‘Az a kedvencem, amikor azt mondják: ha egy férfi otthon jóllakik, nem megy étterembe. Hát az én szeretőm otthon is szeret enni, meg étteremben is.
Ez nem a szükségletekről szól, hanem az önzésről. Amibe én is beledöglök.’
– Úgy mutatkozott be a telefonban, hogy “egy főállású szerető.” Ez mit jelent?
– Azt, hogy nekem már hat éve ekörül forog az életem, és valószínűleg így is marad.
– És miért szeretett volna beszélni velem?
– Láttam az oldalukon egy cikket. Egy huszonéves csajról szólt, aki összejött egy nős, negyvenes kollégájával. A pasi ott akarja hagyni az asszonyt meg a két kislányát, legalábbis a cikk szerint, és a lánynak bűntudata van, hogy szétrombol egy családot. Ez alatt a cikk alatt elolvastam a kommenteket. És ez megerősítette, amit régóta látok: hogy még mindig elképesztő álszentség van a szerető-téma körül.
– Álszentség?
– Igen. Még most is az az általánosan elfogadott felfogás, hogy ha egy férj szeretőt tart, akkor a szerető a k…va. Ha meg egy feleség, akkor a feleség. Vagyis mindig a nő a ribanc. Hát elárulom: senki sem az. Egy ilyen sztoriban általában pont a két nő az áldozat.
– A szeretőket talán azért nem szokták áldozatnak tekinteni, mert nekik van választásuk.
– Van egy fenét. Persze, a hollywoodi filmekben meg az Isaura-csatornán a szerető mindig egy álságosan vigyorgó, műmellű, miniszoknyás démon, aki körmönfontan elkobozza a szerencsétlen pasit a nejétől.
Biztos van ilyen is, de szerintem a szeretők többsége egyszerűen nem más, mint egy agyonsérült, önbizalom nélküli nő, aki elhiszi magáról, hogy neki csak a “mellékutca” jár.
– Mint Ön?
– Igen, én is. Hatéves voltam, amikor apu lelépett, aztán nagyon hamar újra is nősült, és lett két fia. Anyu szétcsúszott, sokszor kaptam rajta, hogy apám fotóit meg az otthon hagyott cuccait tépkedi, olyan erővel, hogy lepattogzott a körméről a lakk. Egyszer elégette apu egyik pólóját a mosogatóban, előtte vodkát öntött rá, jó, hogy nem gyulladt ki az egész konyha. Apám nevét kiejteni se volt szabad. Kéthetente meg, amikor apunál töltöttem a hétvégét, állandóan a két “új” fiát kellett bébiszittelnem, másra nem is nagyon kellettem neki.
– Innen a megtört szív? Bocsásson meg, de ezt azért sokan mondanák közhelynek, és nem menti fel az alól, hogy felnőttként egy nős férfi szeretője lett.
– Persze hogy nem ment fel, csak magyarázatot ad. Ha egy kislány úgy nő fel, hogy a legfőbb “szerelme”, a férfiideálja, vagyis az apja csak másodhegedűsként kezeli, akkor nagyon könnyen oldalbakapja ám a “szeretőség”, hiszen az is a másodhegedűs szerepe, és ahhoz van hozzászokva.
– Szóval egészséges lelkű nő nem lesz szerető?
– Szerintem hosszú ideig semmiképp. Aki egyszer is megtapasztalta az életben, hogy egy férfinak ő az első, az nem fogja tűrni, hogy B-tervként kezeljék. Lehet, hogy ideig-óráig árnyékban marad, de aztán ultimátumot ad a pasinak.
– Ön viszont hat éve nem ad ultimátumot. Ilyen kicsi az önbizalma?
– Azt hiszem. És persze szerelmes is vagyok. A szeretőm tizennyolc éve házas, én 29 voltam, amikor összejöttünk. Egy nemzetközi online társkeresőn találkoztunk, mert mindketten jól beszélünk angolul. Ott persze “separated”, vagyis külön élő státuszúnak állította be magát, és az sem véletlen, hogy zömmel külföldi nőkre vadászott. A munkája miatt sokat utazott, télen havonta síelni is járt, ahova az asszony nem ment vele, jól jött neki egy szabadidőpartner.
– És mikor derült ki, hogy nem külön élő, hanem nagyon is házas?
– Pár hét randizás után. Szépen, fokozatosan adagolta be. De addigra már mindegy volt, hihetetlenül sármos férfi, már olyan szerelmes voltam, mint egy nagyágyú.
– Pedig még nem lett volna késő visszafordulni.
– Megpróbáltam. Egy hónapig nem beszéltem vele, letiltottam mindenhol, a telefonomban a nevét átírtam arra, hogy “NE VEDD FEL!” Aztán egy este beállított hozzám, kezében egy nagy kosár fokföldi ibolyával. Egyszer mondtam neki, hogy az a kedvenc szobanövényem, erre összevásárolta az itthon kapható összes fajtát, a hófehértől a bordó, csipkés levelűig, és egyben elhozta nekem. Alig fért be az ajtón. Na, ott végem lett.
– Ez volt hat éve…
– Igen. És én hat éve járok vele Ausztriába síelni, nyaranta meg konferenciákra, amiket általában szép, tengerparti helyeken tartanak. Ilyenkor kivesz nekem a szállodában egy külön szobát, és a kollégái előtt úgy kell tennünk, mintha idegenek lennénk. De éjszakára beslisszan hozzám, meg eldugott kis partrészeken sétálgatunk kézen fogva, vagy átmegyünk egy másik fürdővárosba vacsorázni.
– Ezek persze szép, romantikus dolgok, de ha nem haragszik, nekem megalázónak hangzik.
– Ezért mondom, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen is egy szerető élete. Igen, elvisz egy síparadicsomba, de aztán fél órán át állok az ömlő hóesésben, egy festői osztrák falucska mellékutcájában, és hallgatom, ahogy épp a feleségével beszél telefonon, mert az asszony rácsörgött, és gyanús, ha nem veszi fel.
Egyszer meg jöttünk haza, már a Budapest táblánál voltunk, amikor a neje ráírt, hogy kijön elé kocsival, és együtt vásároljanak be a Tescóban. Erre úgy vágott ki a Tesco parkolójában, mint a macskát sz…rni, még az ülésen felejtett csomag papírzsebkendőmet is utánam nyújtotta, mert rózsaszín volt, és félt, hogy az asszony esetleg kiszúrja, hogy túl nőies. Taxival bumliztam haza.
– De akkor miért marad ebben az egészben? A luxushétvégékért?
– Ugyan már, dehogy. Mondom, hogy szerelmes vagyok. Amikor az én kis lakásomban együtt lehetünk pár lopott órára, az a kedvencem. Ha egy kétszobás panelban vele lehetnék, de éjjel-nappal, vállaltan, akkor boldogan megtenném. Igazság szerint erre várok. De már tudom, hogy hiába. Az elején még hitegetett, hogy új életet kezd velem, de már azzal is leállt. Egyedül vagyok – és leszek – minden karácsonykor, a szülinapomon, sokszor az évfordulónkon is, ha nem tud elszabadulni.
Persze kapom a szívecskés emojikat, meg a nonstop “szeretlek”-ezést messengeren, aztán később, egy szürke hétköznapon megtartjuk mondjuk a szentestét, de pontosan tudom, hogy ez csak kárpótlás. De nincs erőm kiszállni. Amikor háborítatlanul együtt tudunk lenni, iszonyú aranyos. Van két fia, már tinédzserek, róluk is sokszor mesél, és a közös óráinkban, napjainkon tényleg úgy bánik velem, mint egy hercegnővel. Szeret engem. Fura, tudathasadásos élet ez.
– A feleség nem tud önről?
– Az az érdekes, hogy szerintem nem. Hivatalosan semmiképp, még ha súg is valamit a női ösztöne. Néha meg szoktam nézni őt a telefonjában, vannak családi képek, csinos csaj. Tulajdonképpen sajnálom őt. Őt is.
– Hát…még mindig nem győzött meg arról, hogy ön nem tehet semmiről.
– Nem is erről akartam meggyőzni. Csak arról, hogy nem vagyok k…rva. Belesodródtam egy szerelembe, és hiába próbálok időről időre kitörni, akkor is benne ragadtam. Ebben semmi érdek nincs, nagyon sokszor érzem úgy, hogy ebbe én is beledöglök. Azt mondják, hogy ha egy férfi otthon “jóllakik”, akkor nincs szüksége rá, hogy étterembe menjen. Hülyeség.
Rengeteg férfi van, aki a jó kis házi koszt mellett vágyik másra is, mondjuk homárra meg kaviárra. Mindent akarnak, egyszerre. A félrelépés az önzésről szól, meg az emberi gyengeségről. A k…rválkodás az egy egész más dolog.
– Akkor most megissza a teáját, hazamegy, és minden folytatódik tovább?
– Talán egyszer vége lesz. Harmincöt vagyok, még nem mondtam le arról, hogy gyerekem legyen. Ez esetleg kirángat majd ebből az egészből. Vagy egy másik férfi. Addig meg sodródom. Boldog-boldogtalanul. De ezt el akartam mondani Önnek. Hogy senki se ítélkezzem fölöttem. Csak az, akinek tökéletes élete van, és minden percét a Nagy Etikai Kódex szerint éli. Na, az beszólhat. Más nem.
Képek: pixels
Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu
