Egy nővér, tapasztalatai alapján összegyűjtötte azokat a dolgokat, amiket az emberek általában megbánnak, mikor eljön az utolsó órájuk. Tanulságos lista.
Mindannyian elfoglaltak vagyunk, közben meg odakint zajlik az élet. Mindig jön valami, hogy elvonja a figyelmünket az életben igazán fontos dolgokról, a sürgős feladatok gyakran megelőzik a fontos feladatokat. Csak aztán, mikor észbe kapunk, nehogy már túl késő legyen…
A munkám teljesen a család és barátok rovására ment.
Akkor is képes vagy a családoddal vacsorázni, amikor van egy rövid határidejű munkád? Fogas kérdés. Persze gondok mindig vannak. “Mi lesz reggel? Mit szól majd a főnök? Végül is nem olyan nagy dolog, ha ma kimarad a családi vacsora.” … “Aztán még egy vacsora kimaradt, és még egy, és lassan így teltek el a hetek/hónapok, évtizedek is.”
Elveszítettem a kapcsolatot a gyerekkori barátaimmal.
“Volt néhány igazi barátom az általánosban és a középiskolában is. Aztán mindenki elköltözött. Kerestek párszor, de mindig elfoglalt voltam. Aztán amikor már szívesen felvettem volna a telefont, nem hívtak többé. De jó lett volna leülne velük egy kávéra, és összehozni a családjainkat egy-egy napra.”
Bárcsak kikapcsoltam volna néha a telefont.
Sokan soha nem válnak meg telefonjuktól, soha nem kapcsolják ki, vele alszanak, kelnek és fekszenek este.
“Mindig úgy éreztem, állandóan ellenőriznem kell az üzeneteimet, leveleimet. Ettől éreztem, hogy pörög az életem, és fontos vagyok. Miközben a családom is körülöttem volt és beszélt hozzám. Bárcsak emlékeznék, hogy miket mondtak akkor.”
Mindig másoknak akartam megfelelni.
A legtöbb ember túl nagy hangsúlyt fektet arra, hogy mit gondolnak róla mások. “Vajon mit szólnak hozzá, ha én ezt teszem?”, “Mit gondolhatnak most rólam a szomszédok?”, “Vajon tényleg tetszik nekik, amit vettem, vagy csak kedvességből mosolyogtak?”.
De a halálos ágyon egyik sem számít. Az viszont igen, hogy nem a saját életedet élted, hanem azt az életet, amit a másoknak való felesleges megfelelési kényszer hatott át.
Nem jelentkeztem álmaim állására.
“Mindig is szerettem volna megszerezni álmaim állását, de nem mertem rá jelentkezni… bárcsak lett volna elég bátorságom.”
Lehet, hogy azért nem merünk jelentkezni álmaink cégéhez, mert “úgysem sikerülne”, vagy ”másik városba kellene költözni”, vagy “mi van ha kirúgnak két hónap múlva?”. Igen, lehet, sőt kiderülhet akár az is, hogy mégsem ez lesz álmaid munkahelye, de nem fog később kínozni a tudat, hogy meg sem próbáltad.
Szerettem volna többször szórakozni.
“Amikor a barátaim táncolni hívtak, mindig kifogásokat kerestem, hogy otthon maradhassak. És miközben ők szórakoztak, én irigykedtem rájuk. Nem tudom, miért nem mentem velük, de bár mentem volna.”
Az életet nem kell túl komolyan venni, mégis sokan egyáltalán nem tudják, hogyan is kell vidámnak lenni és szórakozni. Túl komolyak. Elveszítették a humorukat. Soha nem viccelnek. Ettől az élet nem komollyá válik, hanem szomorúvá.
Kicsit butáskodj ma, mosolyogj rá a buszsofőrre, táncolj a buszmegállóban, és az emberekben a külső mosoly belső mosollyá fog válni!
Bárcsak többet kirándultam volna a családdal.
A legtöbb ember mindig az otthona közelében marad. Nem utaznak el soha sehova. Pedig a legfontosabb, legszebb emlékek az életben pont ilyenkor születnek: az állatkertben, a vidámparkban, a nyaralások alkalmával, amikor a család együtt van.
Az ismeretlen, izgalmas helyzetek pedig a családtagokat még jobban összekovácsolják, utólag még az is viccesé válhat, ha elered az eső és mindenki bőrig ázik.
Szerettem volna több mindent tanítani a gyermekeimnek.
A gyermekek szeretnek a szüleikkel együtt lenni és élvezni a közös programokat. Lehet ez falevelek gyűjtése, foci, főzőcskézés. Nem kell, hogy minden program napokig, vagy hetekig tartson, az együtt töltöd idő értékét ne másodpercekben mérd, hanem a mosolyok és nevetések számában.
“Ha nem a TV előtt ültem volna naphosszat, a gyerekem ma sokkal boldogabb és sokkal jobb ember lenne.”
Nem hallgattam a lelkiismeretemre.
Bizony, az a kis hang mindenki fejében ott van. Legyen szó egy buta csínyről, vagy akár egy házasságot romba döntő lépésről, az a kis belső hang mindig megpróbál jobb belátásra bírni.
“Akkor úgy gondoltam, megéri … de bárcsak sose tettem volna meg.”
Nem hívtam el randira.
Mindenki kap kosarat, különösen, ha fiatal. Azonban, ha nincs elég bátorságod a szerelmedet randira hívni, az az egész életedre hatással lehet. Hidd el, évtizedekkel később is eszedbe fog jutni: “Mi lett volna, ha odalépek és elhívom… ?”
Nem kellett volna velük barátkoznom.
“Bár sose találkoztam volna velük. Bár okosabb lettem volna akkor.”
Fiatalon sok butaságot teszünk, tapasztalatlanok, becsvágyók, befolyásolhatók vagyunk. Azonban ha rossz társaságba keveredsz, és ott is maradsz, ezért csak te leszel a felelős. Talán úgy érzed, ők megértenek, azonban az életed múlhat rajta.
Néha a “rossz” társaságok vezetnek a gyógyszer- és kábítószer függőséghez, bűncselekmények elkövetéséhez. Amikor zűrös barátokat választasz, mindig gondold végig, ez hova vezethet.
Forrás: tudnodkell
