Ganxsta Zolee körül pörög az élet és mostanában folyamatosan hangos tőle a sajtó is. Nem is olyan régen megbotránkoztatott mindenkit a könyvében megosztott történetekkel. Legutóbb pedig egy céges bulin okozott botrányt, amikor egy rajongó folyamatosan provokálta, majd hátbavágta, ő pedig válaszul nemes egyszerűséggel szilánkosra törte az állkapcsát. Most őszintén vallott az életéről!
A szoljon.hu oldalnak adott interjút, amelyben mesélt a lányáról és az édesanyjáról is. A legjobb részeket lennebb olvashatod.
„– Otthon milyen vagy? – Nyilván családi környezetben nem fogok ugrálni és rappelni, hanem fogom a kislányom, Zoé kezét, és elviszem az iskolába. Utána próbálom emberi szintre hozni magam, és azt csinálni a srácokkal, amit eddig: zene, koncert, miegymás.
– Nehéz váltani a színpad és az otthon között? – Egyáltalán nem, mert számomra mind a kettő kedves. Imádom a kislányomat, ő az életem szerelme, a zenekarom pedig nem a munkahelyem, hanem egy olyan csapat, ahol barátok vesznek körül, mint Vilkó is (bökött a mellette ülő Takács Vilóra interjúalanyunk), vagy Kalmár „Big Daddy” Laci, akivel már húsz éve vagyunk együtt. De a srácokkal, akikkel egy éve dolgozunk együtt, is olyan viszony alakult ki, mintha ők lennének a második családom. Ezek szerint két remek családom van, egy otthon, és egy a zenekarom.
– Most leszel ötvenéves, és huszonöt éve zenélsz… – Igen, januárban fordítom a „B oldalt”, az egyik ötven már megvolt, most jön a második. És a huszonöt egy kicsivel több, hiszen huszonöt éves a Sex Action, húszéves a Kartel. Előtte volt egy kis Dance, meg Őrjítő gyógyhullám, meg minden anyám kínja… De igazad van, huszonöt éve csinálom mindezt főállásban. De ez alatt az idő alatt semmi nem változott bennem a zenével kapcsolatban. Az sem, hogy mely zenék tetszenek, melyek nem. Örök lázadó srác vagyok… vagy már bácsi? Tehát ugyanaz vagyok, aki voltam. Változnak az idők, de nem nálam! Vannak kedvenceim, amiket szeretek a zenében, a magánéletben, ezeken nem fogok változtatni.
– Hogyan viszonyulnak hozzád az emberek? – Nagyon jól, szeretettel viszonyulnak hozzám, leszámítva ezeket a hülye, álnevek mögé bújó kommentelőket az interneten. Ezek szobahuszárok. Ezeknek a srácoknak fogalmuk sincs az életről, nekik csak a laptop létezik. Én úgy nőttem fel, hogy játszótér, grund, a grundon verekedés. Én nem nyomkodom ilyen vackokat, igaz, a barátaimmal le szoktam ülni játszani FIFA-játékot a konzolon, de nem az az életem. Én tudom, hogy odakint van egy világ, egy élet, amit élni kell. Nekik erről fogalmuk sincs, és ez nagy gond. Tehát őket leszámítva, a való életben azt veszem észre, szeretnek az emberek. Jövünk-megyünk a világban, és odalépnek az emberek, hogy Zolikám… így meg úgy! Idős nénik, fiatal csajok, srácok – mindenki. Én ezt nem használom ki, ez tök jó dolog, és ezt köszönöm az embereknek.
– Hogyan telnek a hétköznapok? Szoktál például bevásárolni járni? – Mivel feleségem már nincs – bár van egy nagyon aranyos „kis csajom”, de ő még nem lakik velünk –, a kislányom pedig még nincs abban a korban, hogy bevásároljon, az édesanyám pedig nyolcvanhét éves, neki sincs lehetősége arra (nem is várnám el tőle), így rám marad. Igaz, anyu még mindig bármikor felszalad a Hármashatárhegyre, de nem terhelem őt ezzel. Hozzáteszem, minden hétköznapi dolgot utálok. Én egy degenerált vagyok. Ha feltesznek a színpadra, pörgök, de ha el kell mennem a bankba, vagy csekket befizetni, azt nagyon utálom, ahogy az összes többi ilyen dolgot is.”
Forrás: szoljon.hu
