Emily Dickinson

Emily Dickinson

Emily Dickinson 1830. december 10-én született New Englandben, Massachusetts Connecticut völgyében, Amherst-ben, egy csendes kis faluban, ahol a puritanizmus haldoklott és éppen csak életre kelt az irodalom. Írásait a világnak dedikálja Levél a világnak címmel, de csupán a szerencsének köszönhető, hogy a címzett végül is megkapja. Haláláig (1886) nem jelentek meg versei, hét névtelenül publikált írása kivételével, amelyre Helen Hunt kortárs író bírta rá. Apja ügyvéd volt, de igazából nem volt bensőséges kapcsolatuk „szíve tiszta volt és szörnyű” írta róla Emily. Az anya pedig az apa árnyékában élt.
Apja halálakor a következő verset írja:

Halál szele – élet szele
akik – halálukig életre se keltek
akik – holtak voltak, míg éltek, s mikor
meghaltak, kezdődött az élet

Két testvére volt, bátyja Austin és húga Lavinia. Vinni hozzá hasonlóan, nem ment soha férjhez. Az amhersti akadémia két éve után még egy évet járt a Mount Holyoke női szemináriumára, majd egy New englandi faluba telepedett le. Egyik iskolatársa később így emlékezett rá: „Nem volt szép, mégis óriási szépség lakozott benne. Vörösesbarna, szeretetteljes tekintetű volt,… haja göndör és teljesen befedte a fejét. Illedelmes volt, és könnyen felragyogott benne a vidámság, ha otthon érezte magát, de idegenek között szégyenlős és visszahúzódó. Tiszta volt és szerény megjelenésű és mindig volt körülötte virág. Az egyik legeszesebb volt és nem volt nyilvánvaló jele majdani remeteségének.” Ifjú évei alatt két férfi érkezik az életébe, Leonard Humphrey az amhersti akadémia igazgatója és Benjamin F. Newton, egy ügyvédhallgató az apja irodájából. Mindketten nagy hatással voltak rá, de mindketten meghaltak és ő így őrzi meg emléküket:

Én sose vesztettem annyit mint kétszer
És azt is bele a földbe;
Kétszer álltam Isten ajtaja előtt,
mint koldus.

Az angyalok kétszer szálltak le
Visszafizettem ittlétem,
Betörő, Bankár, Atya,
Újra nincstelen.

Henry James azt írta róla: írásai a lélek tájképei.

Korai írásai sajnálatos módon megsemmisültek.

1858-ben Emily lemásolta ceruzával írt verseit tintával, összegyűjtötte és egy cérnával átkötött csomagocskába rejtette. Abban az évben kb. 52 verset írt. 1862-ben egy meglepő mennyiséget produkált, 356 verset írt. 1865-ben a szám 85-re csökken, majd úgy 20-at ír évente. A kirobbanó kreativitás oka egy philadelphiai tiszteletes volt: Charles Wadsworth. Erről a kapcsolatról nincsenek kronologikus ismereteink, mert a levelek megsemmisültek – nővére Lavinia égeti el Emily halálát követő napon, de annyi tudható, hogy a kezdeti reménységek ellenére útjaik véglegesen elváltak. Emily Dickinson még ugyanabban az évben (1862) lehetőséget látott arra, hogy megjelenjék írásaiból. 4 verset küldött Thomas Wentworth Higginson-nak. A Higginson-nal való levelezés nagy hatással volt rá, mint emberre és mint költőre egyaránt. Az Atlanti Atlantic Monthly szerkesztője arra ösztönzi Emilyt, hogy írjon az elvárás szerint, természetesen Emily nem hajlik, így pedig elveszíti publikálás lehetőségét. Vitatható, hogy ez jó, vagy rossz, és hogy hogyan másként alakulhattak volna Emily dolgai. Kéri Higginson tanítását, de „a sorba nem áll be”, csökönyös, nem megalkuvó és Higginson tananyaga kőre és nem földbe hull. 1862-től évről évre leszűkül az érdeklődése, közönyössé válik a világ irányában és hidegen, sarkvidéki telet növeszt maga köré. Kizárólag fehérbe öltözik, egyre kevesebbet törődik otthonával, végül semmit se, egyre kevesebb barátját látogatja meg, végül egyet se.

Kivétel volt Judge Otis P., a család régi barátja. 1878 és 1883 között 50 elképzelt és fiktív levél született ebből a szenvedélyes szeretetből, sőt Emily még házasságban is reménykedett. Ezekben az években a kertjét gondozta, kenyeret sütött, és bámulta az ablaka előtt zajló falusi életet. Barátainak virágot küldött, buta üzenetekkel vagy rejtvényes versekkel.

Megszállta a halál gondolata. Ám mielőtt meghalna, legendává válik; „az asszony fehérben”, „különc”, „remete”, „Squire Dickinson félnótás gyereke”. Verseit féltve őrizte, családja elől is, még testvére is meglepődött, mikor halála után kinyitotta a lezárt dobozt, mely versekkel volt tele. Jó néhányat el is égetett belőle, Emily levelezését, de szerencsére jó néhány írása megmaradt.

1862-ben Thomas Wentworth Higginsonhoz egy unitárius klérushoz járult egy fiatal író. A levél azzal a kérdéssel kezdődött, „mondja meg hogy a verseim élnek-e”. A levél nem volt aláírva, de írója kártyát mellékelt hozzá, melyre ceruzával az volt ráírva, hogy „Emily Dickinson”. Ekkor kezdődött az amerikai irodalom talán legprovokatívabb levelezése. Ugyanabban az évben Higginson-t behívták katonának. Levelezésük később is folytatódott. Húsz évvel később, négy évvel Emily halála után segédkezett a versei kiadásában is. Talán ha kevésbé félénk és jobb az ítélőképessége, felismeri a költőben a géniuszt, és talán Emily Dickinson még életében az őt megillető helyre kerül… talán… Ez csak spekuláció. Higginson személyével kapcsolatban nem az a lényeges, amit megtett, hanem amit elmulasztott megtenni…

„1862-egy a következő levelet kaptam – emlékezik vissza. – Mr. Higginson, mondja meg, hogy verseim élnek-e?… Ha hibáztam volna, Önnek bizonyára lenne bátorsága elmondani, és én tisztelettel venném… Mellékelem a nevem, kérve, legyen szíves, uram, megmondani az igazat. A levél bélyegzőjén „Amherst” állt. A levél kézzel íródott, különleges betűkkel… A régi angol és német method írás ötvözete. Kevés írásjelet használt, és előrefutó ékezetekkel írt, az írásnak gépírásszerű hatása volt, és versei is így íródtak, talán, hogy könnyebben olvasható legyen. A legkülönösebb az volt, hogy hiányzott az aláírás. Egy kártyára írta ceruzával, és egy kis borítékban mellékelte. Egy nagyon szégyenlős írót takart ez a momentum. A sors úgy hozta, hogy kapcsolatba kerültem Emily Dickinson nagybátyjával, aki mesélt róla egy keveset, de talány maradt végestelen végig.”. Második levele: „Mr. Higginson! –… Köszönöm a műtétet, nem voltak olyan fájdalmasak, ahogy föltételeztem. Küldök további verseket is, amint kérte, bár nem nagyon különbözhetnek…

Szeptemberig fájtam, és senkinek sem tudtam elmondani, ezért daloltam úgy, ahogy a fiúk a grundon, mert féltem. Könyveim felől kérdezett. Van Keats-tól, Mr. és Mrs. Browningtól. Négy próza Mr. Puskintól, Sir Thomas Browne és a Jelenések. Jártam iskolába, de az Ön értelmezése szerint nincs képzettségem. Amikor kislány voltam, egy barátom megtanított a halhatatlanságra, de túl sokat kockáztatott, önmagát is, és sose tért vissza. Röviddel később a tanárom is meghalt, és néhány évig a lexikonjaim voltak a társaim. Később találtam még valakit, de nem harcolt azért, hogy tanítványa legyek, elhagyta ezt a földet. Kérdezett a társaságomról. A dombok uram, a naplemente, a kutya, amelyik majdnem akkora, mint én, még az apám vette nekem. ők jobbak minden létezőnél, mert ők ismernek engem, de nem árulnak el, és tó nesze délben, felülmúlja a zongorám. Egy bátyám és egy húgom van, anyámat nem foglalkoztatják a gondolatok, apám pedig túl elfoglalt a tényváltozataival, ahhoz, hogy észrevegyen bennünket. Vett nekem egy csomó könyvet, de könyörög, hogy el ne olvassam, mert attól fél, hogy megmérgezi az elmémet. Vallásosak, én nem, imádkoznak este és reggel ahhoz, akit Atyának neveznek. Attól tartok, fárasztom Önt a történetemmel. Tanulni szeretnék. Megmondaná, hogy nőhetnék fel?.. Vagy ez megtanulhatatlan, mint egy dallam, vagy mint a boszorkányság?

Beszélt Mr. Whitmanról. Nem olvastam tőle, de azt mondják, botrányos. Olvastam Miss Prescott „Circumtance” könyvét, de ez a sötétbe vezetett engem, ezért kerülöm… Nem tudom megmérni magamat. Úgy érzem kicsi vagyok. Olvastam az Atlantic-ban a legújabb fejezeteit, és hálás vagyok Önnek. Biztos voltam benne, hogy nem utasítja vissza kérésemet. Ez volt – uram – az Ön kérdéseire a válasz? Barátja E. Dickinson

Ebben a levelében új verseket küldött, még mindig ugyanazzal a különös írással.

Forrás: magyar-irodalom.elte.hu; Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: I ker. Emily Dickinson
Tel: 0036705322177
E-mail: [email protected]
Web: www.hirmagazin.eu