Így növelhető vagy csökkenthető a felmondási idő (dr. Kéri Ádám ügyvéd válaszol)
A 2012-ben megváltozott munka törvénykönyve több olyan fontos rendelkezésen is módosított, melyek korábban nem engedtek eltérést. Azóta a felek – keretek között ugyan, de – több területen szabadon alakíthatják a szabályozás tartalmát. A legfontosabb változás a felmondási idő kérdésköre.
A felmondási időre vonatkozó törvényi rendelkezésektől bármely irányban, illetve aszimetrikusan is el lehet térni. Ezeket mutatjuk be az alábbiakban.
Eltérő rendelkezések hiányában ezek a szabályok érvényesülnek
A felmondási idő harminc nap. A munkáltató felmondása esetén a felmondási idő a munkáltatónál munkaviszonyban töltött három év után öt nappal, öt év után tizenöt nappal, nyolc év után húsz nappal, tíz év után huszonöt nappal, tizenöt év után harminc nappal, tizennyolc év után negyven nappal, húsz év után pedig hatvan nappal meghosszabbodik.
A munkavállaló felmondását azonban a munkaviszonyban töltött idő nem érinti.
A felmondás egy olyan egyoldalú jognyilatkozat, mely a felmondási idő elteltével szünteti meg a munkaviszonyt. A felmondási idő ugyanakkor csupán a felmondás közlését követő napon kezdődik, ettől eltérően megállapodni érvényesen nem lehetséges.
Kúria: a felmentett kormánytisztviselő elmaradt illetményéről újból határoznia kell a bíróságnak
Felperes kormánytisztviselői jogviszonyát megszüntette az alperes. A Kúriánál landolt jogi vitában egyebek között az eljárás jogszerűségéről és a felperes kártérítéséről folyt a vita.
A felperes 1992. áprilisától állt közszolgálati majd kormánytisztviselői jogviszonyban az alperessel, illetve jogelődjével. 2012. január 1-jétől az alperes hatósági főosztályára áthelyezték építéshatósági ügyintéző munkakörbe. Egy héttel ezen intézkedést követően az alperes felmentéssel megszüntette a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát arra hivatkozva, hogy a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény (Ktjv.) 8. § (1) bekezdés a) pontja alapján munkaköre létszámcsökkentés miatt megszüntetésre került, ezért további foglalkoztatására nincs lehetőség. A felperes keresetében vitatta a felmentés indokának valóságát és okszerűségét, továbbá állította, hogy az alperes rendeltetésellenesen gyakorolta jogát, illetve megsértette az egyenlő bánásmód követelményét.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felmentés indoka nem volt valós és okszerű, továbbá az alperes intézkedése sértette a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, ezért a felperes harminc havi átlagkeresetének megfelelő összegű átalánykártérítés megfizetésére kötelezte a munkáltatót. A másodfokú bíróság a jogalap vonatkozásában helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, az összegszerűség tekintetében azonban megállapította, hogy e körben nem a Ktjv., hanem a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) rendelkezéseit kellett megfelelően alkalmazni, ezért az alperest elmaradt illetmény és cafetéria juttatás, valamint tizenkét havi átlagkeresetnek megfelelő összegű átalánykártérítés megfizetésére kötelezte.
Az alperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria az indokolás módosításával a jogerős ítéletnek a felmentés jogellenességét megállapító rendelkezését hatályában fenntartotta, az összegszerű kereseti kérelem vonatkozásában a másodfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította. Megállapította, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás akkor valósul meg, ha a törvény előírásainak alkalmazása jogszerű cél érdekében történik, kiváltja azt a joghatást, amelyet a jogalkotó a törvényi szabályozással kívánt elérni és nem eredményezi a másik fél jogainak csorbítását, korlátozását. Rendeltetésellenes a joggyakorlás, ha az ugyan nem ütközik semmilyen más konkrét jogi tilalomba, azonban annak jogellenessége azért állapítható meg, mert a jog gyakorlásának az adott módja nem következik a jog rendeltetéséből. A rendeltetésellenes joggyakorlás esetén tehát formális jogsértés nem állapítható meg, azaz a jog gyakorlása nem ütközik tételesen meghatározott tilalomba. Ennek megfelelően amennyien a felperes nemcsak azt állítja, hogy rendeltetésellenes joggyakorlás következtében érte őt jogsérelem, hanem mind a tételes jog sérelmét, mind a rendeltetésellenes joggyakorlást kifogásolja, a bíróságoknak elsődlegesen azt kell vizsgálniuk, hogy sérültek-e az anyagi jogi szabályok, s a rendeltetésellenesség csak abban az esetben vizsgálandó, amennyiben formális jogsértés nem történt.
Mivel az adott esetben a felperes a rendeltetésellenes joggyakorlás mellett azt is panaszolta, hogy a felmentés indoka nem volt valós és okszerű, a keresetlevélben előadott jogcímek sorrendjétől függetlenül az eljárt bíróságoknak elsősorban azt kellett vizsgálniuk, hogy a felmentés indoka megfelelt-e a Ktjv. 8. § (3) bekezdésének. Mivel a munkáltató igazolta, hogy a kormány döntött a végrehajtandó létszámcsökkentésről, nem bizonyította azonban, hogy a felperes továbbfoglalkoztatására nem volt lehetőség, így őt tovább foglalkoztathatta volna, ezért a Ktjv. 8. § (1) bekezdése a) pontjában megjelölt felmentési ok nem állt fenn, a felmentés indokolása nem volt valós, az jogszabályba ütközött. Mindezekből következően mivel az alperes anyagi jogot sértett, az eljárt bíróságoknak nem kellett volna azt vizsgálniuk, hogy a munkáltatói intézkedés sértette-e az egyenlő bánásmód, illetve a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, mivel az az anyagi jogsértés miatt fogalmilag kizárt volt. Mivel a munkáltató intézkedése nem azért minősült jogellenesnek, mert az a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe ütközött, így a felperes a Ktjv. 62. § (4) bekezdésében rögzített jogkövetkezmények alkalmazását kérhette, a másodfokú bíróságnak így az összegszerűségről e szabály alkalmazásával kell határoznia.
Forrás: adozona
Képek: arsboni,
