forrás: MédiaHorizont
A legendás Nyugat egyik maradandó kisesszéjében azt írja a giccsről, hogy az a leggyakoribb árú a művészet piacán; győzelmesen trónol a háttérbe szorított többi esztétikai kategória fölött. „A giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni; mert semmit sem érnek, ha áron alul jutunk hozzájuk. Az, hogy valami nagyot és előkelőt ígér, ép oly fontos, mint az, hogy szerény ersatzot ad helyette”. 80 év után is érvényes gondolatok.
Médiakutatóként sokféle műsort meg kell néznem, hogy képben legyek. A magyar kereskedelmi televíziók külföldi mintára készített tehetségkutatóknak címkézett műsorai: a Megasztár, a The Voice, a Rising Star, a Csillag születik, az X-Faktor mind nagyot és előkelőt ígérnek. Az igazság győzedelmeskedését: a tehetség megismerését és országos elismerését. Valamit, amitől megnyugszik a néző. Ezzel szemben gyakran finoman szólva is szerény másolatot, színjátékot adnak helyette, de semmiképpen sem a tehetség győzedelmeskedését, az értékek elismerését.
Az éppen élő adás szakaszába forduló Hungary’s Got Talent műsor nevéből is már sejthető, nem eredeti, magyar formátummal állunk szemben. És ilyenkor jogos a következtetés, hogy a műsor külföldön már bevált sablonokra fog épülni. Nem kell különös jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk, lesz benne megrendezett meztelenkedés (persze ilyen mértékűre talán nem számított senki sem), cukiság kisgyerek formájában, nagymennyiségű ízléstelenség, de legfőbbképp: rengeteg muníció a műsorral összefonódó bulvárlapoknak. Ha a műsor élelmiszer lenne, rá kellene írni, lehet, hogy tehetséget nyomokban tartalmaz.
De miért is giccses a műsor? Mert bár a nevében tehetséget ígér, azonban csak üres sablonokat ad, nincs benne eredetiség, előre be van programozva a néző reakciója: az elérzékenyülés, az együttérzés, a szégyenérzet, a nevetés. Mindenki a giccs hatása alá kerülhet, ha túlságosan tisztel olyan érzéseket, amelyeket helyzeténél fogva nem tud átélni.
Hasonló eszközökkel operál a szintén nemrég indult Keresem a családom műsor is. Itt is kevés az eredetiség, ugyancsak be van programozva az elérzékenyülés (sírás), az együttérzés, az izgalom és időnként a harag. (Hát hogyan történhetett ez meg?!, Milyen ember az ilyen?!.) Az alaptörténet, hogy családtagok a kamerák előtt találnak egymásra. A formátuma tényfeltáró műsornak álcázott dokureality. Én ezt a fajta intim szférába való behatolást személy szerint, és szerintem sokan mások is ízléstelen elképzelésnek tartom, de the show must go on, ugye, és reklámidő értékesítéshez műsorra is szükség van, én nem is akármilyenre. Nagy nézettségűre. Személyes véleményemet félretéve, ha a műsor hiteles lenne, szakmai kritika talán kevés érhetné. Kiderült azonban ugyanis, hogy az egész megrendezett. A családtagok hosszú évtizedek után nem a tévékamerák előtt találkoztak újra. És innen újra a giccs problémájával állunk szemben.
Idézzük végül újra a Nyugat emlékezetes írásának szerzőjét, Komlós Aladárt, aki szerint „a giccs a képmutatók vágy-álma, azé az emberé, akiből teljesen hiányzik az eredeti érzés és szemlélet, de tart rá, hogy ez beléköltözzék”, de tegyük rögtön hozzá, azon alkotóé is, aki ilyen műsorokat készít.
Amikor úgy érezzük, valami nem stimmel ezekkel a műsorokkal, az ezért van, mert a látvány mögé tekintve, ha homályosan is, de érezzük, hogy „gyönyörük hazugságon alapul, ez pedig lealacsonyít; s tán azért kell tiltakoznunk ellene, mert minket is, mindnyájunkat vonz minden alacsony gyönyör, csak mi nem akarjuk megadni magunkat.”
Szűts Zoltán
