1998 januárjában Thomas és Eileen Lonergan befizettek egy egynapos búvártúrára a Nagy Korallzátonyhoz Ausztráliában.
A túra végén a hajó személyzete rosszul ellenőrizte a fedélzetre visszatért turisták számát, és nem vették észre, hogy hiányzik a házaspár.
A hajó így nélkülük tért vissza a kikötőbe. A két ember eltűnését csak 2 nappal később vették észre. Fél év múlva, 120 kilométerrel az eltűnésük helyszínétől megtalálták a felszerelésüket. A helyi halászok szerint valószínűleg cápák falták fel a házaspárt. Az ő történetük alapján készült a Nyílt tengeren c. független, kis költségvetésű film, amely jó kritikákat kapott.
A merülés vége
Képzeljék el, hogy éltük egyik legnagyobb kalandján 40-50 percen át csodálatosan színes halakat és pompás korallkerteket nézegetnek a trópusi napsütés által gyönyörűen megvilágított, kristálytiszta Korall-tengerben, a Nagy Korallzátony egy szakaszán. Aztán megszólal a búvárcomputerük, csipogó hanggal jelzi, véget ért a merülés, és itt az ideje, hogy élményekkel telve visszatérjenek a hajóra, ahol majd még sokáig mesélik egymásnak, milyen volt megélni ezt a kalandot.
Képzeljék el, hogy a szabályok szerint lassan felemelkednek a felszínre, ahol a friss élmények eufóriájában körbenéznek, hunyorogva, hiszen a szemükbe tűz a nap. Keresik a hajót a nyugodt vízen, és abban reménykednek, hogy elég közel legyen, mert azért az ember észrevétlenül elfárad a merülés alatt. Keresik a hajót a tekintetükkel, de minél többet forognak körbe, annál inkább kezd valóságossá válni a tény, hogy a hajó nincs sehol.
OTT HAGYTÁK ÖNÖKET A TENGERBEN ÉS VISSZAINDULTAK A KIKÖTŐBE. ÖNÖKNEK PEDIG MARADT A VÉGTELEN TENGER, ÉS A VÍZ HALK LOCCSANÁSAIT LESZÁMÍTVA A REMÉNYTELEN CSEND.
Ez történt Tom és Eileen Lonergannel 1998. január 25-én, a St. Crispin-zátonyoknál, a Korall-tengerben.
Jó üzlet a búvárturizmus
A térség legfőbb bevételi forrása a turizmus, és ezen belül egyre nagyobb bevételt hoz a növekvő népszerűségű búvárkodás. A World Wild Fund adatai szerint a Nagy Korallzátony idegenforgalma az 1990-es évek vége felé kb. 4 milliárd ausztrál dollár bevételt jelentett az ország gazdaságának, és akkoriban kb. 50 ezer embernek adott munkát.
A búvárturizmus népszerűségéhez hozzájárult, hogy ekkor már sok olyan túrahajó épült, amelyekkel Port Douglasből kényelmesen el lehetett hajózni a 60 kilométerre levő St. Crispin-zátonyig, majd délután vissza a kikötőbe. Így a turistáknak nem kellett többnapos utat tervezniük és kifizetniük.
Hazafelé menet befizettek egy búvártúrára
Tom és Eileen a Louisiana-i Állami Egyetemen ismerkedtek meg. A tanulmányaik végén, 1988-ban összeházasodtak. Eileen akkor már búvárkodott, és hamar megszerettette ezt a sportot a férjével. Ettől fogva gyakran merültek együtt. A férfi anyja azt mondta, a házaspár mindent együtt csinált.
Sosem voltak egyedül. Sokszor nevettünk azon, hogy akármivel is foglalkoztak, azt mindig egymás társaságában tették.
1995-ben csatlakoztak a Békehadtesthez (Peace Corps), és 3 évig tanítottak önkéntesként a Csendes-óceán több szigetén. 1998-ban éppen Fidzsiről voltak hazatérőben, de mielőtt hazarepültek volna, befizettek egy búvártúrára a Nagy Korallzátonyhoz, a világ leghíresebb és legnagyobb zátonyrendszeréhez.
Port Douglasben a helyhez illő nevű búvárhajó, az Outer Edge (A világ határa) fogadta őket. A kapitány, Geoffrey Nairn rajtuk kívül 24 embert vett a fedélzetére, majd elindultak, hogy eljussanak az aznapi három helyszínre a zátonyoknál.
Az egyes helyeken a hajó lehorgonyzott pontonok mellé állt, a turisták pedig bementek a vízbe. A házaspárt utoljára a harmadik merülés elején látták a fedélzetről a matrózok, amikor beugrottak a tengerbe. A búvárcsoport tagjai pedig arra emlékeztek, hogy látták őket, ahogy nyugodtan úsznak a sekély lagúnában.
Két nap múlva kezdték keresni őket
Az Outer Edge az aznapi utolsó, a harmadik merülés után a házaspár nélkül hajózott vissza Port Douglasbe. Másnap újra a St. Crispin-zátonyokhoz hozott búvárokat, ugyanazokra a helyszínekre, de mivel ekkor még nem tudták, hogy eltűnt két ember, nem is keresték őket.
AZ EGYETLEN FURCSASÁG AZ VOLT, HOGY EGYIK TURISTA ÓLOMSÚLYOKAT TALÁLT A TENGERFENÉKEN, ÉPPEN OLYANOKAT, AMELYEKET A BÚVÁROK HASZNÁLNAK AHHOZ, HOGY LE TUDJANAK SÜLLYEDNI A TENGERBE.
A súlyokat odaadta a személyzetnek. Erre akkor nem találtak magyarázatot.
Eltelt egy újabb nap, amikor az egyik matróznak feltűnt két hátizsák a fedélzet egyik sarkában. Kiderült, hogy senki nem jelentkezett a hátizsákokért, pedig az utasok előbb-utóbb mindig visszamennek a kikötőbe, ha ott felejtették a csomagjukat. Ez csak egyet jelenthetett.
A KAPITÁNY EKKOR DÖBBENT RÁ, HOGY SZÖRNYŰ TRAGÉDIA TÖRTÉNT: A CSOMAGOK GAZDÁI AZÉRT NEM JELENTKEZTEK, MERT A TENGERBEN FELEJTETTÉK ŐKET.
A rendőrség azonnal megkezdte a kutatást. Hajókkal, helikopterekkel és repülőgépekkel is keresték a házaspárt.
Eleinte a mentők is bizakodtak. A házaspár jó erőben volt, az utolsó merülés kb. 3 órakor fejeződött be, így nem a sötétben kellett elkezdeniük úszni a lehorgonyzott pontonok felé. Ekkor még ugyanis mindenki biztosra vette, hogy Lonerganék tudták, merre kell haladniuk, hogy elérjék a pontonokat, ahova vélhetően majd másnap is érkezik búvárhajó.
A víz felszínéről azonban szinte lehetetlen meglátni egy olyan, távoli tárgyat, amely csak kb. 1 méterre emelkedik ki a tengerből. A turisták pedig nem professzionális búvárok voltak, a csoportból utólag senki nem tudta felidézni, merre kellett volna keresnie a pontonokat, ha ott felejtik őket a vízben.
MÁSRÉSZT A ST. CRISPIN-ZÁTONYRENDSZERT ISMERŐ KAPITÁNYOK AZT MONDTÁK, A TÉRSÉGBEN CSALÓKA, A LÁTSZÓLAGOSNÁL ERŐSEBB ÁRAMLATOK VANNAK, AMELYEK HAMAR ELSODORHATJÁK A VÍZBEN LEVŐKET.
Szerintük lehetetlen tartósan szembeúszni az áramlásokkal, mert az ember pillanatok alatt elveszíti az erejét.
A rendőrök és a mentők 3 nap után feladták a keresést, a házaspárt eltűntnek nyilvánították. Még ekkor is sokan voltak azonban, akik azt mondták, Lonerganék talán már otthon vannak az Egyesült Államokban, és azt sem tudják, hogy keresték őket. Mások úgy vélték, egy szigetre sodródhattak, ahol találhattak édesvizet és élelmet, így most a mentőket várják, ezért folytatni kellene a keresésüket.
Hónapokkal később megtalálták az eltűnt pár felszerelését
Egy hónappal a tragikus eset után, február végén egy női búvárruhát mosott partra a tenger Észak-Queenslandben. A mérete alapján Eileenra illett. A rárakódott kagylókból arra következtettek, hogy körülbelül egy hónapja lehetett a tengerben. A ruhán több szakadás nyoma volt látható, amelyek valószínűleg az éles korallokkal való érintkezésből keletkezhettek.
Júniusban, Port Douglas térségében, 120 kilométerre a pár eltűnésének színhelyétől még több olyan tárgy bukkant fel, amely egyértelműen a házaspáré volt. Itt megtalálták mindkettejük búvármellényét, rajta Tom és Eileen nevével, a nő egyik uszonyát és egy írótáblát, amelyet a víz alatti kommunikációhoz használnak a búvárok. A táblán ez a szomorú szöveg szerepelt:
„Monday Jan 26; 1998 08am. To anyone who can help us: We have been abandoned on A[gin]court Reef by MV Outer Edge 25 Jan 1998 3pm. Please help to rescue us before we die. Help!!!”
Vagyis
„1998. január 26, reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet. Az Agincourt-zátonynál felejtett minket az Outer Edge nevű hajó január 25-én, 15 órakor. Kérünk, mentsetek meg minket, mielőtt meghalunk! Segítsetek!!!”
A Korall-tengeri második világháborús hajótöröttek tapasztalataiból tudjuk, hogy a kiszáradás és a cápák jelentették a legnagyobb veszélyt számukra. Tom és Eileen túl messze volt bármilyen szigettől ahhoz, hogy hamar partot érjenek, így valószínűleg sodródtak a tengerben, de hogy merre, azt senki nem tudta megállapítani. A tengerfenéken talált búvársúlyokból arra lehet következtetni, ledobták az övükről ezeket, hogy könnyebben tudjanak a felszínen maradni, és összekötötték magukat az öveikkel, hogy ne szakadjanak el egymástól.
Az orvos-szakértő szerint a kiszáradás miatti delíriumban a férj és a felesége ledobálták a felszerelésüket magukról. A felfújt búvármellények hiányában a saját erejükből kellett taposniuk a tengert, amit nem bírhattak sokáig és megfulladtak. A holttestüket pedig cápák falták fel.
Egy másik elmélet szerint a cápák nem vártak a halálukra, hanem megtámadták őket, miután levették a felszerelésüket. Akárhogy is történt, a maradványaik sosem kerültek elő.
Ki hibázott?
Az Outer Edge-re a következő helyi szokások és szabályok vonatkoztak: a merülések körülbelül 40-50 percig tartottak. Amikor lejárt az idő, a snorkelezőknek sípszó jelezte, hogy térjenek vissza a hajóra, a búvárok pedig a saját búvárszámítógépük jelzése alapján emelkedtek a felszínre.
A helyi szabályok szerint a búvárokat csoportokba kellett volna osztani a tudásszintjük szerint, de azt nem tudni, ez itt így történt-e.
A VISSZATÉRÉSKOR, AMIKOR MÁR MINDENKI A HAJÓN VOLT, EGY MATRÓZNAK MEG KELLETT SZÁMOLNIA A VENDÉGEKET. EMELLETT BE KELLETT ÍRNIA A NAPLÓBA AZ ADATOKAT: MIKOR KEZDŐDÖTT A MERÜLÉS, MIKOR ÉRT VÉGET, ÉS MENNYI OXIGÉNNEL JÖTT VISSZA MINDEN EGYES VENDÉG. A NAPLÓBAN A TURISTÁK NEVÉNEK ÉS CÍMÉNEK IS SZEREPELNIE KELLETT.
Az Outer Edge tulajdonosa a vizsgálatkor azt állította, hogy volt létszámellenőrzés a hajón, és a turisták is így emlékeztek. Ugyanakkor Karl Jesinenowski matróz mást mondott:
Nem emlékszem jól, de szerintem nem, vagy nem minden merülés után számoltuk meg a visszatért búvárokat.
Mint kiderült, a naplóba nem írták be az előírt adatokat.
A perben a búvárhajót üzemeltető cég azzal támadott, hogy az eltűnt férfi naplójában olyan utalások szerepeltek, amelyek alapján lehetséges, hogy öngyilkosságot követett el a Lonergan-házaspár.
AZ ÜGYBEN VÉGÜL A BÍRÓSÁG ÚGY DÖNTÖTT, HOGY AZ OUTER EDGE HAJÓT ÜZEMELTETŐ CÉG A HIBÁS, NEM PEDIG A KAPITÁNY VAGY A SZEMÉLYZET EGYES TAGJAI.
A vállalat pénzbírságot kapott, amelynek kifizetése után befejezte a működését. A tulajdonosok és a kapitány nem nyilatkoztak a házaspár eltűnéséről.
Döbbenetes, hány embert felejtenek a tengerben a búvártúrák szervezői
Az olvasó azt gondolhatná, egyedi eset volt Lonerganék tragédiája, pedig nem az. A búvárhajók ijesztő számú turistát hagynak ott a merülések színhelyén, és szinte csoda, hogy ezek az esetek nem mindig végződnek halállal.
1993-ban ugyanebben a térségben, Queensland-tartományban egy 16 éves diáklányt felejtettek a Nagy Korallzátony Green Island nevű részén. A lány megfulladt.
1997-ben kétszer is megszámolták a visszatért turistákat egy másik ausztrál búvárhajón. A hajó már visszafelé haladt, amikor az egyik utasnak, Rem Davisnek feltűnt, hogy nincs mindenki a fedélzeten, ezért szólt a kapitánynak.
Mindenhol kerestem azt a két búvárt a hajón, de nem voltak sehol. Amikor szóltam, hogy nincsenek meg, a hajó visszafordult, és szerencsére megtaláltuk őket.
2008-ban egy brit-amerikai párt 19 óra elteltével mentettek ki a tengerből a Nagy Korallzátonynál. Richard Neely és Allyson Dalton a kapitány engedélyével búvárkodott a csoporttól távolabb, 2-300 méterre a többiektől. Amikor a hajó motorcsónakja összeszedte a búvárokat, kettejükről elfeledkeztek. A párnak óriási szerencséje volt, hogy másnap megtalálták őket. A kiszáradás miatt már hallucináltak.
Ugyanebben az évben a mexikói Cancúnnál két ott felejtett búvárt találtak, messze a parttól, tengeri halászatra induló turisták. A két férfi elsodródott a búvárcsoporttól egy erős áramlatban. A hajón csak akkor vették észre az eltűnésüket, amikor már visszatértek a kikötőbe. Az esetről videó is készült.
2016-ban a 30 éves, ausztrál Jacob Childs egy roncsmerülésen vett részt, kb. 50 kilométerre a Queensland-i Bundaberg városától. Egy erős áramlat elsodorta a csoporttól, a hajó pedig ott hagyta őt a tengerben. Az eset különlegessége, hogy Childs hosszú videót készített a tengerben önmagáról, amelyen teljesen nyugodt hangon ilyesmiket mondott:
Úgy látszik, az öreg Jacobnak befellegzett.
A férfi hat órát töltött a vízben mire megtalálták.
E cikk szerzője 2006-ben hasonlót élt át a Vörös-tengeren. Az utolsó merülés végén felemelkedtünk, és a legnagyobb meglepetésünkre nem láttuk sehol a hajónkat. Kb. egy óra múlva talált ránk egy másik csoport.
A kapitányuk rádión megkereste a hajónkat, egyeztettek egy találkozási pontot, és kb. 30-40 perc múlva valóban megláttuk a saját hajónkat. Amikor átmentünk, a csoportunk egyik tagja meglepve kérdezte:
Hát ti hol voltatok?
A fedélzeten senki nem vette észre, hogy két ember hiányzik 12-14 fős csoportból.
