Erdőtelek, e kis Heves megyei község nevét kevesen ismerik, pedig kultúrtörténeti és dendrológiai értékekben egyaránt gazdag. Története szorosan összefonódott a Buttler grófok és a Kovács család sorsával.
Az Islitz városkából származó Buttler család (tagjai főként katonai szolgálatot teljesítettek) a XVII. században került Magyarországra. A Buttler grófoknak az ország sok területén, többek között Erdélyben és Zemplénben is voltak birtokaik; Erdőtelket a nógrádi- hevesi birtokok központjának tartották. Az erdőtelki kastélyt Buttler János- Lajos kezdte építeni 1715- ben, késő barokk, copf stílusban, valószínűleg régebbi falak felhasználásával. A megyei életben is tevékenyen részt vevő grófnak 12 gyermeke született. Halála után a kastélyt és a hozzá tartozó földeket egyik fia, Buttler Gábor örökölte. A kastély épülete az új tulajdonos révén tovább bővült, s ma is látható formáját többszöri felújítás után a XVIII. század végén érte el. A kastély és a hozzá tartozó földek tulajdonjoga később Buttler Gábor fiára, Buttler Jánosra szállt, aki nagy költekező volt, két alkalommal is birtokainak elzálogosítására kényszerült. A nagyvilági életet élő gróf 1845- ben halt meg. Vagyonát jótékony célra ajánlotta: a Ludoviceumra, vagyis a Ludovika Akadémiára tett 126 000 forintnyi alapítványtételével beírta nevét a magyar tisztképzés történetébe.
Buttler János nevét Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényéből is jól ismerhetjük, bár házasságkötése nem a regényből ismert módon történt. A gróf 1792- ben, alig 19 évesen feleségül vette Dőry Katalint Girincsen, a Dőryek birtokán. A házasság teljesen szabályos volt, sőt Buttler levelet is írt az illetékes papnak, hogy az ilyenkor szokásos házasságkötést megelőző várakozási időtől tekintsen el. A szerelemházasság azonban nem tartott sokáig. A gyermektelen grófi pár 1795- ben a kassai szentszék ítélete alapján „ágytól- asztaltól elválasztatott”. Családja nem volt, vele halt ki a család grófi ága.
Buttler János halála után az erdőtelki birtok kisebb- nagyobb darabokra esett szét. Azt a területet, amelyen a kastély és a hozzá tartozó kert található, idősebb Kovács József sebésztanár vásárolta meg. Halála után – 1913- ban – nevelt fia, ifj. Kovács József vette át a családi gazdaság vezetését. Ez a sokoldalú, széles látókörű ember változtatta át az egyszerű urasági kertet olyan élőfagyűjteménnyé, amely – a szakirodalom szerint – példaként szolgált a botanikai tudomány gyakorlati megvalósítására.
Az arborétum eredetileg 11 ha volt, 4 ha- os gazdasági udvarral, üvegházzal és 0,5 ha gyümölcsössel. A tulajdonos, orvos- botanikus írásaiból képet kaphatunk az 1930- as évekre országos hírűvé vált arborétum életéről, növényanyagáról. Első hazai cikke a Kertészeti Lapok 1929. évi V. számában jelent meg. Az írás már 350 növényfajt említ, elsősorban az örökzöldek köréből, és bemutatja az észak- alföldi viszonyoknak megfelelő elég szélsőséges időjárási viszonyokat és a kert környezeti adottságait (hideg tél, száraz nyár).
Az arborétum létesítéséhez, a növényanyag telepítéséhez számos beavatkozásra is szükség volt. A terület ÉK- i részén található enyves égeres erdőnek ma is nagy szerepe van a klimatikus hatások módosításában. Kedvezően befolyásolja a páratartalmat és felfogja a hideg északi szelet. Az erdőben eredő Hanyi- ér környéke ingoványos hely volt, ezért feltöltötték. Ennek következtében egyes helyeken a kert két méterrel is magasabb az eredeti szintnél. Az égerlápot 1989- ben nyilvánították védetté, kerítés választja el az arborétumtól.
Az egykori növényállományból elsősorban a koros tölgyfák és az idős örökzöldek maradtak fenn. Különösen jellemző ez a kastély környezetére, mely még ma is tükrözi az egykori kialakítás szempontjait. Az örökzöldek Kovács József idejében is, akárcsak napjainkban, közkedvelt kuriózumok voltak.
A koros örökzöldek, idős lombhullató tölgyek között, melyek az arborétum mikroklímáját, hangulatát meghatározzák, számos érdekességre bukkanhatunk. A tavasz első hírnökei a még lomb nélküli állapotban lévő fák alatt fejlődő hagymás- gumós növények, melyek szemünk elé varázsolják az üde lombos erdők tavaszi hangulatát. Ilyen növény a bogláros és az erdei szellőrózsa (Anemone ranunculoides, Anemone sylvestris), melyek nagyobb foltjaira fák, cserjék tövében találhatunk. Tömeges a sárga virágú salátaboglárka (Ficaria verna), a százszorszép (Bellis perennis), vagy a nagy területeket is gyorsan beterítő kis télizöld (Vinca minor). Dekoratív színfoltokat alkotnak a májvirág (Hepatica nobilis), a szártalan kankalin (Primula vulgaris) és a hunyor kisebb csoportjai.
A tavasz legfontosabb virágzó, illatos cserjéi a téli jázmin (Jasminum nudiflorum) és a lonc fajtái közül kerülnek ki (Lonicera fragrantissima, Lonicera x purpusii, Lonicera standishii f. lancifolia), utóbbiak narancsillatú virágairól a század közepén íródott cikk is említést tesz.
A kastély kerti oldala előtt hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és az év minden szakában díszítőcserjék, lomb- és tűlevelű örökzöldek csoportja tűnik a szemünk elé. Ezek közül talán a legszebb a barokk kertek egyik jellegzetes növénye, a magyal (Ilex aquifolium). Ennek párja, a máig gyakran alkalmazott puszpáng az arborétumban is megtalálható, de nyírt formákat itt nem találunk. Az akkori kertkialakítási szempontokat ismerhetjük meg Kovács József 1930- as cikkéből: „…a Buxus sempervirens v. arborescens temérdek kicsiny és nagy, keskeny és széles, sötétzöld, kékes és sárgával tarkázott levelű változatával, amely, ha nem nyírják, nem nyesnek belőle, a természetet szerető emberek bosszúságára kakast vagy pávát és geometriai figurákat, idővel igen tekintélyes méreteket ér el, megnő öt- hat méter magasra és több méter szélesre is, sőt kis koronás fákká is nevelhető.”
A tűlevelű örökzöldek közül is nagy formagazdagság jellemzi a kertet. Megtalálható itt az andalúziai jegenyefenyő (Abies pinsapo), amely Spanyolország déli részének kis területén őshonos. A tiszafa (Taxus baccata) elmaradhatatlan növénye a kertnek, de az ugyanebbe a családba tartozó, 15- 20 méterre is megnövő nagymagvú tiszafának (Torreya sp.) termetes példányát is fellelhetjük.
Ha a lucfenyő melletti úton folytatjuk a szemlélődést, a kínai származású páfrányfenyők (Ginkgo biloba) után érkezünk meg a kert egyik ritkaságához, a szillevelű gumifához (Eucommia ulmoides), melynek kérgéből őshazájában, Kínában gyógyhatású anyagokat állítanak elő.
Az Alföldön közismert növény a nehéz szagú boróka (Juniperus sabina „’Tamariscifolia’). Évszázados példányaival gyakran találkozhatunk temetőkben, sírokon is, ezért kultúrtörténeti jelentősége is van. A kert nyugati oldalán találhatjuk a nutka hamisciprust (Chamaecyparis nootkatensis) és a hazájában, Észak- Amerika nyugati oldalán, 1200- 1500 méteres magassági övezetben élő óriás életfát (Thuja plicata). Méltán nevezik óriásnak, mert hazájában magassága eléri az 50- 70 métert is. Ezen a részen él az Észak- Amerikából származó vasfa (Gymnocladus dioicus), amelynek jókora, bab nagyságú magvait az első kivándorlók pörkölve fogyasztották. Nem messze tőle találhatunk rá a hosszúkás, bőrszerű levelű örökzöld bangitákra (Viburnum rhytidophyllum) és a szintén örökzöld babérmeggyre (Prunus laurocerasus) is. A kőfal mellett láthatjuk formai ellenpontokat alkotva a fehér eper piramisváltozatát (Morus alba „Pyramidalis”), valamint a csüngő koronájú szomorúfüzet (Salix alba „Tristis”).
A kert északnyugati részében vehetjük szemügyre a nyirkos élőhelyet jelző enyves égert (Alnus glutinosa), a japán gyertyánszilt (Zelkova serrata) és a szintén ritkaságként számon tartott platánkérgű fenyőt (Pinus bungeana). A találó nevet viselő fenyő kérge egészen különleges, fiatalon sima, később lapokban leváló, alatta a törzsön sárgás, barnás és zöldes foltok láthatók. Kína több tartományában őshonos, templomkertekbe gyakran ültetik, de nálunk csak gyűjteményeskertek őrzik. Nem messze áll tőle a himalájai selyemfenyő (Pinus wallichiana), amit megrepedezett kérgéről és 10- 25 centiméter hosszú tűiről azonnal felismerhetünk. Hazája a Himalája, ahol 1700- 2500 méteres övezetben, szubtrópusi klímában él.
Az arborétum első látásra is rögtön szembetűnő értékei, melyek a belső kert hangulatát meghatározzák, a magasba törő hatalmas kocsányos tölgyek (Quercus robur). A tölgyön kívül a bükknek (Fagus sylvatica), a kislevelű hársnak (Tilia cordata) és a nyugati ostorfának (Celtis occidentalis) is megjelennek koros, 20- 25 méteres példányai a kertben, de a mediterrán hangulatot idéző, világosszürke kérgű törökmogyoró (Corylus colurna) is tekintélyparancsoló.
Az arborétum bejáratánál láthatjuk a főúri kertekből elmaradhatatlan vadgesztenyéket (Aesculus hippocastanum), amelynek 20- 30 centiméteres felálló, fehér virágzatai májusban nyílnak. Szintén a bejárat közelében találkozhatunk az észak- amerikai vöröstölggyel (Quercus rubra) és a Kínából származó nagylevelű császárfával (Paulownia tomentosa). Utóbbi különlegessége, hogy májusban, lombfakadás előtt hozza egzotikus szépségű, illatos, lilás virágait.
A XX. század első évtizedeiben a kert fejlődése megtorpant. Ez még inkább igaz a kastélyra, amely azóta is a biztos pusztulás felé tart.
1945- ben az elnéptelenedett kastélyt és parkját katonák foglalták el. A könyveket elégették, a bútorokat, berendezési tárgyakat, parkettát felhasogatták.
A terület 1947- ben került állami tulajdonba, de első vezetője nem követte elődeinek példamutatását, röplabdapályát építettek, fákat vágtak ki, további pusztításokat okoztak a kertben. Később a kastély előtti, főútra néző teret részben beépítették, de a település vezetőiben még a parcellázás gondolata is felvetődött.
A védetté nyilvánítást többszöri próbálkozás után végül 1950- ben fogadta el az Országos Természetvédelmi Tanács. Az első kertészeti szakember, aki felelősségteljesen irányította az arborétumot (1976- ig) Dénes Kamilló volt. 1971- ben a kert kezelését a Mátravidéki Erdőgazdaságtól a Fővárosi Kertészet vette át. Az 1970- es évekre egyre zsúfoltabbá vált az arborétum.
A tereprendezés 1981- ben kezdődhetett el. A bővítésre kiszemelt terület a kertet L alakban határoló üres telek volt, melyet kerítés választ el a régi kerttől. Sok, közelmúltban nemesített, különleges fajta is fellelhető ezen a részen. Látványossága a kert közepén kialakított nagy területű, szabálytalan partvonalú, szigetet is közrefogó tó. Mind színbeli, mind formai gazdagság jellemzi az itt kialakított növénycsoportokat. A csüngő habitusú fajták közül az eperfa (Morus alba „Pendula”), a japánakác (Sophora japonica „Pendula”), az európai vörösfenyő (Larix decidua „Puli”), a babiloni fűz (Salix babylonica) szomorú változata valódi különlegességei a kertnek. Április- májusban bontják virágaikat a Japánban külön ünnepségnek örvendő díszcseresznyék (Prunus serrulata „Kanzan”, Prunus yedoensis „Moerheimii”), és a nagyvirágú liliomfa (Magnolia x soulangiana), mely eredeti termőhelyének (japán erdők aljnövényzete) hangulatát idézi elénk hamvas fényű különleges, távol- keleti szépségű virágaival.
Különleges alakjával hívja fel magára a figyelmet a gyertyán és a tölgy oszlopos fajtája (Carpinus betulus „Fastigiata”, Quercus robur „Fastigiata”), de az örökzöldek között is gyakori az oszlopos termetű, mint a közönséges borókáé (Juniperus communis „Sentinel”). Szintén érdekes megjelenésű a mogyoró egyik változata (Corylus avellana „Contorta”), amelynek ágai dugóhúzószerűen megcsavarodtak és vörös levelű fajtája (Corylus avellana „Fuscorubra”), mellyel szintén ebben a parkrészben találkozhatunk.
Ebben a parkrészen is igen változatosak a tűlevelű örökzöldek. A képeslapokon ábrázolt karácsonyfát juttatja eszünkbe a szerb luc (Picea omorika) ívesen felálló ágaival. Különleges hangulatot varázsol a kertbe a nutka álciprus (Chamaecyparis nootkatensis „Pendula”) fátyolszerűen lecsüngő ágrendszerével. A levelét szétdörzsölve sárgarépa illatú amerikai duglászfenyő zöld és kék változatával (Pseudotsuga menziesii, Pseudotsuga menziesii var. glauca) is találkozhatunk. Ugyancsak amerikai származású a hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum), amely a Sierra Nevada hegységben csak néhány folton őshonos. Legnagyobb példányainak magassága 80- 100 méter, korukat 1800- 2500 évre becsülik.
Észak- Amerika délnyugati részén őshonos a tópartra ültetett mocsárciprus (Taxodium distichum). Ez a növény olyannyira alkalmazkodott a vizes, mocsaras területekhez, hogy megfelelő körülmények között légzőgyökereket fejleszt, melyek kúpjai a növény törzse körül körben bújnak elő a földből. Tűlevelei ősszel sárgásbarnára színeződnek, s a rövid hajtásokkal együtt hullanak le. Vele egy családba tartozik a közelébe ültetett kínai mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides). Ezt a fajt 1941- ben fedezték fel, addig csak kövületekből ismerték. Egykor jóval nagyobb területeket borított, mára azonban Kína három tartományába szorult vissza, itt is csak kisebb foltokban található. Szintén nedvesebb, de nem vizenyős területeket kedvel a kanadai hemlokfenyő (Tsuga canadensis). A kisebb termetű örökzöldek közül figyelemre méltó a nevét kúpos formájáról kapó cukorsüvegfenyő (Picea glauca „Conica”). Ez a növény 20- 25 év alatt is csak 2- 3 méterre nő meg. Szoliterként vagy kisebb csoportokban több helyen találkozhatunk vele az új parkrészben. Az Alpokban, Kárpátokban a fahatár felső zónájában őshonos a havasi törpefenyő (Pinus mugo), amely nálunk felnőttkorára 2- 3 méteres magasságot is elér.
Az arborétum területe jelenleg területe 7 ha, benne faiskolát is működtetnek, hogy valamennyit fedezzenek az évi költségekből, amit a kert fenntartása igényel. Az 1930- as években a kert körülbelül 350 növényfajjal büszkélkedhetett, mára ez a szám több mint 1200. Az 1980- as években a Bükki Nemzeti Park igazgatósága vette át az arborétum kezelését.
Sajnos, a kastély „sorsa” sokkal szomorúbb, mint a kerté. A háború óta üzemelt tejcsarnokként, kukoricadarálóként, végül általános iskolaként. Jelenleg semmire sem használják, meglehetősen rossz állapotban van, befektetőre vár. A kastélyt az önkormányzat, a kertet a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság felügyeli. Ez azonban nem feltétlenül akadálya annak, hogy a formai és funkcionális egység megteremtődjön.
Ezt az építészeti, kertépítészeti és dendrológiai értékeket egyaránt hordozó együttest lelkesedéssel és szeretettel végzett munka teremtette meg. Nemcsak az értékeket kell megbecsülnünk, hanem azt az erőfeszítést is, ami mindezt ezen a nem túl előnyös adottságú területen létrehozta, mert mai világunkban talán ez az, melynek hiányát leginkább érezzük.
Forrás: http://www.termeszetvilaga.hu/termeszetvedelem/gyarmati.html
Cím: Fő út 129.
Tel: 36/496-022
E-mail: [email protected]
Web: www.karolyrobert.hu
