A neurológiában az ételt „természetes jutalomnak” nevezik. Annak érdekében, hogy mint faj túléljünk, az olyan dolgoknak, mint az evésnek, a szexnek és a másokról való gondoskodásnak kellemesnek kell lennie az agy számára, hogy ezeket a viselkedéseket megerősítsük és ismételjük.
Az evolúció egy mezolimbikus pályát eredményezett, egy agyi rendszert, amely dekódolja ezeket a természetes jutalmakat számunkra. Amikor valami kellemeset teszünk, egy köteg idegsejt, az úgynevezett ventrális tegmentális terület a dopamin neurotranszmittert használja, hogy jelezzen az agy nucleus accumbens részének. A nucleus accumbens és a prefrontális kéreg közötti kapcsolat diktálja a motoros mozgásunkat, mint például annak eldöntését, hogy elvegyünk-e vagy sem egy újabb falatot a finom csokoládés süteményből. A prefrontális kéreg a hormonokat is aktiválja, melyek arról tájékoztatják a testünket: „Hé, ez a torta nagyon jó. És emlékezni fogok erre a jövőre nézve.”
Nem minden élelmiszer egyformán hálás természetesen. Legtöbbünk inkább az édességeket részesíti előnyben, mint a savanyú és keserű ételeket, mert az evolúció során a mezolimbikus pályák megerősítették, hogy az édes dolgok egészséges szénhidrát források a szervezetünk számára. Amikor az őseink bogyókat mentek guberálni, a savanyú például azt jelentette, hogy „még nem érett meg”, míg a keserű azt, hogy „riadó – méreg!”
A gyümölcs az egyik dolog, de a modern étrendek önálló életüket élik. Egy évtizeddel ezelőtt úgy becsülték, hogy egy átlagos ember 22 teáskanálnyi hozzáadott cukrot fogyaszt naponta (1), összesen 350 extra kalóriát; ez lehet, hogy növekedett azóta. Néhány hónapja egy szakértő azt állította, hogy egy átlagos brit 238 teáskanálnyi cukrot fogyaszt minden héten.
Ma a kényelem sokkal fontosabb mint valaha ételeink kiválasztása során, és szinte lehetetlen olyan feldolgozott és előre elkészített termékkel találkozni, amely ne tartalmazna hozzáadott cukrot az íz, vagy a tartósítás, vagy mindkettő miatt.
Ezek a hozzáadott cukrok alattomosak, és sokan közülünk ismeretlen okok miatt horogra akadtak. Oly módon, hogy a függőséget kiváltó szerek – mint a nikotin, kokain és heroin – eltéríti az agy jutalmazó útvonalát, és függővé teszik a használójukat, és az egyre növekvő neurokémiai és viselkedési bizonyítékok azt sugallják, hogy a cukor ugyanúgy függőséget okoz.
A cukorfüggőség valóságos
Nagyon sokan vagyunk édesszájúak, ami szinte egyformán sújt mindenkit. Akik megpróbálják étrendjükből elhagyni a cukrot, arról számolnak be, hogy az első néhány nap elég durva. Állításuk szerint olyan, mintha drogról kellene leszokniuk. Sokszor azon kapják magukat, hogy rengeteg szénhidrátot esznek, hogy kompenzálják a hiányzó cukrot.
Négy fő összetevője van a függőségnek: evési roham, megvonás, sóvárgás és kereszt-szenzibilizáció (az elképzelés, hogy az egyik függőséget okozó anyag hajlamosít valakit, hogy rabja legyen egy másiknak). Mindezeket az összetevőket állati függőségi modelleken figyelték meg cukornál, valamint drogfogyasztás esetén. (3)
Egy tipikus kísérlet a követezőképpen zajlik: patkányokat megfosztanak az ételtől 12 órán át minden nap, majd egy 12 órás hozzáférést biztosítanak egy cukros oldathoz és rendszeres eleséghez. Egy hónap múlva, követve ezt a napi mintát, a patkányok hasonló viselkedést mutattak, mint drogfogyasztás esetén. Rövid idő alatt mértéktelenül kezdik fogyasztani a cukros oldatot, sokkal inkább, mint a rendes táplálékot. Ezen kívül a szorongás és a depresszió jeleit mutatják az éheztetés időszaka alatt. Számos cukorral kezelt patkány, amelyek később drogokkal találkoztak, mint például a kokain és az opiátok, függő viselkedést mutattak a drogok irányában, mint azok a patkányok, amelyek nem fogyasztottak előzetesen cukrot.
Ahogy a drogok, a cukor a dopamin felszabadulását váltja ki a nucleus accumbensben. Hosszú távon a rendszeres cukorfogyasztás tulajdonképpen megváltoztatja a gén kifejeződést, és a dopamin elérhetőségét mind a középagy, mind a frontális kéreg receptorai számára. Pontosabban, a cukor az olyan típusú ingerlő receptorok koncentrációjának növekedését eredményezi, melyek a D1 nevet viselik, de csökkenti más receptor típusokét, az úgyneveztt D2-t, amely gátló. A rendszeres cukorfogyasztás szintén gátolja a dopamin-transzporterek működését, egy fehérjéét, amely kiszivattyúzza a dopamint a szinapszisból, és visszapumpálja a neuronba a kiégetés után.
Röviden ez azt jelenti, hogy az ismételt hozzáférés a cukorhoz idővel tartós dopamin szinthez vezet, erőteljesebben gerjesztve az agy jutalmazó pályáit, és még több cukor szükséges, hogy aktiválja az összes középagyi dopamin receptort, mint korábban. Az agy a cukorra toleránssá válik, és még többre van szüksége, hogy elérje ugyanazt a „cukorcsúcspontot”.
A cukormegvonás is valós
Bár ezeket a vizsgálatokat rágcsálókon végezték, nem túlzás azt mondani, hogy ugyanezek a kezdetleges folyamatok mennek végbe az emberi agyban is. A sóvárgás soha nem szűnik meg, aminek valószínűleg pszichológiai okai vannak. Azok, akik elhagyták a cukrot, az első hét után viszonylag könnyebb lett.
Carlo Colantuoni és kollégáinak a Princeton Egyetemen elvégzett 2002-es tanulmányában (4), patkányok estek át egy tipikus cukor függőségi protokollon, majd keresztülmentek egy „cukormegvonáson”. Ezt megkönnyítette vagy az éhezés, vagy naloxone kezelés, egy gyógyszer, melyet opiát függőség kezelésére használnak, amely az agy jutalmazási rendszerének receptoraihoz kötődik. Mindkét megvonási módszer fizikai problémákhoz vezetett, beleértve a fogvacogást, mancs remegést, és a fej remegését. A naloxone kezelés szintén úgy tűnt, hogy nyugtalanabbá teszi a patkányokat, ahogy kevesebb időt töltöttek egy megemelt készüléken, melynek mindegyik oldalán hiányoztak a falak.
Hasonló megvonási kísérletek, melyeket mások végeztek, azonos depressziós viselkedésről számoltak be olyan feladatok során, mint például a kényszerített úszás teszt. A cukormegvonás alatt álló patkányok nagyobb valószínűséggel mutatnak passzív magatartást (lebegés), mint aktív viselkedést (próbálni menekülni) a vízbe helyezve, ami a tehetelenség érzésére utal.
Egy új tanulmány (5), melyet Victor Mangabeira és kollégái publikáltak a múlt havi Physiology & Behavior-ben arról számol be, hogy a cukormegvonás az impulzív viselkedéshez is kapcsolódik. Kezdetben a patkányokat arra képezték, hogy a vizet egy kar lenyomásával kapják. A kiképzés után az állatok visszatértek a saját ketrecükbe, és hozzáférhettek cukros oldathoz és vízhez, vagy csak tiszta vízhez. 30 nap után, amikor a patkányok ismét lehetőséget kaptak arra, hogy megnyomják a kart a vízért, azok, amelyek függővé váltak a cukortól, lényegesen több alkalommal nyomták le a kart, mint a kontroll állatok, ami impulzív viselkedésre utal.
Ezek természetesen extrém kísérletek. Mi emberek nem fosztjuk meg magunkat 12 órára az élelemtől, majd engedjük meg, hogy mértéktelenül fogasszunk üdítőt és édességet a nap végén. De ezek a rágcsálókon végzett vizsgálatok biztos bepillantást adnak a cukorfüggőség, a megvonás és a viselkedés neurokémiai alapjaiba.
A diétás programok és a bestseller könyvek évtizedeken át a „cukorfüggőség” gondolatával játszottak. Vannak beszámolók bennük a „cukormegvonásról”, leírva az étel utáni sóvárgást, amely kiválthatja a visszaesést és az impulzív evést. Számtalan cikk és könyv van arról a határtalan energiáról és az újonnan megtalált boldogságról azoknál, akik örökre lemondtak a cukorról. De annak ellenére, hogy a cukor szinte minden ételünkben jelen van, a cukorfüggőség elképzelése még mindig egy meglehetősen tabutéma.
Még mindig motivált vagy, hogy feladd a cukrot? Lehet, hogy azon töprengsz, hogy mennyi időt vesz igénybe, mire megszabadulsz a sóvárgástól és a mellékhatásoktól? Erre nincs válasz – mindenki más, és nincs emberi vizsgálat, melyet ezzel kapcsolatban elvégeztek volna.
(1) – http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/19704096
(2) – http://www.telegraph.co.uk/foodanddrink/health
(3) – http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/17617461
(4) – http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/12055324
(5) – http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/25484352
The Conversation, Forrás: Debmédia
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
