Fölrobbant az atombomba hasadóanyaga egy amerikai tudós kezében (18+)

Anatolij Petrovics Bugorszkij az egyetlen ember, akinek eltalálta a fejét egy protonsugár, és még mindig életben van. A tudós a Szinkrotron U-70 nevű részecskegyorsító mellett dolgozott a szovjet protvinói fizikai kutatóintézetben, és a doktori disszertációjára készült. 1978. július 13-án behajolt a berendezésbe, hogy kicseréljen egy alkatrészt. A protonágyút nem kapcsolták le a biztonsági berendezések, így Bugorszkij fejét tulajdonképpen átszúrta egy felfoghatatlan energiájú nukleáris sugár. Cikkünkben elvileg halálos atombalesetek túlélőit mutatjuk be.

Mi a részecskegyorsító? 

Olvasóink minden bizonnyal hallottak már a részecskegyorsítókról, ha máskor nem, talán amikor néhány éve felfedezték a Higgs-bozon nevű új, elemi részecskét a svájci Nagy Hadronütköztetőben. 

Az első részecskegyorsítót majdnem 100 éve, még 1927-ben építette meg az amerikai Ernest Lawrence, aki később a Manhattan-terv, az amerikai atombomba kifejlesztésének egyik fontos szereplője lett. A részecskegyorsítók olyan berendezések, amelyek elektromosan töltött részecskéket gyorsítanak fel óriási energiára, elektromos mező segítségével. Ilyen gyorsító volt kicsiben tulajdonképpen a régebbi tévék képcsöve is. Természetesen ott nem volt szó olyan energiáról, amely egy magfizikai, nukleáris kutatóintézetben előidézhető, ezért nem is fenyegetett sugárfertőzéssel.  

A szovjet tudományos városok

A Szovjetunióban hatvan ún. naukográdot, azaz tudomány várost hozták létre a hidegháború idején, az 1980-as évekig. (Azóta már csak kilenc ilyen város működik Oroszországban.) A naukográdokat jellemzően egy-egy nagyváros közelében építették fel. Volt, ahol atomtölteteket vagy rakétákat fejlesztettek, és nem is szerepeltek semmilyen térképen. Ilyen volt pl. a Cseljabinszk-65 nevű település, ahol a hírhedt Majak atomkombinát működik ma is. 

Más helyeket, ahol a „békés atomprogram” jegyében szintén nukleáris kutatás folyt, különös módon néha nyílt városnak neveztek, de persze ezek is zárt közösségek voltak. Külföldi ide nem tehette be a lábát, az itt lakók pedig csak engedéllyel hagyhatták el a várost, és megfigyelte, illetve lehallgatta őket a KGB. 

A bezártságért és a titkosszolgálati vegzálásért cserébe a naukográdok lakói furcsa belső szabadságot és az átlagnál messze jobb életszínvonalat kaptak. A tudományos településeket igyekeztek emberhez méltó módon megtervezni ás felépíteni, és mivel jellemzően erdőkbe telepítették ezeket, eleve adott volt a természet közelsége, szemben a szovjet nagyvárosok falanszteri lakótelepeinek fullasztó mivoltával . Az itteni fizetések jóval magasabbak voltak a megszokottnál, az ide beosztott kutatók pedig azonnal önálló lakást kaptak, még a doktoranduszok is, akik máshol csak kollégiumokban lakhattak volna, gyakran többekkel osztozva egy szobán. 

Az itteniek olyan művészeket is meghívhattak, akik ideológiailag megbízhatatlannak számítottak, és olyan kiállításokat is szervezhettek, amelyeken „dekadens”, modern alkotásokat mutattak be. Nem véletlen, hogy a szovjet átlagemberek irigyelték a zárt városok lakóit. 

A naukográdok légköre hihetetlen hatékonynak bizonyult, a tudósok értékelték a kiváltságokat és jobb életminőséget. Az itteni kutatóintézetek lehetővé tették, hogy a Szovjetunió mindvégig a világ vezető intellektuális hatalmai közé számítson. Ezt egyebek mellett az is bizonyította, hogy az 1970-es években a világ legtöbb mérnöki és tudományos szabadalmát szovjet tudósok jegyezték. 

A következő, orosz nyelvű archív film a szovjet atomprogram polgári részét mutatja be. 

A protvinói kutatóközpont

A neves Nagy Energiájú Fizikai Kutatóintézetet 1963-ban alapították az egyik legújabb naukográdban, Protvinóban. A 40 ezer lakosú tudományos város az 1941-es moszkvai csata helyszínén épült, ezért a tudósok gyerekei gyakran vittek haza az erdőben talált sisakokat és lőszereket, a munkások pedig sok emberi maradvánnyal találkoztak az infrastruktúra kiépítésekor. Az itteni részecskegyorsítót 1967-ben helyezték üzembe, és a következő évben meg is kezdték a nukleáris kísérleteket. A gyorsító a Szovjetunió, majd Oroszország legnagyobb ilyen berendezése lett, ma is működik IHEP néven, és szorosan együttműködik a már említett Európai Nukleáris Kutatási Szervezettel, a CERN-nel, amely a Nagy Hadronütköztetőt üzemelteti a francia-svájci határ alatt. 

Ebben a titkos városban dolgozott Anatolij Petrovics Bugorszkij, a fizika leendő doktora is. Bugorszkij a kutatóintézet megbecsült, fiatal tudósa volt. 1978. július 13-án a kutató szokás szerint bement az intézetbe, hogy elvégezze a napi feladatait. 

Bugorszkij belehajolt a protonágyú sugarába

A férfi nyugodtan végezte a munkáját, amikor elromlott egy alkatrész a részecskegyorsítóban. Az alkatrész cseréje rutinműveletnek számított. A tudós előkészítette az új eszközt, és abban a hitben nyitotta ki az egyik szerelőajtót, hogy a biztonsági berendezések lekapcsolják a gyorsítót, ahogy ez lenni szokott. Ugyanezért nem aggódott akkor sem, amikor bedugta a fejét a részecskegyorsítóba. 

Csakhogy a protonágyút nem deaktiválták, nem kapcsolták le a biztonsági berendezések, mert éppen elromlottak, amiről senki nem tudott. A sugárfegyver szó szerint átlőtte a fizikus koponyáját, amikor a tudós feje keresztezte a közel fénysebességű részecskék útját. 

Nem éreztem semmi, csak egy hatalmas villanást láttam, ami fényesebb volt, mint ezer nap. 

A protonágyú találata az agyát érte. A sugár az orra baloldalán lépett be a koponyájába, és a bal füle mögött jött ki. Mintha egy nukleáris dárdával átszúrták volna a fejét. 

A gyorsítóban száguldó protonok mozgási energiája 76 milliárd elektronvolt – egyenként. A majdnem fénysebességgel száguldó részecskék egyesített sugárnyalábja borzalmas pusztításra képes az emberi szervezetben. Bugorszkijt 200 ezer rad sugárdózis érte. A tapasztalatok szerint 500 rad már halált okoz, kb. két hét szenvedés után. 

A férfit kórházba vitték. Ő maga és az orvosok felkészültek az állapota romlására, valamint arra, hogy reménytelen minden ismert terápia. A tudós fél arca valóban a felismerhetetlenségig feldagadt, a haja azon az oldalon kihullott, a bőre lemállott. Bugorszkij megsüketült a bal fülére, és elvesztette a mimikáját az arca baloldalán, mert az arcidegei elhaltak a sugárnak kitett részen. 

De mindenki legnagyobb meglepetésére túlélte. Sőt, az értelmi képességeit egyáltalán nem érintette a protonágyú lövése, így befejezte a tanulmányait, ledoktorált és folytatta a munkát az intézetben. Igaz, többször súlyos epilepsziás rohamot kapott a sérülése után, és fáradékonyabb lett, de ez szinte semmiség ahhoz képest, hogy két hetet jósoltak neki. 

A protonnyaláb külső szemlélő számára legfeltűnőbb nyoma az maradt, hogy Bugorszkij bal orcája nem öregszik, nincsenek rajta ráncok, a bőre teljesen sima. Az arcának másik fele azonban a korának, a 82 évének megfelelő. 

„Protonfegyver-kísérlet alanya vagyok!”

Bugorszkijnak az eset után több mint 10 évig hallgatnia kellett. Addig évente kétszer Moszkvába utazott, hogy a sugárfertőzöttek klinikáján megvizsgálják.

A legtöbben ottani beteggel ismertük egymást, mint akik korábban egy börtönben raboskodtak. Ismertük egymás történetét is.

A fizikus elégedett volt az életével, és az sem zavarta, hogy ő volt a szovjet orvosok kedvenc páciense. A klinikán azt hitték, a kezelésnek köszönhetően nem halt meg, ezért vele büszkélkedtek a keleti blokk orvosi konferenciáin. Bugorszkij végül rokkantsági nyugdíjért folyamodott, és ma már inkább annak örülne, ha a nyugati orvosok kísérleteznének rajta, mert ettől jó pénzt remélne.

Azért lenne okos, ha foglalkoznának velem, mert rajtam azt lehetne megvizsgálni, milyen a protonfegyverek hatása. Illetve az emberi túlélőképességet is lehet tanulmányozni rajtam.

Atomember: felrobbant a hasadóanyag a kezében

Súlyos nukleáris balesetek más országok laboratóriumaiban is történtek. 

Harold McCluskey amerikai vegyésztechnikus a Hanford nukleáris kutatóközpontban dolgozott Washington államban. 1976-ban egy ún. „kesztyűboxban” tevékenykedett, egy olyan zárt konténerben, amelyet kifejezett radioaktív izotópok és veszélyes anyagok kezelésére fejlesztettek ki. Ennél a technikus két vastag műanyag kesztyűbe dugja be a kezét kívülről, amelyekkel a zárt térbe tud nyúlni, így önmaga veszélyeztetése nélkül dolgozhat a hasadóanyagokkal.

McCluskey-nek a plutóniumgyártás egyik melléktermékét, az értékes ameríciumot kellett kivonnia az atomfegyverekhez szükséges plutónium salakjából. A feladat az volt, hogy salétromsavval öntse le az ún. ioncserélő gyanta és amerícium keverékét. A munka közben azonban váratlanul kémiai reakcióba léptek a vegyi anyagok, és a detonáció kirobbantotta a helyéről az addig hermetikusan zárt „kesztyűbox” plexijét. A technikus oldalára ráfröccsen az erősen sugárzó, életveszélyes massza.

A férfi minden idők legmagasabb amerícium-dózisát kapta, a megengedett érték 500-szorosát, ezzel ő lett a világ legsugárzóbb embere. A teste annyira radioaktívvá vált, hogy 5 hónapig teljes izolációban kezelték. Amikor meggyógyult és hazatért, a szomszédjai és egyes rokonai sem mertek a közelébe menni, a templomból pedig kinézték, egészen addig, amíg a pap meg nem mondta a gyülekezetnek, hogy a férfi már nem sugárfertőzött.

McCluskey-t a sajtó Atomic Mannek, Atomembernek keresztelte el. A férfi koronaér-szűkületben halt meg tíz évvel később. A betegségének nem volt köze a sugárfertőzéséhez.

Sugárágyúval szétroncsolták a kezét

A szovjetek 1982-ben a baráti Vietnámnak szállítottak két kísérleti mikrotron részecskegyorsítót. Ezzel kezdődött meg az ázsiai ország atomfizikai programja. 

Tíz évvel később, a Hanoi Nemzeti Kutatóintézet igazgatója, Train Đức Thiệp 1992-ben, aki maga is részt vett a munkában, belépett a részecskegyorsító terembe. A tudós mindkét kezét betette a gyorsítóba, hogy eligazgassa a kísérleti mintát. A mintaanyagot sűrített levegővel szokták elhelyezni egy csövön keresztül a gyorsítóban, de Thiệp ezúttal eltért az eljárástól. A kollégái, akik nem láttak rá a berendezésre, azt hitték, hogy már kiment kezet mosni, és bekapcsolták a részecskegyorsítót. Thiệp kezét 2-4 percig iszonyatos energia érte, amelynek következtében elhaltak a szövetei. 

A fizikust Párizsban kezelték, összesen 600 napig. Az orvosok úgy becsülték, hogy a szervezetét 14-szer nagyobb sugárdózis érte, mint amit túlélhetőnek tartanak. A fizikus jobb karját nem tudták megmenteni, amputálni kellett, és a bal kezéről is el kellett távolítani két ujját. A bal keze más részei is maradandó sérülést szenvedtek. 

A Hanoi laboratóriumban csak az ő esete után szerelték fel a zárt láncú televíziórendszert, hogy a vezérlőből látni lehessen, ha valaki bent van a gyorsítónál. 

Forrás

Hirmagazin.eu