a modernizáció és a nemzeti tudat érzését.

Az ezen dátum által jelképezett korszaknak köszönhetjük gyönyörű himnuszunk keletkezését, zászlónk piros-fehér-zöld színeinek hivatalossá válását, illetve azt, hogy országunk fővárosa Pozsony helyett Budapest, hivatalos nyelve pedig a latin helyett a magyar lett.

Büszkének kell lennünk tehát erre a napra. Úgy gondolom ma, amikor nemzetünk újra a fejlődés útját keresi, egy válságokkal, viszontagságokkal teli korban, ennek a napnak az emléke nagyon fontos tanulságokkal töltheti fel ünneplésünket.

Ezek a tanulságok pedig az összefogás, a kitartás és a tenni akarás hegyeket megmozgató erejének és egymásnak a megbecsülése.

De mi is történt pontosan ezen a jeles napon?

1848 március 15 a történelem magasságából szemlélve csupán egy egyszerű esős tavaszi nap volt. Ám iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy ezen a napon Pesten forradalom zajlott. Tudjuk, hogy Petőfi Sándor és fiatal társai – akiket márciusi ifjak néven emlegetett az utókor – a Pilvax kávéházból elindulva a Landerer nyomdához vonultak, kinyomtatták 12 pontba foglalt követeléseiket, és kiszabadították a jobbágyok sorsát szívén viselő Táncsics Mihályt.

Ezen események mindannyiunk iskolai emlékeiben szerepelnek, ám tudnunk kell azt is, hogy 1848 március 15 igazi jelentőségét nem a pesti eseménysor adja meg, hanem a várostól 180 km –re lévő pozsonyi országgyűlés tevékenysége, de méginkább a március 15 –ét megelőző majd két évtizedes időszaknak, a reformkornak kiharcolt eredményei. Nem lehet és nem is szabad, március 15 –ét elválasztani az ezen napot megelőző 18 esztendő küzdelmeitől. Maga Kossuth Lajos is ezt fejezte ki, amikor híres idézetében a következőket mondta március 15 –ről:

„…Letétetett a szabadság talpköve, a felelős független magyar minisztérium alakítása által feltétetett az alkotmány boltozatának záróköve.”

Hogyan is kezdődött tehát ez az egész? Hogyan és kik építették fel azt a bizonyos boltozatot, és hogyan váltak az események egy új korszakot hozó forradalom, és függetlenséget célzó szabadságharc közös gyújtópontjává 1848 március 15 –én. 1830 –ban gróf Széchenyi István Hitel című művében leírta, hogy Magyarországon fontos változásokra van szükség: fel kell számolni az ősiség törvényt, mely megtiltja a nemesi föld értékesítését és így a hitelfelvételt, ami viszont kulcs fontosságú lenne a gazdálkodás és a modernizáció végrehajtásához. Széchenyi 1830 –ban kijelölte a változások irányát és sarokpontjait, elindította a reformkort, felnyitotta a nemesség szemét, és ráébresztette a nemzetet, hogy az országnak változtatnia kell berendezkedésén.

Széchenyi javaslatainak középpontjában a törvények átalakítása – a polgári átalakulás – állt, melynek az embereket kell szolgálnia. Szolgálnia kell a népet 2 szempontból is: részint azért, hogy megszabadulva az elavult, a kereskedelmet, iparosodást béklyóba szorító középkori törvényektől, népünk gazdaságilag felemelkedjen, versenyképes modern országgá váljon, részint azért, hogy a kizsákmányolt rétegek – elsősorban a jobbágyság – érdekeltek legyenek a munkájukban, így hatékonyabb termelő munkát végezve gyarapítsák a nemzet erejét. Ismerős célok ezek ma is, és semmit nem vesztettek jelentőségükből. Ma is szükségünk van jó törvényekre, de méginkább gondolkodó vezetőkre, összefogást pártoló, dolgozni akaró emberekre, és egymást megbecsülő polgárokra.

Széchenyi elindított egy folyamatot, mely 1830 –ban kezdődött, majd egy mozgalommá terebélyesedve új célokkal, feladatokkal egészült ki, olyan emberek csatlakozásával, akik nélkül nem sikerülhetett volna országunk modernizációja. Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Batthiány Lajos mind felsorakoztak az új Magyarország programja mellett.

Kossuth joghallgató, majd a zempléni megyeháza jogtanácsosa volt. Később a pozsonyi országgyűlés szavazati jog nélküli látogatója, majd teljes jogú tagja. Jóbarátjával Wesselényi báróval, és Kölcsey Ferenccel vállvetve igyekeztek elérni azt, hogy a diéta tagjai megértsék az ország felemelkedéséhez elengedhetetlen lépések jelentését és jelentőségét. Mi az a közteherviselés, örökváltság, miért fontos a sajtószabadság, és a felelős magyar minisztérium. Közben Kölcsey 1823 –ban megírta gyönyörű himnuszunkat, melyben kifejezte:

„… megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt”

Az uralkodó rétegek és a bécsi királyi udvar úgy érezték, hogy a Széchényi és Kossuth által képviselt változások számukra komoly veszélyeket hordoznak, hiszen nem csupán modernizálják az ország gazdaságát, hanem olyan társadalmi folyamatokat is elindítanak, melyek veszélyeztetik a főnemesség hatalmát, és Ausztria Magyarország feletti uralmát. A bécsi hatalom nem akarta tehát a magyarországi modernizációt, számára hasznosabb volt egy kiszipolyozható éléskamraként szolgáló gyarmat, mely megmarad a feudális viszonyok közt, elfogadva és elviselve Ausztria irányítását.

1837 –re a hatalom börtönbe juttatta Kossuthot, Wesselényit, a közszerepléstől való visszavonulásra kényszerítette Kölcseyt és megfélemlítette a reformmozgalom tagjait. Azonban a magyarokra jellemző küzdő szellem új kezekbe juttatta a változásokat jelképező zászlót és a kor legtekintélyesebb jogtudósa Deák Ferenc vette azt ideiglenesen a kezébe. A pozsonyi országgyűlés reformtagjainak élére állva, 1840-re elérte Kossuth szabadon bocsátását, aki 1841 és 1843 közt a Pesti Hirlap hasábjain folytatta a harcot. Ő volt az első magyar politikus, aki a sajtót felhasználva hangsúlyt helyezett arra, hogy a lakosság széles rétegei, vagyis maga nép is megismerje és megértse az országgyűlésben folyó küzdelmeket.

Kossuth megértette az országgal, hogy szükség van a közteherviselésre, vagyis minden magyar állampolgárnak, nemesnek – jobbágynak – polgárnak egyaránt fizetnie kell az adót, hisz csak az összefogás által teremtett állami vagyon révén finanszírozható egy fejlődni akaró ország. Széchenyi a gyakorlatban is bizonyítani tudta e gondolat fontosságát, amikor kezdeményezésére megkezdték a Lánchíd építését, majd 1836-ban törvényt hoztak arról, hogy ezen a hídon bizony minden átkelőnek – nemesnek és közrendűnek – egyaránt kell majd átkelési díjat fizetnie.

Ugyancsak Kossuth és Széchenyi érdeme volt a reformkor legnagyobb vívmányának, az örökváltságnak a tömegek felé való megismertetése, majd országgyűlés elé vitele. 1848 –ig  a magyar jobbágyság a feudalizmus alaptörvényei szerint nem rendelkezhetett földdel. Az általa használt földterület a földesúr tulajdona volt. A jobbágy megművelhette, és betakaríthatta terményeit, de ennek fejében rengeteg juttatással és szolgáltatással tartozott ura felé. Például a megtermelt javak tizedét át kellett adnia, illetve bizonyos napokon ingyen kellett robotolnia a földesúri majorságban. Az örökváltság révén Kossuthék azt kívánták elérni, hogy a jobbágy saját tulajdonába vehesse földjét, így munkája és élete célt, perspektívát nyerjen, aminek révén hatékonyabb munkát végezve modern gazdaságot tudjon működtetni.

A reformkor évei alatt a változásokat pártoló reformképviselők javaslatai, melyek közt a közteherviselés és az örökváltság mellett megjelent az ősiség eltörlése, és a tized szedés megszüntetése is, 1847 –re sorra elakadtak az országgyűlések konzervatív tagjainak ellenkezésén. Mindössze néhány kezdeményezést sikerült végrehajtani, így 1844 –től lehetett Magyarország hivatalos nyelve a latin helyett magyar. A reformországgyűlések sorában az utolsó 1847 –ben kezdődött. Kossuth Lajos és köre összegyűjtötte azon javaslatokat, melyeket az azt megelőző 17 év alatt a változásokat követelő reformnemesség kidolgozott, és egy utolsó nagy küzdelemre készülve kívánták elérni, hogy a javaslatokat a diéta jóváhagyja.

—–

A Pesti Hírlap programja. Belső reform. Kossuth Lajos írása a Pesti Hírlapban

Függőség és nemzeti önállóság

A „semmit rólunk nélkülünk” elve, amelyet Kossuth a Pesti Hírlapban képviselt, alapjában véve a nemzeti önrendelkezés igényét fejezte ki. S mindenekelőtt Magyarország felemelésének igényét abból a függő, alárendelt helyzetéből, amelyet a Habsburg monarchia struktúráján belül kiváltságai, és formális önállósága ellenére elfoglalt. Az ellenzék pontosan tudta, hogy a hatalom és az irányítás végső fokon a bécsi kormányzat kezében van s éppen ezen akart változtatni. Azt persze, hogy ez az új nemzeti önrendelkezés közelebbről milyen politikai intézmények által, mi módon és mily mértékben volna biztosítható, annak bővebb kifejtésével a Pesti Hírlap ekkor még nem igen foglalkozott, mint ahogy a cenzúra miatt nem is igen foglalkozhatott, a viszonylagos mozgási szabadság ellenére sem. Így, közvetlenül, még annyira sem, mint egykor 1790 politikai röpiratai. Közvetve azonban mégis, főleg Magyarország gazdasági alárendeltségének kérdésével kapcsolatban, amely ugyancsak már annakidején, 1790 körül határozott formában kezdett a vitákban felmerülni. Magyarország, mint ismeretes, a fejletlenebb, nyersanyag- és élelmiszertermelő agrárpiac funkcióját töltötte be a Habsburg-monarchia iparilag fejlettebb örökös tartományai: Ausztria és Csehország mellett, méghozzá azoktól el is választva egy diszkriminatív jellegű, belső vámvonallal, amely a magyar birtokosok terménykivitelét is nehezítette.

Azt, hogy a belső reform ügye mint kapcsolódott össze az ellenzék célkitűzéseiben a függőség felszámolásáért vívott, egyre határozottabb küzdelemmel, világosan {I-694.} mutatja Kossuth és egyben a Pesti Hírlapközgazdasági programjának szinte ugrásszerű fordulata éppen e három és fél év alatt.

Kossuth az ipar fontosságára már fogsága idején, olvasmányai során kezdett ráébredni, de eleinte még úgy látta, hogy hiábavaló és szükségtelen volna Magyarországnak mielőbb ipari országgá fejlesztésére igyekezni. A hazai iparnak szerinte elsősorban azért kellett fejlődnie, hogy a földművelést láthassa el minél jobb eszközökkel. A Pesti Hírlap első évfolyamában közölt cikkei ezeket a gondolatokat variálták és ugyanakkor persze felkarolták az 1841 őszén valóban létrejött Iparegyesület ügyét. Kossuth azt tekintette ugyanis az egyesület fő feladatának, hogy felhívja az újításokra az elmaradt kézművesek figyelmét, és hogy előmozdítsa a céhek által rosszul végzett iparoktatás ügyét. Mindjárt 1841 elején kifejtette, hogy kézműveseink a szükségleteket azért nem tudják megfelelően kielégíteni, mert szakmájukban nem elég tájékozottak. A továbbképzés ügyét pedig, mint külföldön, nálunk is iparegyesület segítségével lehet s kell megoldani. (Műipar. 1841. 15.)

E nyilatkozatokban azonban az ilyen konkrét javaslaton túlmenően olyan általános, elvi természetű megállapítások is találhatók, amelyek elég jól rávilágítanak Kossuth egykorú gazdasági nézeteire. Mindenekelőtt arra, hogy Kossuth ekkor, 1841-ben még a gazdasági liberalizmus elveinek alkalmazásában látta azt a módszert, amelynek segítségével Magyarország felemelkedhetik elmaradt, alárendelt, szegényes helyzetéből. Mindjárt fent említett első cikkében a korlátok, a protekcionizmus, a régi merkantil módszerek, „a védvámrendszer, egyedárúság s az iparerőltetés fonák eszméi” ellen foglalt állást. Kossuth persze elindul az ipar belső, feudális korlátainak lebontása felé. A céheket „saját javokra” figyelmezteti, hogy azok a feltételek, amelyek őket egykor létrehozták, ma már elavultak. Hangsúlyozza, hogy „a védszövetkezésre nem szorult ipar és szorgalom” a szabadba vágyik, és hogy a céhek, amennyiben egyedárúságot űznek, kártékonyak és elavultak, teljes eltörlésük helyett azonban még megelégszik lazításukkal, „egy kis radical reform” útján, s arra buzdítja őket, mutassák meg, „hogy van kebelökben haladási szellem, hogy nem gátjai, sőt inkább előmozdítói a műipar kifejlésének”. (1841. 32, 86, 89.) A céhek kímélése mögött nyilván ott van annak felismerése is, hogy a céhen kívüli ipar még nem képes a céhest teljesen nélkülözhetővé tenni. Ebben az állásfoglalásban azonban, amely teljes iparszabadságot még nem akar, legalábbis addig nem, amíg nincs örökváltság és szabad föld, a mezőgazdasági munkaerőit féltő birtokos nemesség érdeke is kifejeződött. Ugyanez az érdek nyilvánul meg a Pesti Hírlap iparfejlesztési programjának ekkor még igen korlátozott voltában is. Kossuth hangsúlyozza: az a helyes, „ha csupán azon erőfölösleg fordul a műiparra, mely a földművelési érdekek tökéletes fedezése után fölmaradott”. S hozzáteszi: nem tart azokkal, „kik úgy vélekednek, hogy műiparos (kéz- és gyármunkabéli) szükségeinket is mind magunknak kellene fedeznünk”. Magyarországnak tehát „még igen soká, – ne mondjuk: mindig – főképpen földművelő országnak kell lennie”.

Ezt az álláspontot Kossuth egy másik cikkében a földrajzi munkamegosztás elvével támasztja alá: „hibázna a nép, mely mindent, amire szüksége van, maga akarna termeszteni és készíteni”, hiszen ez megszüntetné a nemzetközi kereskedelmet. „Mi a státusgazdaságban – írja – azok sorához szegődtünk, kik legjobbnak {I-695.} vélik, ha minden nemzet azt teszi, amit saját körülményeihez képest leghasznosabban tehet; s ennek fölöslegét kicseréli olyanokért, miket mások könnyebben és olcsóbban képesek előállítani”. (1841. 34.) Pár nap múlva hasonló értelemben fűz szerkesztői megjegyzést Haraszty Samu cikkéhez az iparról, hangsúlyozva, hogy nem szükséges, mesterségesen, üvegházi ipart fejlesztenünk. (1841. 36.) Kívánja, hogy „az ipar természetes kifejlését gátló balgatag akadályok lerontassanak”, de iparfejlesztő beavatkozást nem lát sem szükségesnek, sem kívánatosnak. Meghatja Franklin mondása, hogy a koloniális függésből szabadulni kívánó amerikaiak inkább hordtak rossz, de hazai szövetből készült ruhát, és szükségesnek tartja, hogy ne becsüljük le, „mit a honi műszorgalom önként teremtett”, de mindjárt hozzáteszi, hogy a kialakult feltételek mindenütt maradandóan megszabják a fejlődés irányát, s aki ezek ellenében „erőnek erejével műiparossá akarna bármely nemzetet átalakítani, nagyon megcsalatkoznék számvetésében”. Amit mások „természetes következményeiknél fogva jobban és olcsóbban állítanak elő, az itt „örök tengésben marad”. Így kár lenne erőinket hasznosabb munkától elvonni „csak a végett, hogy elmondhassuk: ez is honi mű”.

Ez a program lényegében véve annak az árutermelő birtokos nemességnek érdekeit tükrözte elsősorban, amely az agrárkapitalizmus felé tartva mezőgazdasági terményeinek akart szabad kivitelt és külső piacot biztosítani. Itt a külső piacon van a hangsúly. 1841 tavaszán Kossuth éppen ezt emeli ki a Hírlap hasábjain. Hangsúlyozza, hogy külső piac nélkül a hozzánk hasonló, „természet által különösen földművelésre utasított” ország „saját zsírjában fulladó szegény” marad. „Legnagyobb szükségeink közé tartozik oly valamely közvetítő mód, mely termesztvényeinket egyenest a világpiacra vigye s a termesztőket a vevőkkel közvetlen érintkezésre hozza”. (Angol–magyar kereskedés. 1841. 37.) Ez az 1790 óta gyakran felmerülő, birtokos nemesi követelés az osztrák merkantil rendszer korlátaival találta szemben magát, és így természetes, hogy e hazai törekvések az osztrák vámrendszer okozta akadályok kiküszöbölésére és a nagyvilágba vezető utak megnyitására irányultak. Éppen ennek érdekében találtak jó elméleti érvekre a gazdasági liberalizmus fegyvertárában. Kossuth is határozottan ellene fordul tehát a régi, merkantil rendszabályoknak, és a gazdasági liberalizmus segítségével akarja elérni, hogy a világpiaccal közvetlen összeköttetést teremtve a nemzetközi szabadkereskedelem nagy hálózatába kapcsolódjunk. Adam Smith és követői megállapításaira hivatkozva veti el a merkantil kereskedelmi mérleg elméletét; „balgatag gondolat, hogy a mit egy nemzet a kereskedésben nyer, azt a másik elveszíti”, hiszen „mindnyájan tudjuk, hogy a szabad kereskedés nem emel egy nemzetet a másik fölébe”.

Kossuth azonban hamarosan úgy látta, hogy elmaradt és függő helyzetünkből mégsem igen lehet Adam Smith útmutatása szerint felemelkedni. Gazdasági programjának átfordulását szinte menetközben végigkísérhetjük azon nyolc darabból álló, nagy cikksorozat segítségével, amelyet 1842 elején kezdett közzétenni a Pesti Hírlapban. Bécsben ugyanis 1841 őszén komoly formában felmerült az a Metternich által is támogatott terv, hogy a Habsburg monarchiának csatlakoznia kellene a porosz vezetés alatt fejlődő és 1839-ben megújított német vámszövetséghez, {I-696.} különben kiszorul abból a vezető szerepből, amelyet a német ügyekben magának igényelt. A terv Magyarország csatlakozását s egyben a sokat kifogásolt osztrák – magyar belső vámvonal megszüntetését is magában foglalta. Ez utóbbi s vele az állandó német piac reménye miatt a csatlakozásnak Magyarországon is akadtak hívei, midőn a kérdés az osztrák és német sajtóban visszhangot kapott. Ezzel szemben viszont Kossuth vezércikkei a Pesti Hírlapban kifejtették, hogy a Zollvereinhez való csatlakozás csak azért tűnhetik első pillantásra jónak, mivel az osztrák vámrendszer szorítása közben szabad kereskedés után sóvárogtunk, s ennek varázsszavait hallva sokan nem eszmélnek rá arra, hogy a kozmopolita szabadságban a nemzeti szabadság könnyen elmerül. Mi ugyanis a Zollverein lényege? Az, hogy a német tartományok megszüntették őket egymástól elválasztó, belső korlátokat és ugyanakkor védvámmal vették körül új szövetségüket, hogy a fejlettebb angol ipar versenyével szemben megvédjék, lélegzethez juttassák saját iparukat. Kossuth szerint világos, hogy ezzel a németek „nemzeterőben egy századot haladtak”, de világos az is, hogy a Zollverein „szorosan és kirekesztőleg német nacionális alapon épült”, vagyis alapjában véve a német politikai egység eszköze. „Amely tartomány a német vámszövetség tagjává lesz, következőleg előbb vagy utóbb németté lesz”.

Ez várna Magyarországra is, annyival is inkább, mivel ezáltal a többségében amúgyis német anyanyelvű iparos és kereskedő polgárság „magyarosodása s vele egy magyar középrend keletkezése akadályoztatnék”, márpedig „honunk kifejlése csak egy tisztességes középrend minél hamarabbi keletkezésével lehetséges”. Hiába ígér tehát a 42 milliós vámszövetség előnyös piacot: „miben áll lételünk legfőbb feltétele? … Egy pillanatnyi habozás nélkül feleljük: nemzetiségünkben … Ez érdek előtt háttérbe kell vonulni minden érdeknek”. Kossuth szerint tehát itt nem pusztán piacszerzésről volna szó, hanem végső fokon nem kevesebbről, mint a német nemzeti államba való belépésről. Márpedig „ami a nemzetiséget veszéllyel fenyegeti, átok a nemzetnek, öntse bár fölibe a bőség szaruja minden áldását”. Nem szólva arról, hogy Kossuth szerint a bőség áldásait sem igen remélhetné Magyarország egy olyan vámszövetségtől, amelynek erős német ipara megakadályozná saját iparunk fejlődését. Az új álláspont kialakításában nagy hatással volt Kossuthra, a Pesti Hírlap cikkíróira és általában az ellenzékre Friedrich List német közgazda nem sokkal azelőtt megjelent munkája a közgazdaság „nemzeti rendszeréről”. (Das nationale System der politischen Oekonomie, 1841.) List, aki a német ipar kibontakozását akarta elősegíteni a fejlettebb angol ipar versenyével szemben, azt fejtette ki, hogy a nemzeti önállósághoz az önálló nemzetgazdaságon át vezet az út, ennek alapfeltétele a nemzeti ipar, azt pedig csak úgy lehet erőssé tenni, ha a belső korlátok ledöntésén túlmenően védvámmal is óvni próbálják a fejlettebb külföldi ipari konkurrencia ellen. Kossuth nem a List által képviselt, konkrét német terveket tette magáévá, – ezek közt a nyugat felé alkalmazott védvám mellett ott volt kelet felé, a Duna völgyének, egészen a Fekete tengerig német gazdasági irányítás alá helyezése is. Kossuth azt a tanulságot vonta le, hogy a függő helyzetből, annak bármely változatából, a magyar ipar, a belső piac megteremtésén s az önálló nemzetgazdaságon át vezet az út a nemzeti önállósághoz. Ezért fordul már el Adam Smith és követőinek „cosmopoliticus tehát {I-697.} anationalis” elveitől: a szabadkereskedelemben mindenki azt teheti, ami neki tetszik. „De mi volna gyakorlatban a következés? az, hogy az erősebb elnyomná a gyengébbet”.

Ezért hangsúlyozza továbbá, immár Listre hivatkozva, hogy a nemzet ipar nélkül olyan, mint a félkarú ember. De Kossuth programja is csak menetközben alakul, ő maga mondja, hogy töretlen úton próbál haladni. Már felismeri, hogy „a legszabadabb külföldi piacz sem képes oly hatalmasan emelni a földmívelést, mint … a belföldi manufacturalis ipar”. (1842. 111.) Eleinte mégis úgy vonja még le a német Zollverein tanulságát, hogy amint a németek nyertek a belső vámvonala eltörlésével, „úgy Magyarországnak nem kevésbbé, mint az ausztriai birodalom tartományainak közös érdeke az egy fejedelmet uraló vagy egésznek egy hasonló vámszövetségbe összeforrását tanácsolja”. (1842. 120.) Bár Kossuth ezt megtoldja azzal, hogy Magyarországnak is része kell legyen a külső vámok megállapításában és azok jövedelmében, az osztrák – magyar vámunió e programja lényegében véve még nem ment túl azon az agrárkapitalista programon, amelyet a kormánnyal szövetséges nagybirtok nevében gróf Dessewffy Aurél, majd Emil képviselt éppen az ellenzékkel szemben egészen 1848-ig. Abba, hogy Kossuth ezen hamar túllépett, valószínűleg nagy mértékben belejátszottak azok a gyakorlati tapasztalatok is, amelyeket az iparegyesület 1842 nyarán rendezett kiállításának hónapokon át tartó előkészületei közben szerzett a hazai ipar helyzetéről és az örökös tartományok iparával folytatott, igen nehéz versenyéről. Ezután jutott el Kossuth arra az álláspontra, hogy mivel a fejlettebb osztrák ipar versenyén már a belső vámvonal eltörlése sem segít, ezt a vámvonalat a hazai ipar gyenge hajtásának védő falává, védvámmá kell átalakítani. S ezután indította meg a Pesti Hírlapban a harcot az önálló, nemzeti ipar fejlesztésének érdekében. A kiállítás így lesz már a „nemzeti önbizalom eszköze”. Az Iparegyesület célja sem csak puszta ismeretterjesztés többé, hanem küzdelem azért, hogy „a nemzetek viszonyában ne adófizetői alárendeltség, hanem egyenlőség legyen”, hogy az ország – most már Franklin mondásával – „ne hasonlítson hordóhoz, melyet idegen szorgalom csapra ütött”. „Minden nemzet arra törekszik – olvassuk tovább a Hírlap hasábjain, – hogy honi műipar megteremtésével a haszontalanul veszteglett erőket gyümölcsöző mozgásba tegye s magát a külföldön fizetett adótól függetlenítse”, hiszen „a politikai függetlenség industriális függetlenség nélkül nem egyéb, mint ábránd”. (1842. 150.)

Kossuth ezt tartotta szem előtt, midőn a Hírlapban, valamint az Iparegyesület útján megindította a harcot a magyar iparért és a védvámért. E szempontból írta Iparműkiállítás című cikkében (1842. 174.), hogy „a honi műipar azon fokon van, mikor már a törvényhozás ótalmát is nemcsak megérdemli, hanem méltán kívánhatja is” ; az ipartámogatás és védvámpolítika hozza „a honi műipar megerősödését” ez „biztosabb, állandóbb vásárt nyújt a termesztőnek, mint akárminő külkereskedés”, és megkönnyíti az örökváltságot és elősegíti az alárendeltségből való felemelkedést. Az ellenzék visszhangja azonnali. Amikor Kossuth a Pesti Hírlapban beszámolt a kiállítás eredményeiről, már hivatkozhatott Perczel Mór tolnai mozgalmára, amelynek tagjai megfogadták, hogy ezentúl csak honi szövetet vásárolnak, és még 1842 nyarán hasonló kezdeményezésekről jöttek hírek {I-698.} Komáromból, Veszprémből, Zalából, Torontálból is. A politikai front itt is kialakult: A Pesti Hírlap az ellenzék nevében a védvámért küzd, a nagybirtok és a Világ a védvám ellen, az osztrák-magyar vámunióért. A hazai ipar támogatása érdekében Kossuth persze bizonyos fokig a régi, merkantilista nézetek fegyvertárába is hajlandó érvekért visszanyúlni. Innen újítja fel, bár fenntartásokkal, a kereskedelmi mérleg merkantilista elméletét, holott lényegében már eljutott a belső piac alapvető fontosságának felismeréséhez. A gazdasági liberalizmustól eltávolodva, a konkrét nemzeti érdekeket, a feltételek eltérő voltát vizsgálva és minden nemzet „saját törvényét” keresve néha már-már úgy tűnik, mintha nem az általános törvényszerűségek tagadásához közelítene, ugyanakkor viszont találóan ismeri fel, hogy mi a valóságos gazdasági alapja – a versenyt bíró fejlettség – az angol szabadkereskedelmi ideológiának, és hogy milyen hazai birtokos érdekek húzódnak meg a vámuniót és a szabadkereskedelmet hirdető, hazai nézetek mögött.

Végeredményben a gazdasági önállóság célkitűzéséhez kapcsolódtak azok a harcok is, amelyeket Kossuth a fiumei vasútért és a Kereskedelmi Társaságért indított a Pesti Hírlap időszakában. Meg akarta előzni azt, hogy Ausztria az első fővonalakat a saját érdekei szerint kiépítve a magyar terménykivitelt a Bécs-adriai vonalon Triesztnek irányítsa és így ennek átmenő hasznát is megszerezze. Ezért javasolt mielőbb magyar vasutat Fiume, mint az ország egyetlen szabad kapuja felé. „Nekünk – írta – Fiume nélkül önálló nemzeti kereskedési jövendőnk nincs.” (1843. 284.)

Ezért vállalta a harcot a költséges és műszakilag is nehéz feladat megoldásáért, amelyet annyira sürgetőnek tartott, hogy addig is, amíg a teljes vonal megvalósulhat Pest és Fiume között, egyelőre legalább Vukovár és Fiume közt akart lóvontatásos vonalat lefektetni. A közvéleményt pedig a Pesti Hírlap segítségével igyekezett megnyerni mind e közlekedési vonal tervének, mind pedig a Kereskedelmi Társaságénak, amelyben Kossuth a Fiumén át Ausztriát kikerülő, nemzeti kereskedelem eszközét kívánta megteremteni. Előbb a Pesti Hírlap hasábjain pártolta a mozgékony szellemű, de utóbb szélhámosnak bizonyult if. Szabó Pál fiumei kereskedő által felvetett gondolatot, rámutatva, hogy így lehet majd „kereskedésünket a szomszéd piacoktól függő gyarmati állásából önálló, actív nemzeti kereskedés polczára felküzdeni” (1843. 284.), majd nagy szerepe volt a társaság megalakításában is.

A védvámmal övezett nemzeti ipar, a gazdasági önállóság, mint a politikainak megalapozója, főként a következő időszakban került Kossuth ellenzéki programjának előterébe. Azután, hogy 1844 őszén létrejött a Védegylet, amely persze, sok helyi fiókja révén, nemcsak és nem is elsősorban gazdasági, hanem országos szervezetként, alapvetően politikai jelentőséggel bírt és az eljövendő Ellenzéki Párt előkészítését szolgálta. A Pesti Hírlap ekkor már, tudjuk, nem volt Kossuth kezében. Abban azonban, hogy egy ilyen jellegű szervezet, ilyen célkitűzésekkel országos méretekben létrejöhetett, nem kis része volt a Pesti Hírlap előkészítő, közvélemény-formáló munkájának is.

—

Az utolsó reformországgyűlés 1847 novemberétől 1848 március elsejéig csupán félsikereket ért el. Kossuth és Széchenyi olykor egymással is vitába szállva igyekeztek harcolni a javaslatokért, de úgy tűnt a bécsi hatalmat szolgáló konzervatív képviselői tábor erősebb lesz. Az első fordulat március elsején következett be. Ezen a napon megérkezett Pozsonyba a hír: Párizsban forradalom tört ki. Az országgyűlésben Kossuth kihasználta a konzervatív tábor pillanatnyi ijedtségét, melyet az keltett, hogy a Párizsból kiinduló forradalmi hullám esetleg eléri az országot, és gyújtó hangú felszólalásában a változásokat összefoglaló felirati javaslat elfogadását követelte. Az alsóház el is fogadta a javaslatokat, ám a felsőházi udvarhű konzervatív főurak, az országgyűlést elhagyva igyekezték meggátolni a reformgondolatok törvénnyé formálódását.

Ekkor úgy tűnt egy időre megtorpannak az ország átalakulásának folyamatai, ám az események ezen pontján összekapcsolódtak a pozsonyi és pesti történések. Ugyanis a forradalom előkészítésén munkálkodó Pesti Ellenzéki Kör március 5 –én Kossuthoz küldte Irányi Dánielt, akivel sikerült összehangolniuk a további stratégiájukat. Terveik szerint az elkövetkező napokban az Ellenzéki kör petíciós mozgalmat indít, és így segít nyomást gyakorolni a felsőházra, miközben maga Kossuth az országgyűlésben „kűzd” tovább. Irányi a megbeszélés után hazautazott, és 6 nappal később, 1848 március 11 –én Irinyi József tollából megszületett a 12 pont, melyet Kossuth programjára épített petícióként a József napi vásárra érkező vidéki parasztság előtt akartak felolvasni.

A parasztság esetleges felkelésétől és a párizsi eseményektől megijedt főrendi ház számára az utolsó csepp a pohárban, a Bécsben kitört forradalom híre volt. Amikor március 13 –án Pozsonyba érkezett a bécsi forradalom híre, a felsőház is beadta a derekát. Megtörtént a felirati javaslat kibővítése, és elfogadása. Két nappal később 1848 március 15 –én  reggel 10 órakor 72 képviselő, köztük Kossuth és Széchenyi vitte gőzhajón Bécsbe a javaslatokat melyek az uralkodói jóváhagyás esetén Magyarország számára egy új kort jelentettek. Közteherviselés, örökváltság, nemzeti kormány, sajtószabadság, unió Erdéllyel, évenkénti országgyűlés, a papi 10-ed és ősiség törvény eltörlése, a feudalizmus végének és a modern szabad fejlődés kezdetének szinonimái voltak. Miközben Kossuth a forradalmi Bécsbe érkezett, ahol ünneplő tömeg fogadta, megindultak március 15 –e pesti eseményei is. Kitört a forradalom.

A pesti forradalom eseményei

Korán reggel, 5:30-kor a márciusi ifjak a Pilvaxban várták Petőfit, aki késett. Végül elébe mentek, majd együtt Jókaihoz, ahol a forradalmi teendőket vitatták meg. Eközben a Pilvax környékén Sükei Károly (szerkesztő) ötszáz fős tömeget mozgósított, a 12 pont szétkiabálásával. Így végül Jókaiék odaérkezésekor már egy tekintélyes létszámú csoport alakult ki és sorakozott fel a márciusi ifjak mögé. A kisebb tömeg először az egyetemhez vonult, ahol rövid idő alatt 10 ezer főre gyarapodott. Az egyetemistáknak Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt, és felolvasta nekik a 12 pontot is. Ezután a már valóban jelentősre duzzadt tömeg együttesen vonult a Landerer-Hackenast nyomdához, ami a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utca és a Szép utca sarkán volt. Itt megtörtént a 12 pont és a Nemzeti Dal kinyomtatásának kikényszerítésére, majd a tömegben való szétosztása. Ekkorra már dél volt, a tömeg nagy része hazatért. Az események délután három órakor folytatódtak, amikor a forradalmárok a Nemzeti Múzeumnál népgyűlést szerveztek. Itt született az elhatározás, hogy a rendkívüli helyzet miatt összehívott városi közgyűléshez vonulnak, s azt felszólítják a 12 pont elfogadására. Az események irányítása ezen a ponton hivatásos politikai vezetők kezébe került: Nyáry Pál és Klauzál Gábor személyében. (Ők a pesti megyeházától érkeztek a múzeumhoz.)

A forradalom következő állomása tehát a pesti városháza volt, ahol Nyáry Pál átadta a petíciót Rottenbiller Lipót polgármesternek. Ezt követően forradalmi választmány alakult három márciusi ifjú, három liberális nemes és hat városi tanácsos részvételével. A forradalom legfőbb eseménye a városháza után következett, amikor az ünnepélyes hangulatú tömeg a budai várhoz indult, hogy ott a helytartótanácsnak is átadta a 12 pontot. A helyszínre érkezve még két további célt is megfogalmaztak: a cenzúra eltörlésének követelését és a József kaszárnyában két éve raboskodó Táncsics Mihály kiszabadítását. Táncsics paraszti sorból származó értelmiségiként 1846 után röpiratokban követelte a jobbágyság felszámolását, így a hatóságok sajtóvétség címén börtönbüntetésre ítélték. A forradalmárok mindhárom célkitűzésüket megvalósították: átadták a 12 pontot, elérték, hogy a helytartótanács szabadon engedési passzust adjon ki Táncsics nevére, és kiharcolták, hogy elrendelje a cenzúra feloldását. A tömeg hangulata ekkor már eufórikussá vált, és a szabadon bocsátott Táncsicsot a vállán vitte Pestre. Március tizenötödike eseménysora Pesten az esti, Nemzeti Színházbeli programmal zárult, ugyanis 18 órától a Bánk Bánt játszották. (Eredetileg ezen a napon Anton Hocebo: Benyovszky avagy a kamcsatkai száműzöttek című darabja ment volna.) Az előadás előtt Jókai beszélt a tömeghez, és közölte: győzött a forradalom, elérték a sajtószabadságot, forradalmi választmányt alakítottak és eltörölték a nemesi megszólításokat. Aznap este 300 pesti joghallgató hajókon indult el Bécsbe, hogy támogassák az ottani forradalmat is.

A forradalom győzelme

Miközben Pesten Petőfi Sándor, Jókai Mór és Nyáry Pál vezetésével zajlottak a forradalmi események, addig az igazi áttörést és a tényleges forradalmi győzelmet Bécsben Kossuth és Széchenyi vívta ki. Március 16 –án átnyújtották V. Ferdinándnak a felirati követeléseket, amelyeket még aznap este az államtanács a bécsi, a pesti és az egész Európára kiterjedő forradalmi hullám miatt, kelletlenül jóváhagyott. Batthyány Lajos kinevezésének uralkodói jóváhagyására csak március 17 –én került sor, Széchenyi, Eszterházy és István nádor személyes közbenjárásának hatására.

A forradalom győzelmének gyümölcse a március 15 –ét követő egy hónapban érett be, amikor a Kossuth által kidolgozott felirati követelésekből a magyar országgyűlés létrehozta az áprilisi törvényeket, és kinevezte az első magyar felelős kormányt. A 31 törvény révén hazánk maga mögött hagyhatta a feudalizmust, lerakhatta a modern Magyarország alapjait. Széchenyi a következőképp összegezte az eseményeket:

„…Az én politikám biztos volt, de lassú, Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt bírhatott volna előállítani! Ha reactio nem történik és több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység s több a polgári erény, mint dicsvágy, én biz’ azt hiszem, lesz még a magyarbul valami s pedig sok!”

Sajnos 1848 tavaszán és nyarán a nagyhatalmak sorra eltiporták az európai forradalmakat, és 1848 júliusára az osztrák udvar is visszanyerte erejét. Támogatni kezdte a magyarok ellen fellépő és önállóságot követelő szerb és horvát erőket, bár Jelasics horvát bán 1848 őszén indított támadását hazánk még vissza tudta verni.

Az osztrák császári udvar 1848 őszén döntötte el, hogy bár Magyarországon a forradalom győzött, és az uralkodó elfogadta az új törvényeket, sőt beiktatta a magyar kormányt is, mégis le fogja rombolni az eredményeket, és az országot vissza fogja kényszeríteni a forradalom előtti kiszolgáltatott és elmaradott helyzetébe.

1848 december 2-án az osztrákok lemondatták a magyar kormányt kinevező és a magyar forradalmat elfogadó V. Ferdinándot és helyére az alkut nem ismerő ifjú Ferenc Józsefet ültették, majd megindították elsöprő erejű támadásukat. A támadással megkezdődött az 1848 –as szabadságharc, mely 1849 augusztus 13 -án a világosi fegyverletétel napján sajnos elbukott. Elbukott, mert hazánknak nem csupán egy elnyomó nagyhatalommal, hanem egy szövetséggel kellett szembenéznie. Az Ausztria Poroszország és Oroszország közt 1815 –ben megkötött Szent Szövetséget, melyet 1833 –ban orosz-osztrák katonai szerződés is kiegészített, (Münchengratz-i szerződés) a forradalmak közös elnyomása hívta életre.

Oroszország kisegítve szövetséges társát hatalmas túlerejével legyőzte az addigra már kivérzett és 6 hónapja hadban álló legyengült magyar hadsereget. 1849 október 6 –án Aradon 13 magyar honvédtábornokunkat végezték ki igazságtalanul és jogtalanul, illetve az ezt követő hónapokban további 120 szabadságharcost fosztottak meg életétől. A szabadságharc elbukott és Magyarország még 18 évnyi elnyomást volt kénytelen elviselni, amikorra végre kiegyezhetett nyugati szomszédjával.

A forradalmi eredmények azonban megmaradtak, a modern Magyarország alapjait március 15 –én lerakhattuk. Kis hazánk bebizonyította a világnak: képes az összefogásra, képes arra, hogy egyszerre két nagyhatalommal harcolva is megalkossa önállóságának alapjait. A világ megismerte népünk küzdeni akarását, mert olyan önzetlen emberek vezettek bennünket, mint gróf Széchenyi István, aki egy teljes évi jövedelmét ajánlotta fel Magyarországért, olyan vezetők mutattak példát mint Kossuth Lajos, aki alkut nem ismerve tartotta össze és lelkesítette a magyarok millióit.

Magyarország 1848 március 15 –én az összefogásról a küzdeni akarásról, az önzetlenségről tett tanúbizonyságot. Ma amikor ugyancsak mindenki harcot vív a napi megélhetésért, a munkahelye megtartásáért, a családja boldogulásáért ebből napból erőt tudunk meríteni magunknak, hisz ugyanazon értékekre van ma is szükségünk, és ezek közt a legfontosabb az összefogás. Erről szólt 1848 március tizenötödike is. [Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetéről szóló cikkünk, itt olvasható el:

Zárásul olvassuk Petőfi sorait, és nézzük, ő hogyan emlékezett a nevezetes nap eseményire:

„A Pilvax kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a „Nemzeti-dal” -t. Mindkettőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövú „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt. Landerer nyomdájához mentünk, amely a legközelebb volt hozzánk, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott. A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot. Óriási lelkesedés tört ki!… – Budára! Budára! Nyittassuk meg Táncsics börtönét! Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben.”

(Részlet Petőfi Sándor naplójából)

Forrás: tortenelemportal, wikipedia, szeged, mta, törtenelemklub, http://hirmagazin.eu