És akkor férj lettem, és elrontottam. De ezt akkor még nem tudtam. Dühös voltam, ha nem volt kész a vacsora, ha nem öltözött minden nap csinosan. Pöröltem vele, és közben nem vettem észre, hogy pocakot eresztettem.
Dolgoztam három műszakban, és már nem terítettem meg a vágynak. Enni akartam, gyorsan, laktatót, aztán alvás. Amikor mások mondták, akkor vettem csak észre, hogy lefogyott mellettem az asszony. Akkor láttam, hogy nemcsak lefogyott, hanem megfáradt és meg is öregedett. Dühös lettem rá, azért, hogy hol járt már megint és ha elkezdett sírni, akkor rácsaptam az ajtót. Volt egy kisfiunk, az békített minket. Hétéves volt.
Maga már nem emlékszik. Volt ott Debrecennél egy híres vonatbaleset. Egy mezőgazdasági repülő rázuhant a debreceni gyorsra. Az esély, hogy megtörténik egy a millióhoz. Három halott volt. A pilóta, a feleségem és a kisfiam.
Amikor a temetésre vittem a hatalmas koszorút, akkor jöttem rá, hogy tizenöt év házasság alatt egyszer sem vittem virágot. Azt a száz szálat, ami a koszorúban volt, szálanként kellett volna odaadnom neki.
Egyszer akartam neki virágot vinni, akkor lett egy szeretőm, és otthon azt mondtam, elég volt, nem bírom, elmegyek. Erre azt mondta: „Nyugodtan, ahogy neked jó.” Összepakolta a bőröndömet, kivasalta az ingeimet. Én csak ültem és néztem. Azt mondta: „Tudod, ebben a házban mindig szeretni fognak, és a fiadat is úgy nevelem majd, hogy szeresse az apját. Az ajtó nyitva áll, visszavárunk.”
Nem tudtam elmenni. De másnap nem vettem virágot. Egy hónappal ezután jött a vonat.
Azóta olvasok, gondolkodom, mit kellett volna másképpen. És mire rájövök, vagy azt hiszem megsejtettem, azt elmondom azoknak akik kérdezik.
Akkor leszünk királyok, ha királynővé tesszük az asszonyt, aki szeret.
Forrás: Arany gondolatok
