Ma még alaposan benne járunk a covid-válságban, talán éppen a járvány harmadik hullámának elejére érkeztünk meg februárban, de az oltások felgyorsításával van esély arra, hogy egy-két negyedév múlva magunk mögött hagyhatjuk ezt a rémálmot.
Alapvetően a fejlett és gazdag országokra igaz ez – ahová Magyarország is tartozik. Az oltásokhoz lassabban hozzáférő – a régi szóhasználat szerint a harmadik világba tartozó – országok számára ennek az időpontja 2022-re, vagy még rosszabb esetben 2023-ra tolódik el.
A korlátozások vége, az élet normális kereteinek a visszaállása, és ezzel a gazdaság fellendülése azonban olyan következménnyel jár, amivel érdemes már most tisztában lennünk. Ugyanis nem valami elvont dologról, hanem húsba vágó ügyről van szó, ami a pénztárcánkba vág léket:
elkerülhetetlennek tűnik, hogy egy évtizednyi rejtőzködés után, a covid-válságot követően visszatérjen a fejlett világba az infláció.
A kormányok és a jegybankok rengeteg pénzt pumpálnak a rendszerbe azzal a céllal, hogy az a gazdasági vérkeringésbe bekerülve a fogyasztást és a beruházásokat stimulálja. Ez egy jelentős különbség az előző, a 2008-2009-es krízis kezelése során alkalmazott válságkezeléssel szemben. Akkor a hangsúly a bajba került pénzügyi szektor talpra állításán volt, és a gazdaságba injektált milliárdokból nem sok jutott az emberekhez. Nem is lett belőle infláció, annak a hétköznapi értelmében, vagyis a fogyasztói árak emelkedésének formájában. Mert egyébként igenis komoly áremelkedésre került sor például a tőzsdei árfolyam-emelkedés vagy a gyakorlatilag világszerte tapasztalható ingatlanár-emelkedés formájában.
Ami a covid-válság után jön, az abban fog különbözni, hogy az utóbbiak folytatólagos fennmaradása mellett a fogyasztói árak érdemi emelkedésére is sor fog kerülni, ahogy a korlátozások feloldásával és a normalizálódással párhuzamosan beindul mind a fogyasztás, mind a beruházási aktivitás. Hovatovább, ha erre nem kerülne sor, az lenne a nagyobb baj, mert akkor sikertelennek kellene nyilvánítanunk a válságkezelést. Ez a forgatókönyv nem tűnik reálisnak – „L” alakú válságlefutásban ma senki sem gondolkodik.
Ott tartunk tehát, hogy nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a gazdaság helyreállásának egyik velejárója a megemelkedő infláció lesz. Most azt a két kérdést kell feltenni, hogy mégis mekkora inflációról beszélünk, és hogy mennyi ideig tart majd a megemelkedett inflációs időszak. Mindkettő kérdésnek nagy jelentősége van.
Nézzük az elsőt. Mekkora lehet az infláció a covid-válság után? Az USA-ban és az euróövezetben jó eséllyel 2 és 3 százalék közötti inflációs számok jöhetnek már rövid távon is (idén). Jó, első ránézésre ez nem tűnik veszélyesen magasnak. Természetesen viszonyítás kérdése, hogy mit jelent a magas infláció. A legidősebbeknek az infláció a 2. világháború utáni hiperinflációt jelenti. Magyarországon ez különösen durva volt, 1945 nyara és 1946 nyara között előfordult, hogy az árak 15 óránként megduplázódtak.
Erre már kevesen emlékeznek, a rendszerváltozást követő 30 százalékos éves pénzromlási ütemről azonban már biztosan sokaknak vannak rossz emlékeik. Azzal sem volt könnyű együtt élni. Általában azonban gyorsan felejtünk, ezért érdemes azt is felidézni, hogy Magyarországon húsz évvel ezelőtt még bőven 10 százalékot meghaladó volt a pénzromlás éves üteme, de még 2008 derekán is 7 százalék körül volt.
A fejlett országokban a 10 százalék körüli inflációs rémség már távoli emlék, az USA-ban 40 évvel ezelőtt volt utoljára ilyen magas. Ez már ugye bőven a fájdalomküszöb fölötti szint, amit a politikának is figyelembe kellett vennie. Az inflációt a gazdaságpolitika első számú közellenségnek kiáltotta ki ekkor. Az infláció leküzdése eredményes volt, hiszen az elmúlt 30 évben a fejlett világban csak mutatóban fordult elő 4-5 százalék körüli inflációs szám, ráadásul a mögöttünk álló évtizedben nem a magas, hanem a túlzottan alacsony infláció okozott fejtörést a gazdaságpolitikusoknak. A 2010-es évtizedben az euróövezetben az átlagos infláció 1,2 százalék volt, az USA-ban 1,7 százalék. Na, ehhez képest a 2 százalékot meghaladó inflációt már mondhatjuk magasnak. Különösen úgy, hogy a cél 2 százalék körül tartani az inflációt. Nem fölötte.
Tapasztalatból is tudjuk, de a fentiekből is kiolvasható, hogy Magyarországon rendszerint magasabb az infláció, mint tőlünk nyugatra. Az inflációs célt is magasabban határozták meg, ez nálunk 3 százalék, de azért rugalmasan értelmezve azt (vagyis 2-4 százalék között még belefér). Mit csináljunk, mi ilyen magas inflációjú ország vagyunk – ez persze nem adottság, hanem leginkább a mindenkori kormányzati gazdaságpolitika eredménye. Ha az euróövezetben 2-3 százalék lesz az infláció, akkor Magyarországon minimum 3-4 százalék körüli, de valószínűleg még ennél is magasabb. De azért 5 százalék alatt.
A covid-válság utáni inflációs környezet nem feltétlenül önmagában, hanem részben az elmúlt évtized alacsony inflációs környezete, részben pedig a deklarált inflációs célok szempontjából értékelhető magasnak – historikus szempontból nem különösebben számít annak. A nagyvilágban és Magyarországon sem.
Azonban az, hogy a megemelkedő infláció ténylegesen mekkora probléma, azon is múlik, hogy mit gondolunk arról, mennyi ideig tart. Ez azért is fontos, mert ha jegybankok azt mondják, hogy csak átmenetileg lesz magas az infláció, akkor azzal indokot szolgáltatnak maguknak arra, hogy elegánsan „átnézzenek” ezen az időszakon. Vagyis ne emeljenek kamatot. Szerintem mérget lehet venni rá, hogy így lesz, hiszen az elszabaduló államadósság miatt erősen ellenérdekeltek ebben a gazdaságpolitika irányítói.
Azonban az infláció olyan, mint a fogkrém.
Ha egyszer kinyomtuk a tubusból, akkor már nemigen tudjuk visszaügyeskedni a felesleget. Főleg abban az esetben, ha meg se próbáljuk. Éppen ezért jogosak azok a félelmek, hogy a megemelkedő infláció tartós maradhat.
Ne legyenek illúzióink – ennek az árát mi fizetjük meg.
g7 nyomán
