Írta: Bognár Nándor újságíró
Év- és életkezdés
A padokban a többi gyerek, olyan is van, aki öltönyben-nyakkendőben feszeng, néhány kislány takaros kis csipkés blúzban illegeti magát, a tanító néni pedig megpróbál rutinosan úrrá lenni a helyzeten.
Mert helyzet az van. Nem voltak régebben sem – és a mostani tanév elején sincsenek – irigylésre méltó helyzetben azok a pedagógusok, tanintézményi vezetők, akiknek menetrendszerűen okosakat, előremutatót kell mondaniuk, mégpedig ünnepélyesen, köszöntőbeszédként.
A kis dolgokat tekintve természetesen egyszerű minden: először levonulunk az udvarra, ott lesz az ünnepség, itt beszél az igazgató néni, aztán versek meg énekkar. A tanító néni irányít: ti leülhettek, mert az elsősöket ott várja két sor tornapad, utána meg majd visszajövünk ide az osztályba – a menetrend a szokásos. De mi lesz később, mi lesz utána?
Hamarosan ugyanis előkerülnek, valósággal belopóznak a „nagy” társadalom jelenségei, olykor zavarai már ide, a kicsikhez is. Jól láthatók például az anyagi különbségek öltözékben, felszerelésben, ízlésben meg viselkedésben is. Sőt: már beiratkozáskor, vagy még előbb, a „hova írassuk a gyereket?” kérdés megválaszolásakor előjönnek a dilemmák. Tanuljon kezdettől erőteljesen idegen nyelvet, akár különórás segédlettel, vagy sportoljon minden erejével, hátha azzal jut majd előbbre – esetleg valamely művészeti ág felé vegye az irányt?
Hiába igazolja a ma felnőttjei előtt saját példájával jó néhány középkorú, hogy bizony negyven fölött sem ritka és nem is okvetlenül ártalmas a pályamódosítás, a kicsiket valahogy mindenki már hatévesen a majdani felnőttkarrier felé akarja terelni. Nemcsak a szülők, az iskola is: alig akad tanintézmény, amelyik ne azzal mutatná vonzerejét, hogy már első osztálytól specialistát akar képezni.
Mindez pedig megalapozza a későbbi, talán a felsoroltaknál is nagyobb gondokat; az iskolakezdés bizonytalanságai ugyanis eltörpülnek az iskolavégzés bizonytalanságai mellett. Nem kell annyi diplomás, felesleg van belőlük – hallhatjuk az oktatás állami irányítóitól naphosszat, ám közben például mérnökhiányra panaszkodnak a nemzetközi cégek itt létesíteni kívánt fejlesztési központjaiban. Mindennek ismeretében hova is irányítsuk a gyereket, mihez is csináljunk kedvet neki? Egyáltalán: akkor teszünk jót a gyerekkel, ha tanulásra biztatjuk, vagy ha arra, hogy minél hamarabb kezdjen ügyeskedni kinn az életben, bármivel, mert úgy majd többre viszi, mint a rengeteg magolással?
Vagy mondjuk neki azt, amit egyre többen: tanulj idegen nyelvet, hogy minél előbb külföldre mehess, mindegy, hogy milyen munkára, mert ott lehet igazán érvényesülni, itt látod, mi van…
A kis ember pedig nyugodtan, fegyelmezetten ül az iskolapadban, szépen kivasalt fehér ingben, és mit sem sejt ebből az egészből. Azt látja, hogy körülötte a felnőttek nyugtalanabbak, mint ő, de hogy miért, azt nem tudja, talán nem is érdekli. Jelen sorok írója meg kicsit félve, óvatosan arra gondol: lehet, hogy rájuk kellene bízni, ezekre a kis emberekre, döntsék el, mit akarnak. Ha megfelelő alappal jöttek el otthonról, tehát ha tudják, hogy a tanító nénire figyelni kell, hogy a feladatokat el kell végezni, hogy nem kell bántani másokat, sőt, inkább segíteni – szóval: ha egészséges lélekkel eresztettük el őket a nagybetűs „élet” előszobájába, akkor úgyis megállják a helyüket. Aztán meg majd kitalálják maguk: mi legyen velük, belőlük – talán még azt is, hogy mi legyen az országgal.
Forrás: metropol; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
