Karácsonyi mesébe illő, mégis igaz történet a nagyapja mellett felnövő kisfiúról, aki a torinói edzőpályától indulva eljutott a Honvéd, majd a magyar válogatott kispadjáig.

Gino kézen fogta unokáját, és meg sem állt vele az edzőpályáig.

Útközben másról sem mesélt a kis Marcónak, mint a nagy, azaz a Grande Torinóról, a Honvédról és az Aranycsapatról. Innen, mármint a Torinóból, kedvencéről, Valentino Mazzoláról zengett ódákat, onnan, vagyis a Honvédból és az Aranycsapatból, Puskás Ferencről.

„Tudod, Marco, kegyes volt hozzám a Jóisten. Mazzolát sokszor láttam játszani, de egyszer az is megadatott nekem, hogy Puskást csodálhattam élőben. A világ két legjobb tízeséről beszélek most neked. Mazzola és Puskás – jól jegyezd meg ezt a két nevet, kis unokám.”

Amikor odaértek az edzőpályára, a kilencéves kisfiú rádöbbent: nem egy hétköznapi edzésre hozta le a nagyapja, hanem egy válogatóra. A Torino utánpótláscsapatába. Gino imádott klubjának utánpótláscsapatába.

Mintegy nyolcvanan jelentkeztek a kiválasztóra. A végén három gyereknek mondták, hogy maradhat.

A kis Marco volt az egyik.

Attól a naptól kezdve minden egyes edzésre a nagyapja vitte. Vitte volna, hogyne vitte volna édesapja, Vittorio is, ám ő éjt nappallá téve dolgozott egy gumigyárban, hogy a családnak ne legyen gondja semmire.

„Apám fantasztikus ember volt. Élt-halt éltünk. Keményen melózott, mégsem panaszkodott. Viszont annyit volt távol tőlünk, hogy nem mellette, hanem a nagyapám mellett nőttem fel. Édesapámnak is sokat köszönhetek, amiként a nagyapámnak is. Egy biztos, ha a nincs a nagyapám, sosem leszek futballista. És aztán edző sem…”

Gino és a Marco napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, sőt évről évre együtt járt a Torino edzésére. Amíg az unoka edzett, a nagyapa a korlátnak támaszkodva könyvet olvasott. Azazhogy: olvasott volna, mert bármennyire is lebilincselő volt a könyv, fél oldal után rájött, szívesebben nézi, mit művel Marco a labdával. Nagyapa és unoka mindennapos kalandjai addig tartottak, amíg Marco megszerezte a jogosítványát. Utána már egyedül ment edzésre.

De ötvennégy esztendősen ha felnéz az égre, tudja, Gino a mai napig fogja a kezét.

Marco a Torinóval szomszédos községben, Druentóban jött világra. Az élet vagy inkább a futball a későbbiekben hol ide, hol oda sodorta, de édesanyja, Gianna a mai napig a szülői házba, a Via Dante Alighieri 20.-ba várja haza. Legnagyobb fia (hiszen három is van) ma már úgy mondja, itthonról hazamegy. Mármint Magyarországról Olaszországba. Igaz, manapság már nem Itália északi, hanem déli részére. Huszonkét éves volt, amikor a Nápolyhoz közeli Campania gárdáját erősítette. Egy nap betért az egyik utazási irodába, és…

„…egy Torinóba szóló repülőjegyet szerettem volna venni, de csak kerestem a szavakat, mert az asztal túloldalán egy gyönyörű lány mosolygott vissza rám. Az lett a vége, hogy elhívtam randevúra, két évre rá összeházasodtunk. Nem akartunk sokáig várni az esküvővel, az első pillanattól fogva tudtuk, hogy egymás mellett szeretnénk leélni az életünket.”

A gyönyörű lány, Mariella azóta nemcsak feleségnek, hanem Simone és Gaia édesanyjának is vallhatja magát. A különböző elfoglaltságok (edzősködés, vízilabdázás, egyetemi tanulmányok) miatt a szűk család ritkán van együtt, ezért is számít szinte ünnepnapnak, amikor négyük hangja betölti a pozzuoli otthont.

A karácsony magától értetődően az ünnepnapok közé tartozik.

„Sosem voltam az a típus, aki jobban szeretett kapni, mint adni. Nekem az az ajándék, ha együtt lehetek a számomra legfontosabb emberekkel. Vallom, az a legértékesebb idő, amit az ember a szeretteivel tölthet el. Nem én választottam a családomat – a Teremtő ajándéka volt nekem. A családom élete persze összefonódott a Honvéddal. Hiszen annak a csapatnak, amelyről a nagyapám egykoron mesélt nekem, hat éve leülhettem a kispadjára. A történet, úgy hiszem, innentől ismerős. Hogy ki lehetett rám a legbüszkébb tavaly májusban, a bajnoki cím elnyerésekor? Odafönt a nagyapám…”

Ahogy múlt az idő, az Észak-Olaszországból származó szakember úgy vált délivé.

„Persze, vannak problémák ezen a vidéken, gazdasági okok miatt az élet nehezebb, mint a tehetősnek számító északon, de az itteni emberek jólelkűsége és vidámsága szinte mindenre gyógyírt jelent. Különböznek az ünnepi szokások is. Amíg Druentóban ért a karácsony, másként teltek a napok. Az ottani hagyományok szerint huszonötödikén gyűlt egybe a család. Úgy értem, a teljes család. A főszervező ki más lett volna, mint a nagyapám. Már egy héttel korábban hozzáfogott az előkészületekhez, semmit sem engedett ki a kezéből. Ezt tessék szó szerint érteni, mert a jeles alkalmakkor elmaradhatatlan tésztát, az agnolottit ő maga gyúrta. Mint ahogy az asztalra került a másik tipikus északolasz étel, a bagna cauda is. Nagyokat ettünk, élveztük, hogy együtt van a família. Nincs ez másként délen sem, a különbség az, hogy errefelé a huszonnegyedikei vacsora jelenti az első közös programot. S itt már a tenger gyümölcseiből áll a menü. Bár a közhiedelem szerint minden olasz férfi született mesterszakács, én nem vagyok az. A konyhában egyvalamiből veszem ki a részem: az evésből. Becsületemre váljon, nem sürgetek senkit, türelmesen megvárom, amíg minden elkészül.”

Gianna asszony ellenben már alig várja, hogy átölelhesse Marcót, aki természetesen ellátogat Druentóba is. Édesanyján kívül két öccsével, a könyvelőként dolgozó Massimóval és az orvosként praktizáló Luigival is megtárgyalhatja a magyar válogatott továbbjutási esélyeit az Európa-bajnoki selejtezőcsoportból.

„A család egyik fele a Torinónak szurkol, a másik a Juventusnak. Ja, és még vannak Napoli-drukkerek is. Én akkor vagyok bajban, amikor a derbit játsszák. Kilenctől tizenkilenc éves koromig fociztam a Torinóban, kötődöm a klubhoz, elvarázsol a szegények csapataként elkönyvelt »Toro«  alázata, szívből jövő játéka, de a Juve stílusos futballját nem lehet nem kedvelni. Gyerekként volt akkora mázlim, hogy kaptam egy, a Stadio Communaléba érvényes bérletet, így az egyik hétvégén a Torino, a másikon a Juventus meccsén ültem fel a lelátóra. Meglehet, a környéken én voltam az egyetlen, aki mindkét együttes mérkőzéseire kijárt.”

Ha van a szövetségi kapitányi munkának előnye, az az, hogy az ember valamivel többet lehet a szeretteivel, mint klubedzőként. Az elmúlt napokban jutott idő szinte mindenre, családi sétákra, baráti kávézásra, a pozzuoli betlehemek megcsodálására és misére járásra is.

„Katolikus vagyok, gyakran megyek templomba. Hiszek abban, hogy Isten mindig velem van, jóban-rosszban egyaránt. Arra már nem emlékszem igazán, hogy gyerekként fohászkodtam-e bármilyen ajándékért karácsony előtt. Mindazonáltal vágytam a futballhoz köthető meglepetésekre, egy labdának vagy egy pár stoplisnak mindig nagyon örültem.”

Az évtizedek során a torinói edzőpályájától a magyar válogatott kispadjáig eljutó Marco Rossi nem győzi hangsúlyozni, mennyire hálás a sorsnak.

„Szerencsés fickó vagyok. Ahogyan gyerekkoromban, most is csupa jó ember vesz körül. Sokat dolgoztam és dolgozom, ám ezt nem tekintem munkának, hiszen csak azt teszem, amit a világon legjobban szeretek. Amire szükségem van, a magaménak vallhatom, boldog családban élek, miközben a második hazám nemzeti együttesét vezethetem. Ezért sincs különösebb óhajom karácsonyra. Illetve egy lenne: egészséget és jókedvet kívánok mindenkinek. És ha lehet, sikert, azaz Eb-kvalifikációt a válogatottnak. Ha ezt valaki mégiscsak betenné a fa alá, megköszönném…”

Forrás: nemzetisport.hu