Miközben veszedelmesen közeleg az amerikai csapatok kivonásának határideje Afganisztánból, addig az ország biztonsági válsága növekedett. A fegyveres támadások immár az afgán társadalom minden rétegét megcélozzák, bírákat, civiljogi aktivistákat, újságírókat, mérsékelt klerikusokat, egyetemistákat és ipari szakembereket egyaránt.
Az afgán csomó
Jó ideig úgy tűnt, hogy – Nagy Sándor kései utódaként – Donald Trump egyetlen suhintással átvágta az afganisztáni válság kibogozhatatlan csomóját. Az egy éve megkötött amerikai-tálib megállapodás szerint Washington garantálta az amerikai megszálló erők teljes kivonását Afganisztánból. Cserébe a Talibán (az afganisztáni szunnita kalifátus) felszámolja kapcsolatait az iszlamista terrorszervezetekkel, elsősorban az Al-Kaidával, és ő maga is felhagy az erőszakkal. Ez volt az alku két alappillére.
Donald Trump állta is a szavát és az amerikai erőket 13 000-ről 2 500-ra csökkentette, ami a legalacsonyabb szám 2001 óta. Mégis, a tavalyi optimizmust most kételyek és aggodalmak váltják fel. Az ország biztonsági helyzete nem javult, sőt, visszasüllyedt korábbi szintjére. Az újraéledt fegyveres támadások és merényletek az afgán társadalom minden rétegét megcélozzák; bírákat, közhivatalnokokat, civil aktivistákat, újságírókat, mérsékelt vallási vezetőket, egyetemistákat és ipari szakembereket egyaránt.
Szokásos célpontjaik a bármilyen polgári munkát végző nők. Március elején a jalalabadi ENIKASS TV három fiatal női munkatársát gyilkolták meg egyszerre. Őket megelőzően egy rádiós és egy hírszerkesztőségi nőt is megöltek. Az egyik elfogott merénylő igazoltan a Talibán tagja volt.
Rettegő etnikumok, menekülő fiatalok
Az ország harmadik népcsoportja a siíta hazara, amely már eddig is tömeges veszteségeket szenvedett el a Talibán csapásai és a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet (ISIS) öngyilkos merényletei miatt. Százezrével menekültek el, főleg Iránba és Pakisztánba, de Európába és Ausztráliába is. Hazai létszámuk 4 millió alá sorvadt, de nekik is vannak katonai osztagaik, melyek a legrosszabbra készülnek. Szerintük a szövetséges kivonulás végveszélybe sodorná őket, és akkor semmilyen más eszközük nem maradna, mint a fegyveres ellenállás. Ez sem a békesség felé mutató jel.
Az erőszakhullám aggasztó fejleménye az is, hogy a fiatal és képzett afgánok, akik az elmúlt években valamivel szabadabb életmódot folytathattak, most tömegesen döntenek az ország elhagyásáról, megriadva a hirtelen előrontó megújult agressziótól. Ennek következtében apad a kormányzat káder-utánpótlása, ami pedig a jövő kulcskérdése lenne, miután Afganisztán magára marad.
A békeszerződés kabuli kormánytisztviselők szerint is „csapda”. A táliboknak soha nem is állt szándékukban teljesíteni az alkut, és a tárgyalásokat csak azért folytatták le, hogy elérjék 5 000 harcosuk szabadon engedését. Ez ősszel jóhiszeműen meg is történt.
„A tálibok csak ennyit akartak kihozni a megállapodásból. Visszaszerzik a foglyokat, a Nyugat kivonul, ők pedig offenzívát indítanak az afgán kormányerők ellen. Ez volt az egész tervük.” – nyilatkozta Hamdullah Mohib kabuli nemzetbiztonsági tanácsadó a The Timesnak februárban. Értékelése szerint az afgán kormánynak még legalább két évre volna szüksége ahhoz, hogy kellő biztonsági rendszert építsen a nyugati jelenlét megszűnése után.
Akkor tehát nincs is optimális döntés? Sajnos úgy tűnik
Pacta sunt servanda – vagyis minden egyezség annyit ér, amennyit a felek betartanak. A NATO vezető köreiben és Washingtonban viszont nő az aggály, hogy ha átengedik a táliboknak az ország irányítását, akkor Afganisztán újra biztonságos menedéke (Safe Haven) lesz olyan terrorista csoportoknak, mint az Al-Kaida vagy az ISIS, és ők bázisként fogják használni az országot a Nyugat elleni támadásaik újjászervezéséhez.
A tálibok kíméletlenül kihasználták az amerikai elnökválasztási kampányt és a hatalomváltást, hogy a tervezett időpontig maximumra növeljék befolyásukat. Egyáltalán nem számolták fel kapcsolataikat az al-Kaidával, ellenkezőleg. A terrorszervezet tagjait és fegyverzetét saját erőikbe integrálják, és egyre sűrűbben mutatják magukat a Szíriából és Irakból kiszorult ISIS újjászervezett alakulatai is az országban.
A terror-franchise kiterjed a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokban feltűnt iszlamista csoportokra is. Legveszélyesebb szereplőjük az üzbég IMU, aminek már három további alcsoportja működik. A hálózat egészét a Talibán vezetője, Mullah Haibatullah Akhundzada emír parancsnokolja.
Az összképhez hozzá kell rajzolni az iraki és a szíriai helyzetet, és bele kell számolni Törökország aktivizálódását is a tágabb térségben. A válság komplexitását tetézi a végzetesen elszabadult jemeni krízis.
Ezek külön-külön is épp eléggé fenyegetőek, de összeadva szinte átláthatatlanok.
Még Barack Obama alelnökeként Joe Biden a minimális afganisztáni jelenlét híve volt. Régi álláspontját most felül kell vizsgálnia, mert a következmények lebéníthatják az új amerikai külpolitikát, mielőtt az egyáltalán útjára indulna. De a Pentagon még nem kapott utasítást a főparancsnoktól, hogy élesítse-e a kivonulási vállalást. A műveletnek sürgető biztonsági és logisztikai feltételei vannak, és az óra ketyeg. Egyelőre csak John Kirby Pentagon-szóvivő január végi kissé ködös nyilatkozata van a birtokunkban arról, hogy a Talibán nem teljesítette az egyezményben vállaltakat, de ez nem volt újdonság. A kérdés az, hogy mik az elnök opciói?
Mielőtt áttekintjük a korábbi lehetséges verziókat, élre kívánkozik egy friss fejlemény. Egy afgán hírügynökség szerint Antony Blinken amerikai külügyminiszter a hétvégén 8 oldalas levelet küldött a kabuli vezetésnek, és egy tálibokkal közös egységkormányt vázolt. A hírre adott washingtoni reakció egyelőre a ‘No comment” jelzés volt – tehát lehetséges.
Első látásra ez a megoldás is kitolná a határidőt, amit a Talibán eleve mereven elutasít. Kétséges az is, hogy a helyzeti előnybe került tálibok miért tennének engedményeket, ha a hatalom szinte magától is az ölükbe pottyanhat?
Az afgán kormány szempontjából végzetes lehetne a hatalom megosztása hétpróbás terroristákkal. A váratlan amerikai verziót már hétfő reggel rombolta Afganisztán alelnökének, Amrullah Saleh-nek televíziós nyilatkozata, mely szerint „az USA nem dönthet a választott afgán kormány helyett. Hálásak vagyunk Amerikának az eddigi támogatásért, de ő csak a saját csapatairól dönthet, az afgán népről nem.”
Amíg erről nem tudunk továbbiakat, maradnak a korábbról ismert lehetőségek Biden elnök számára.
- A terv szerint kivonja az amerikai erőket május 1-ig,
- A tálib erőszakra hivatkozással felmondja az egyezményt és meghatározatlan ideig tovább állomásoztatja (vagy akár visszaépíti) az amerikai haderőt, ami a legpesszimistább verzió,
- A határidő kitolását kéri a Talibántól, a fölerősödött erőszakra hivatkozva, és arra hogy késlekedik a közvetlen megállapodás a tálibok és az afgán kormány között.
Joseph F. Dunford ny. tábornok és agytrösztje szerint az 1.-2. opciók a legkockázatosabbak és dzsiháddal fenyegetnek. Ezért lehetséges, hogy a 3. opció keretében Biden megkéri a kínai, iráni, orosz, katari, pakisztáni és szaúdi kormányzatot, hogy ők is járuljanak hozzá a békefolyamat megóvásához.
Ezzel viszont az a távlatos kockázat jár, hogy a bevont kormányok (főként Irán) kihasználhatnák az USA szorult helyzetét valamilyen kreditért cserébe, ami további gondokat okozna. Például a közel-keleti békefolyamat megtorpanását, a nukleáris alku (JCPOA) előnytelen újrakötését, vagy az autoriter rendszerekkel szembeni fellépés elnapolását.
Emiatt nem zárható ki teljesen az sem, hogy az USA kénytelen vállalni az afganisztáni háború kiújulásának kockázatát, és ezzel a konfliktus kitolását – szinte a végtelenbe. Ebben a helyzetben még az eddiginél is fokozottabban kell támaszkodnia partnereire, miként az elnök meg is ígérte.
Nem csak az USA, de a NATO sem látja még tisztán, hogy mit kell tennie májusban
Az atlanti szövetség is számol a helyzet drámaiságával, és hogy a következmények őket is érintik majd. Az USA szövetségesei 9 500 katonát állomásoztatnak Afganisztánban. Közülük a német (1 300), az olasz (895), a brit (760), a román (620) és a török (600) erők a legnagyobbak. A kontingensben jelen vannak semleges és nem-NATO országok is, így Ausztria, Finnország, Mongólia, Ukrajna, Örményország és mások. A szövetségi megállapodás őket is köti, és eddig nincs is jele megingásnak ( bár többen a hátuk közepére kívánják a vírusválság közepette az afgán krízis tovahurcolását).
A kivonási terv a katonaságon kívül sok száz civil vagy szerződéses munkatársat is érintene. Magyarország részvételét egy 2020-as kormányhatározat szabályozza. Kivonulás esetén a magyar eszközök, járművek és vagyontárgyak ingyenesen Németország és Afganisztán haderőihez kerülnek. Februárban a nemzetközi parancsnokság emlékkereszttel ismerte el Kövesi Dávid százados, és rajta keresztül a Magyar Honvédség tevékenységét és áldozatait.
Ne zárjuk ki, hogy történhetnek kedvező fejlemények májusig, de ezekre nem érdemes túlzottan építeni. A NATO jelen álláspontját a következő videó foglalja össze, pesszimista hangnemben.
Februári virtuális konferenciájukon a NATO védelmi miniszterei (immár a Biden-kormány tisztviselőinek részvételével) megállapították, hogy bár továbbra is alapcél a kivonulás, de elhalasztják a végső döntést, amíg az Egyesült Államok alaposan átvizsgálja az egyezményt. A főtitkár az értekezlet végén elmondta, hogy a szövetség elkötelezett a megállapodás iránt, de elvárja, hogy a tálib fél is igazolja vállalásai komolyságát.
“Egyetlen NATO-tag sem akar tovább maradni Afganisztánban, mint ameddig feltétlenül szükséges, de ez erősen körülmény-függő” – közölte a NATO szóvivője, a román Oana Lungescu. “Figyeljük a fejleményeket és folyamatosan egyeztetünk.”
A tálibok már az értekezlet előtt „jóakaratúan” figyelmeztették az atlanti szervezetet, hogy a halasztásnak súlyos következményei lehetnek. Alig leplezett fenyegetésükben megemlítik, hogy a háború folytatása a szövetség népeinek sem áll érdekében, ami mögött felsejlik egy új terrorhullám rémképe, amiért természetesen a Nyugatot teszik majd felelőssé.
Olyan lenne az egész, mint Saigon?
Kabulban állomásozó nyugati szakértők és katonai vezetők szerint nem lehetséges a teljes kivonás április végéig. Súlyos időhátrányt okoz, hogy a dohai egyezménynek nem volt részese az afgán kormány, de kivonulás esetén rá fog zúdulni minden teher, aminek egyedül nem tudna eleget tenni. De közben a kabuli vezetés és a tálibok közvetlen egyeztetései – a megnövekedett erőszak folytán – szintén zsákutcába futottak.
Az amerikai külügyi főtárgyaló, Zalmay Khalilzad lankadatlanul járja a környéket, újra meg újra felkeresve a feleket. Egy régi közép-keleti motorosról van szó, aki az ifj. Bush elnöksége alatt szolgált a Fehér Házban, volt afganisztáni, iraki, sőt ENSZ-nagykövet is. De még ettől a sokat látott diplomatától is varázslat volna, ha egy hónap alatt visszazökkenthetné a megállapodást a tavalyi kerékvágásba.
„Iszonyatos volna, ha a kivonulás végül úgy nézne ki, mint amikor az amerikaiak elhagyták Saigont…” – jegyezte meg keserűen egy afgán kormánytisztviselő. (Utalva ezzel a kaotikus és véres napokra, amikor az USA kivonult Dél-Vietnamból 1973-ban.) A párhuzam azért is helytálló, mert itt is fenyeget a kormányhű katonák, tisztviselők, civilek tömeges menekülése, és az ellenfél szabad benyomulása a hatalmi vákuumba.
Közben a másik fél is aggodalmainak ad hangot, de merőben más szemszögből. A tálibok egyre élesebben nehezményezik, hogy Washington netán menet közben változtat az egyezmény feltételein és határidején. “Jeleztük kétségeinket, de megnyugtattak minket, hogy a tavalyi egyezmény alapján fognak eljárni” – mondta Zabihullah Mujahid szóvivő Dohában. „Nem kétséges, hogy ha az egyezség nem teljesül, annak következményei arra a félre hárulnak majd, aki megszegte a megállapodást. Bízunk abban, hogy a NATO is véget akar vetni a háborúnak, és felhagy a kifogásaival, amelyek csak meghosszabbítják a konfliktust. A megállapodás szerves egységet képez, ezért bármely elemének megsértése az egészet felborítja.”
Egy zavaros üzenet Teheránból
Abdul Ghani Baradar tálib mullah január végén váratlan látogatást tett Iránban. Erről az iráni Nemzetbiztonsági Tanács titkára, Ali Shamkani azt tweetelte, hogy „a Talibánnal tartott értekezleten megállapítottam, hogy a csoport vezetői eltökéltek az Amerika elleni harcban. Volt köztük valaki, akit 13 évig gyötörtek Guantanamón.” (a Nyugat-ellenességéről ismert Ali Shamkani érdekes figura, mert közben gyermekeit Németországban és Angliában taníttatja.)
A zavart fokozza, hogy Shamkani nyilatkozatára tüstént rátromfolt az iráni vezérkar főnöke, Mohammad Zia tábornok. Szerinte kollégája félreérti az afganisztáni helyzetet, mert a Talibán nem Amerika, hanem a saját népe ellen harcol, ami tűrhetetlen. A hivatalos Irán véleménye tehát egyelőre ellentmondásos.
Viszont az orosz diplomácia szerint a Talibán akciói nem fenyegetik a békeszerződést, és azt végre kell hajtani. Az Afganisztánnal határos Kína egyensúlyosabb felfogást képvisel, és azt szeretné, ha az összes érintett fél meg tudna állapodni a Nyugat felé vezető kereskedelmi útvonalak biztonságáról, ahol most káosz és erőszak az úr.
Visszatér a nyílt háború? Nem kizárt
A megoldás elhúzódása akár a háborús állapotok teljes visszatérésével is járhat. „Ha a csapatkivonás tisztázatlan marad, a tálibok növelhetik támadásaikat, és esélyes, hogy újra célba veszik a nemzetközi erőket is.” – mondja Ashley Jackson, a globális erőviszonyokat kutató brit Overseas Development Institute társigazgatója. A megoldás késlekedése vagy elmaradása a Talibánon belül tovább erősíti a radikálisok súlyát, akik szerint nem szabad elhinni, hogy az amerikaiak valaha is önként elhagyják Afganisztánt. A szerződés kivérzésére pályázva ők a nyílt katonai támadások felújításán serénykednek.
Bármi is történik (vagy nem történik) május 1-én, és bármik is lesznek a közvetlen következmények, a legfőbb kérdés fennmarad: elképzelhető-e valaha is Afganisztán magára hagyása, mielőtt ott egy szilárd és védekezésre képes kormányzat jönne létre, széles népi támogatással? Aligha. Ennek esélyei még a messzi távolban vannak, ami szintén csökkenti a kivonulás valószínűségét.
euronews, Székely Ferenc
