A képkockákon először még a bevándorlókat szállító hajók láthatók, melyekről szemlátomást más kultúrájú és más identitású tömeg hömpölyög békésen az ígéret földje felé.
Vágás, és már Németországban járunk, ahol önfeledt migránssimogatók köszöntik a betolakodókat. Öröm és bizakodás, hogy újabb színt hoznak Európa ósdi palettájára. Hit és remény, objektív hangok, hogy igen, majd ők beilleszkednek, hogy igen, majd ők a társadalom hasznos tagjai lesznek. Álszent és vak reménykedés.
Ám a menekülő hordák igazi lénye hamar kiütközik, az embertelenség, az agresszió és a feltétel nélküli hódítás ott van az arcokon, ott van a nyilatkozatokban és ott van a gyermekek szemében. Lángba borult városok, kifosztott üzletek és a más színűek és más kultúrájúak csak jönnek, csak jönnek. Hová tűnik a pályaudvarokon tapasztalható önfeledt befogadás? Szőke nő siránkozik, fehér fiatalt vernek, lányt erőszakolnak az agresszív hordák szerte Európában, rendőrök állnak sorfalat a határon és megadják magukat a ránk törő sötét veszedelem előtt. És mi humánusak vagyunk, toleránsak és befogadók. Mert ezt követeli tőlünk az a láthatatlan kéz, amely a szálakat mozgatja. Európa itt vész el a szemünk előtt, köszönhetően a menekültet játszó százezreknek és a menekültsegítő álarcát felvevő belső lázítónak.
Az utolsó óra utolsó percében vagyunk. Most dől el, hogy milyen jövő vár ránk és utódainkra. Ha hagyjuk, már pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem teszünk ellene, jönnek és elvesznek tőlünk mindent, földet, hazát, lányt, asszonyt, gyereket, jövőt.
Forrás: TheNews
