Esztétika

sztétika a szépség természetével foglalkozó filozófiai ág. (A szó eredetije a görög ‘aiszthészisz’, amelynek jelentése meglátás, észlelés, érzékelés.) Az esztétika szót először Alexander Gottlieb Baumgarten német filozófus használta, aki hozzájárult az esztétika tanulmányának, mint önálló filozófiai területnek a megalapozásához. Melléknévként az ‘esztétikus’ kifejezést olyan dolgokra használjuk, amelyek eleven, élénk, felpezsdítő hatást váltanak ki belőlünk.

Az esztétika tárgya

Platónnál a művészet feladata elsősorban a szépség megjelenítése volt. A lakoma című dialógusban Platón a szépséget mint a szeretet tárgyát definiálja, a szeretetről pedig azt mondja: azonosulási törekvés.

A művészeteknek olyan valóságot kell felidézniük, amely eszményi szép. Ebből az következik, hogy a szépségtől eltérő esztétikai minőségek (például a rút) kiesnek Platón látóköréből. A művészet Platón szerint nem a szubjektív örömöt vagy a gyönyört szolgálja, hanem objektív mércékhez igazodik. Éppen ezért kell az eszményi államban szabályozni, felügyelni a művészetet, olyannyira, hogy Platón még az alkalmazható formai elemeket is megköti. A költők nem jeleníthetik meg például erkölcstelen emberek párbeszédeit, s amennyiben ezek tartalmának közlésére mégiscsak szükség volna, kizárólag függő beszédben számolhat be ezekről. Ha ugyanis a költő helytelen jellemekkel azonosulna, az másokat is azonosulásra ösztönözne. Platón még magát Homéroszt is kritikával illeti, amiért műveiben az isteneknek emberi hibákat tulajdonított, márpedig az istenektől csakis jó származhat.

Platón említést tesz a festészetről és a szobrászatról is, de nem beszél sokat róluk és nem is tartja túl nagyra őket. Az államban a még az asztalost is jobb mesterembernek tartja, mint a festőt, aki lefesti az asztalt. Ugyanis az asztalos képes elkészíteni egy asztalt annak ideája alapján, ám a festő csupán a (az asztalos által megalkotott) másolat tükörképét képes létrehozni, csak az utánzat utánzatát adja. A festő tehát – a tragédiaköltőhöz hasonlóan – „utánzó”, de nem az ősvalóságot, az eszményit, hanem csupán a mester készítményét, a látszatot utánozza, s ráadásul nem is ért ahhoz, amit utánoz.

Arisztotelész esztétikájának kulcsfogalma a mimézis, azaz az utánzás. A Poétikában és a Politikában is kifejti, hogy a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza, hiszen ezek határozzák meg elsősorban az emberi magatartást és a társadalomhoz való viszonyt is. Arisztotelész ezt írja a Poétika elején:
„ Az eposzköltés, a tragédia alkotása, valamint a komédia meg a dithüramboszköltő tevékenysége s az aulosz- és a kitharaművészet legnagyobb része egészében véve tulajdonképpen utánzás, és három dologban különböznek egymástól:

vagy abban, hogy más eszközökkel utánoznak,
vagy abban, hogy mást,
vagy abban, hogy másképpen, tehát nem ugyanazon a módon.

A Politikában Arisztotelész a muziké alá : a költészetet, a zenét, a táncot és a képzőművészetet, hiszen a muzikében jelenik meg a legtisztább mimézis, míg például a képzőművészet csak közvetett mimézisre képes. Arisztotelész felfogásában tehát a mimézis nem természetutánzást jelent, mint például a reneszánsz korban, az ő rendszerében akár a különböző ritmusok és dallamok is képesek a szelídségről, a bátorságról vagy éppen a gyávaságról képet adni, míg a reneszánsz felfogás szerint a zene nem mimetikus művészet, hiszen nem tudja a természetet alakhűen ábrázolni.

Platónhoz hasonlóan Arisztotelész is foglalkozott a szép fogalmával. Ő azonban – mesterével ellentétben – különbséget tesz a szépség és a jóság fogalma között. Úgy gondolta, hogy a szépség – különösen a természeti szép – lehet erkölcsileg közömbös is, felismerte továbbá, hogy a művészeti alkotás erkölcsileg rossz tettek, vagyis hibák, bűnök, vétkek ábrázolása révén is széppé válhat. Ezért a szépet és a jót elkülönítette egymástól, mégpedig azzal, hogy a jó mindig valamilyen cselekvéshez kapcsolódik, a szép viszont lehet mozdulatlan dolgok tulajdonsága is. Az eposz, a komédia és a tragédia ugyan sokszor az emberi cselekvés és gondolkodás hitványságait mutatja be, de a szép művekben mindig helyre kell állnia az erkölcsi értékrendnek.

Arisztotelész esztétikájának a későbbiekben igen nagy hatása volt a sztoikusok, elsősorban pedig Cicero nézeteire, majd az újplatónikusok (például Porphürosz) kísérelték meg Arisztotelész és Platón tanítását összebékíteni.

Forrás: wikipedia; Kép: Google;

Exit mobile version
Megszakítás