Budapest ― Ötödik regénye, a Bábel a modern kori népvándorlás következményeiről szól, amely a világpolgárként több országban egyszerre élő Frei Tamást (53) is elgondolkodtatta, merre is tart az emberiség. És ahogy a Vasárnapi Blikknek elárulta, már sejti, miről szól majd a következő könyve.
Gyönyörű az irodája, miért éppen japán ihletésű?
Frei Tamás: Mert tetszik. Hat kávékonyha van nálunk, hatféle kultúrának a kávéi, eszközei. Japán nagyon érdekes, az ízvilág is nagyon speciális. A kisfiam japán szakos Cambridge-ben, élt ott, sokat voltunk az ázsiai szigetországban együtt is. Persze más pár hétre elutazni oda, mint érteni a nyelvet és ott élni.
Európán belül más országban élni milyen érzés?
Frei: Európa egyre sokszínűbb. Amiatt, hogy a „tetején” egybe akarják csiszolni, a „mélyén” mindenki egyre inkább elkezd ragaszkodni a megkülönböztető dolgokhoz. A gasztronómiában nagyon észrevehető ez. Ha végigmegyek Firenzén, egyre több a helyi jellegű toszkán étterem, de a francia–olasz határon a konyha már teljesen más. Mindenhol visszanyúlnak az eredetihez, ösztönös védekezés ez az egybemosódással szemben. Európa részei most jobban különböznek egymástól, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.
Közben mégis mindenhol egyre több a gíroszos, az indiai, a kínai étterem.
Frei: Bonyolultabb a helyzet. Mi az úgynevezett második világban élünk. Itt csak azt látjuk, hogy a harmadik világból akarnak idejönni hozzánk. De van egy első világ, a „Nyugat”, aki abban él, azt látja, azon belül mozognak az emberek. Koppenhágában például, ahol a kislányom él, ha bemegyek egy borbárba és ausztrál bort innék, a főnök szól egy ausztrál szakértőnek. Ha másnap franciához van kedven, akkor egy francia segít. Tíz odatelepültből hét elsővilágbeli, azaz francia, olasz, amerikai, új-zélandi, ausztrál, és ezek a kultúrák, ízlések keverednek, inspirálják egymást. Ilyenkor azt érzem, kár, hogy magunkra zárjuk az ajtót.
Akkor van migránsválság?
Frei: Népvándorlás van, nagyon súlyos, amilyen sok évszázadonként adódik.
Amikor ilyen komoly, Magyarországon is kiemelt témához, problémához nyúl, mint az új regényében a népvándorlás, van félelem önben?
Frei: Már nincs.
Mert már nem él itthon?
Frei: Kicsit azért is. Azáltal, hogy sokféle helyen élek, úgy vagyok vele, kapjanak el, ha tudnak! Ráadásul a tévé harcedzetté teszi az embert. Amikor hárommillió embernek készül egy műsor, az nem mindenkinek tetszik, van, aki gyűlöli. Fura, de a tévében az ember néz olyat is, amit nem szeret, de regényt nem olvas olyantól, akit nem kedvel. Nincs mitől tartani, maximum attól, hogy nem érdekli az embereket. A tévézés sokkal gyorsabb visszajelzést adott, este adás, reggelre ott volt a nézettség. Regényt az ember másfél-két évig ír, magának kell hinni, hogy jó úton jár, érdekeli majd az embereket a története.
Úgy kell elképzelni a könyvírást, mint a filmekben, elvonul a világ elől a kedvenc helyére?
Frei: Ez tényleg így van. Amerikában találom ki a sztorivonalakat. Inspiratív, ingergazdag hely számomra. Három évtizede része az életemnek, lakásom is van ott. A felnőtt életem harminc-egynéhány évéből mindent összeadva tízet töltöttem ott. Mindig ott találok ki új dolgokat. Írni Olaszországban szoktam, az jelenti nekem a nyugalmat, a változatlanságot. Ott minden lassú, nem kapkodnak. Minden szinte örökké tart, amibe persze az olasz barátaim beleőrülnek, és állandóan panaszkodnak, hogy nem működik az ország, de hát miattuk van így. Az íráshoz remek hely. Ez a regény is Firenzében született.
A Bábel témaválasztása azt sugallja, újra előjött önből a riporter.
Frei: A regénytémáim mindig aktuálisak, már azt is tudom, miről írnám a következőt. Mindig kíváncsi voltam, megfigyelő típus. Újságíró-szemüvegen keresztül nézem a világot, de regénynek az a jó téma, amely annyira mély, hogy akkor is aktuális, ha vége a kétéves munkának.
Szereti még, mire megjelenik?
Frei: Szerethetem, de önkritikusan fogalmazva nem mélyülök el annyira valamiben, hogy csak arra rákattanjak és tíz évig ugyanazt csináljam. Már más érdekel. Például a gyors divat, hogy Amerikában átlagosan ötször hord valaki egy ruhát, Kínában pedig háromszor. Döbbenetes, hogy a tömegek herdáló fogyasztása mi mindent tesz tönkre a földön. Most folyamatosan erről olvasok, de a Bábel írása alatt is sok minden tudatosult, hiszen a népvándorlás egyik oka a klímaváltozás. A 21. században sajnos úgy élünk, hogy felemésztjük a föld tartalékait.
Változtat valamin a munkája hatására?
Frei: Hat az emberre, ha felfog összefüggéseket. Hosszasan vigasztalom persze magam, józanul élek, bicajjal és gyalog járok, itt is, Firenzében vagy Amerikában. De repülök, nem is keveset, ami komoly ökológiai lábnyomot hagy. A Cafe Frei azonban zöldebb cég lesz, lecserélem a szalvétát újrahasznosítottra, papír szívószálunk lesz, gyűjtjük a használt mobiltelefonokat. Változtatok, ahol tudok. Lehet, hogy ebben a farmerben lát két év múlva is.
Ki kell pihennie a regényét?
Frei: Az intenzív írást kell kipihenni. Azt nem lehet megspórolni. Az napi tíz-tizenkét óra, mert ha nem ennyi, akkor nem négy hónap alatt készül el, hanem egy év alatt, és kiesek a ritmusból. Ilyenkor folyamatosan működik az agy, az ember lefekszik időben, de nem tud aludni. Inkább felkel hajnal négykor, folytatja, de egy idő után már annyira fáradt lesz, hogy nem tud írni. Ezt ki kell pihenni. Most még az angol fordításon dolgozunk, megjelenik, dedikálok egyet, és aztán felülök a repülőre.
És hova megy?
Frei: Miamiba.
Hol érzi magát otthon?
Frei: Mindenhol. Hiszen mindenhol van valami, ami nagyon jó. Mindig is utaztam. 19 éves korom óta ha hét-nyolc esztendőnyit Magyarországon töltöttem, akkor sokat mondok. A Dosszié 15 éve alatt nyolc-kilenc hónapot voltam külföldön, szállodákban, bőröndből élve. Most, hogy csak a laptopot viszem magammal és van egy lakáskulcsom, ez már a nyugdíjas lét.
Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a gyerekei sem Magyarországon élnek.
Frei: A legtöbb időt azért még mindig Magyarországon töltöm. A világ összement technikai szempontból. Amikor egyetemistaként a szüleimmel szerettem volna beszélni, elmetróztam a központi postára. Kértem időpontot, ott ültem két órát, mire tárcsáztak, majd tíz percet beszélhettünk, mert utána szétkapcsoltak. Ehhez képest most a mobilomon látom a kislányomat és beszélgetek vele. Ismerősöket tudnék mondani, akiknek a szomszédban lakik a gyereke, még sincs olyan jóban velük, mint én az enyémekkel.
Pécsről indult
Frei Tamás Pécsett született 1966. május 21-én. Egyetemi tanulmányait az ELTE Jogtudományi Karán kezdte, majd tanult Moszkvában, Washingtonban médiamenedzsmentet, Svájcban rádiózást, a Tennessee Állami Egyetemen pedig televíziózást hallgatott, de a forgatókönyvírást és a dramaturgiát is elsajátította. 1996-ban indította el Frei Dosszié című műsorát. Riportfilmjeit külföldön is vetítették. Televíziós újságíróként a világ több mint 100 országában járt és interjúkat készített államfőkkel éppúgy, mint hollywoodi sztárokkal. 2007-ben egy barátjával, Langár Tamás közgazdásszal elindította a Cafe Frei nevű kávézóhálózatát, amely mára nemzetközi cég. Két gyermeke van: Zsófia és Balázs.
Forrás: Blikk.hu
Fotó: Pozsonyi Zita
