Gálvölgyi János megállás nélkül dolgozik, forgat, színházban játszik. Az interjúban elmesélte, miért választotta a színészi pályát, hogyan élte meg, amikor nem vették fel a főiskolára vagy nem neki ítéltek egy díjat, de a hosszú házasság titkát is megosztotta velünk.
– Igen. Megkaptam ajándékba Tarantino összes filmjének a zenéjét, azt hallgatom, de szinte mindenevő vagyok. Jöhet dzsessz, komolyzene, csak szóljon, nem szeretem a süket csöndet.
Hogy néz ki egy napja?
– Reggel felkelek és tesztelek, mivel szinte minden este játszom a színházban. Már a negyedik oltást is beadattam magamnak, és nem tudom megérteni azokat, akik valamilyen hülyeségre és összeesküvés-elméletre hivatkozva nem teszik ezt. Ha megvan a negatív teszt, megyek este a színházba, és dolgozom. És persze rengetegszer kezet mosok. Ha valakivel kezet fogok, rögtön fertőtlenítek.
Nem sértődnek meg ezen?
– Nem érdekel. Gyerekkorom óta ilyen vagyok, ha piszkos lettem, azonnal tisztálkodtam, ruhát váltottam, ez ellen nem lehet tenni.
Több darabban is játszik, de ha jól tudom, különösen kedves önnek a Marshal Fifty-Six című előadás.
– Hatalmas Pintér Béla-rajongó vagyok, ezt is ő írta és rendezte. Régebben vágyakozva néztem a darabjait a színházban, s azt az ajtót lestem, ami elválasztja a nézőket és színészeket. Irigyeltem a kollégákat, akik az ajtó másik oldalán vannak. Nem volt titok, hogy szeretnék Bélával dolgozni, és ő fejben igent mondott rám, majd megkeresett, én pedig örömmel vállaltam. Rajongóból lettem résztvevő, ez karrierem egyik kiemelkedő pontja.
Egy ilyen felkérés többet ér, mint egy Kossuth-díj?
– Makláry Zoltán színész mondta nekem egyszer, hogy díjat az kap, akinek adják. Persze jólesik az elismerés, ilyenkor megsimogatják az ember fejét, hogy látják a pályán, és talán nem is rossz, de ennyi.
Pályakezdőként nem is vágyott díjakra?
– Ó, dehogynem! Nagy vágyam volt Jászai Mari-díjat kapni, aztán egymás után kétszer sem engem díjaztak. Azt hittem, belepusztulok, de Kazimir Károly, aki tanárom és igazgatóm is volt, azt mondta, ha szeretem Kabos Gyulát, akinek semmilyen díja nem volt, akkor inkább ő akarjak lenni, ne Jászai-díjas. Annyira megnyugtattak a szavai, hogy onnantól nem is érdekelt, ettől függetlenül mindegyikre büszke vagyok.
Sikeres színész lett, holott a szülei nem örültek, hogy ezt a hivatást választja.
– Apu tisztviselő volt, anyu ápoló. Nem támogattak, de nem is gátolták, hogy színész legyek, bár bevallom, volt egy fellángolásom, amikor trolibuszvezető akartam lenni (nevet). Aztán amikor elsőre nem sikerült a felvételi, azt mondták, tanuljak rendes szakmát, ezért nyomdai fényképész lettem. Csak azért mentem bele, mert nem akartam, hogy elvigyenek katonának.
Csalódás volt, hogy nem került be a színművészetire?
– Igen. Előtte jártam színjátszó körbe, szavaltam, teljesen biztos voltam benne, hogy felvesznek. Talán olyan felvételiztetett, aki nem kedvelt, vagy nem voltam jó, már mindegy. Ha akkor bekerülök, akkor nincs a tévé, nincs az ismertség. Hiszem, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt.
Miért akart színész lenni?
– Olyan ember akartam lenni, akit megismernek. Arról álmodoztam, hogy szép ruhám lesz, és ha megjelenek, más leszek, mint a többi ember. Amikor gyerekként a nagymamámmal templomba jártunk, nagyon tetszett, hogy a papnak és a ministránsoknak is szép volt a ruhájuk, külön ajtón jöttek be, mintha a művészbejárót használták volna. Ezen felbuzdulva én is ministráltam, és vártam, hogy elhűlnek a hívők attól, hogy megjelenek. Elárulom, a hangos siker elmaradt.
Befutott színészként megélte, hogy mindenhol felismerik a szép ruhás Gálvölgyit?
– Nem. Amikor ez megadatott, akkor sem volt az, hogy valahova belépve elkiáltottam magam: na, én most megjöttem. Vágytam erre az érzésre, de már nem érdekel. Sőt, elárulom, hogy a privát életben szégyenlős, szemérmes ember vagyok. Azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint egy karácsonyfa. Az emberek rám aggatják az elképzeléseiket, elvárásaikat, hogy én biztos egy jópofa, humoros, vicces ember vagyok. Valójában számomra ez a hivatás része, amelyet a kamera előtt vagy a színházban héttől fél tízig csinálok, vagyis kiélem azt, amire születtem.
Humoristaként, parodistaként keresett volt, a filmszerepek viszont elmaradtak.
– Két kezemen meg tudom számolni, hány filmem volt. A rendezők anno azt mondták, hogy a tévé miatt túl ismert az arcom. Akkor zavart, ma már nem érdekel. Nagyképűség nélkül azt gondolom, ha az én képességeimmel Franciaországba vagy Angliába születek, akkor sok filmhez kértek volna fel. Itthon hiába szerettem volna nagy vásznon szerepelni, nem voltak igazán jó szerepek, alkotások. De a tévé tökéletesen kárpótolt ezért.
Például a Gálvölgyi Show?
– Igen. 1988-ban a Szeszélyes évszakok részeként ment, majd önálló műsor lett. 1998-ban átkerült az induló RTL Klubra, ahol 2010-ig ment. Havi fél óra, nehéz volt kitermelni. Hullámzó volt a minősége, de imádtuk csinálni. Be kellett látni: ennyi volt benne, ahogy a Heti hetesnél is.
Nem hiányzik a tévézés?
– Egy közéleti vagy saját műsor nem, időm sem engedné. Szerencsére játszom a Keresztanyu című sorozatban, ami a legjobbkor jött. A pandémia alatt indult, és amíg mindenki be volt zárva, mi dolgozhattunk. Nagyon vigyáztak ránk, és jó volt kollégák között lenni.
Volt olyan szerep, amelyről álmodozott?
– Nem, mert hiába álmodoznék, ha egy rendező vagy gazdasági igazgató nem gondolja, hogy jó lennék rá, vagy hogy a nevem becsalja a nézőket. Ladislav Fuks Hullaégető című regényéből készült anno egy film, az RTL klubos Szellő István fordította a szövegét, én pedig szinkronizáltam benne. Szerettem volna színpadon is játszani, végül Orlai Tibornak dobtam be az ötletet, aki rábólintott. Így volt a Hárman a padon című darabbal is: én vittem Tibornak, tavaly pedig bemutattuk Benedek Miklóssal és Egri Mártával.
Sikeres karrier, sikeres magánélet, pedig ritkán jár együtt a kettő. Mi a titka?
– Idén lesz 52 éve, hogy elvettem a feleségemet. A Szkéné Színházban ismertük meg egymást, az Ötórai teát próbáltuk. Nem tudom, mi a titok, talán az, hogy sokat kell beszélni egymással. Nekem a feleségem az egyik legjobb barátom is, érdeklődünk egymás munkája iránt, és elismerjük, szeretjük egymást.
Fiatalon nem kapott sok rajongói levelet hölgyektől?
– Bevallom, nem én voltam a Jókai-filmek főhőse (nevet). Voltak levelek, de nem kell ezeket komolyan venni, így ez sosem okozott gondot a házasságomban. Azért volt olyan, ami megmaradt, egyszer azt írta valaki, hogy fél éve halt meg az édesanyja, és amikor engem látott egy előadásban, akkor nevetett először a tragédia óta, de ilyen elismeréssel nem kérkedik az ember.
Nem bánja, hogy a lányai nem követték a pályán?
– Megfordult a fejükben, sőt, Dorka járt is artistaiskolába, mert bohóc szeretett volna lenni. Végül mindketten ebben a világban kötöttek ki. Eszter a könyvszakmában dolgozik szerkesztőként, Dorka pedig az Eötvös 10 igazgatója.
blikk
