Kis általános iskolás voltam. Az iskola, ahová jártam, a város túlvégében volt, minden reggel negyed nyolcra kellett odaérnem a buszmegállóhoz, hogy elérjem a 21-es buszt.
1987 januárjában méteres hó volt napokon át, korábban kellett induljak. Egy vékony csíknyi rész volt valamelyest ellapátolva az utcákon, a hótorlaszok magasabbak voltak nálam.
Ott vacogtam a buszmegállóban, ahol aznap alig lézengett ember. A busz is késve jött és végre nem volt akkora tömeg benne, hogy nekem a busz lépcsőjén kelljen utaznom, mint máskor oly sokszor. Most nem volt tömve a járat a piacra igyekvő nénik hadával, akik a Mars téren mindig kiürítették a járművet. Még le is tudtam ülni. Lassan mentünk, szinte vánszorogva, de beértem az iskolába. Mindenki beért. Nem kellett átülnünk mások autójába, nem tudtuk, hányas fokozatú a riasztás és nem szólt semmi az emberiséget érő apokalipszisről. Elfogadtuk: tél volt, tehát esett a hó. Sok hó. Amiről nem a közösségi oldalon szereztünk első kézből tudomást, hanem a buckákról, az utakon.
Íme a Magyar Televízió Archivumából az 1987-es nagy havazás híradófelvétele:
Ha te is emlékszel még, milyen volt, meséld el, mit csináltál azokban a napokban.
bouvet, Hirmagazin.eu