Vitatkozunk, vitatkozunk. Te,a feleség és én, a férj. Otthon, munkahelyünkön, megszokott társaságunkban. Érvelünk, magyarázkodunk, bizonyítunk, cáfolunk lelkesen és rezignáltan, dühösen és szenvedő mosollyal, mikor hogy.
![Én vitatkozom, te vitatkozol…](http://www.hirmagazin.eu/wp-content/uploads/2016/01/En-vitatkozom-te-vitatkozol%E2%80%A6.jpg)
Még azt is tudjuk, miről vitatkozunk. Csak azt nem tudjuk, miért, és azt sem, hogy hiába.
Az én dolgom, a te jogod, a te kötelességed, az én jogom, a te, az én, a te, az én… És végig így, egyes szám első személyben, egyes szám második személyben, mindig ekképpen, a különbségtétel meghatározó nyelvtanával.
Aztán eljön az este, sőt az éjszaka, és kezdődik a mi pihenésünk és kezdődnek a mi örömeink. És egyszer talán megszületik a mi utódunk.
Mert mit tud a két test gazdájuk jogi vitájáról?
A két egymásra hangolódott vágy a cselekvések, hiúságok, beidegződések nyomorúságos külön celláiról?
A sorsunk, a közös sorsunk, hordozóik egymás közti védő és vádbeszédeiről?
És mit tud a szeretet, a mi szeretetünk, amely összehozott, együtt tart és azonosít kettőnket mit tud a szeretetünk az egymásra áthárított gondokról, munkáról, fáradságról? A kettőnket elhatároló közönyről?
Bizony, semmit. Nem tudnak egymásról, nem értenek és nem érzékelnek egymásból semmit. A részek, a részletek ott hevernek, nyújtózkodnak, verejtékeznek a csak önmagával telített, tehát egyre üresedő én, énünk szigorúan kimért börtön éjjelében.
Forrás: MaiValóság