Január elején is kora nyári meleg, virágba borult szurdokok, végeláthatatlan zöld völgyek és finom édes borok várják a Madeirára látogatókat.
Érdemes ebben az időszakban felfedezni a szigetet, mert nem csak az időjárás és az árak barátságosabbak ilyenkor, de a körülmények is, hiszen nem kell megküzdenünk a turisták tömegével.
Egy forró júliusi napon határoztam el, hogy idén januárban elmenekülök a hazai hideg elől. Amikor megláttam a portugál TAP légitársaság ajánlatait, még a lélegzetem is elakadt. Ha fél évvel korábban foglaljuk le honlapjukon a repjegyet, akkor Lisszabonból vagy Portóból nevetségesen alacsony áron – 10-20 ezer forintért – juthatunk el olyan helyekre, mint például Madeira, az Azori szigetek vagy a Zöld-foki Köztársaság. Budapestről Portóba egy Wizz Air járat volt éppen a legolcsóbb, így
összesen 23 ezer forintért sikerült retúrjegyet vennem a
Budapest-Madeira viszonylatra hat hónappal az utazás előtt.
A zord időjárás és a rossz látási viszonyok miatt az indulás napján több órára lebénult a légi forgalom. Hatalmas szerencsémre a két járat között nyolc óra állt rendelkezésemre az átszálláshoz, így nem volt gond, hogy végül háromórás késéssel érkeztem meg Portóba. A városnézéshez már késő volt, szállást pedig nem foglaltam, úgyhogy jobb híján a reptéren töltöttem az éjszakát, ami nem volt egy leányálom. Viszont a valamivel reggel 6 előtt induló madeirai gép minden kényelmetlenségért kárpótolt. A fedélzeten a légiutas-kísérőkkel együtt alig voltunk többen tizenötnél, így minden utas a business osztályon élvezhette a kétórás, zökkenőmentes utat.
A buja kertek fővárosa
Madeira fővárosa, Funchal azonnal levett a lábamról. Még a leghidegebb januári hónapban sem volt 17-18 foknál hidegebb, míg a déli órákban kellemes kora nyári, rövid pólós idő feledtette a magyar tél hidegét.Madeirát egyébként az örök tavasz szigetének is nevezik, mivel nyáron sincs itt több 25-26 foknál.Bejutni a Cristiano Ronaldo (tényleg róla nevezték el) reptérről a városba nagyjából 30 perc a reptéri busszal, amely érkezésemkor pontosan indult, amikor azonban hazafelé menet ki akartam jutni a reptérre, egyszerűen nem jelent meg. Ez volt az egyetlen kellemetlenség az egész út során.
A sziget annyi érdekes programot tartogat, hogy a városra bőven elég egy fél napot szánnunk. A bájos, fehér-barna színekben pompázó portugál gyarmatkori központot pár óra alatt körbejárhatjuk, a kabinos felvonóval pedig kényelmesen eljuthatunk a város fölé emelkedő magaslatokra, ahol olyan látványosságok várnak ránk, mint példáula híres funchali botanikus kert, amely bemutatja a sziget rendkívül gazdag flóráját.Úgy döntöttem, nem veszem igénybe a második felvonót, amely a kert bejáratáig visz fel, hanem gyalog folytatom az utat a rendkívül meredek macskaköves utcácskákon. Így nyolc-tíz perces libegőzés helyett egyórás sétával jutottam el a szemet gyönyörködtető, színpompás kertig.
A botanikus kert után egy helyi busszal legurultam a központba, ahol betértem a város egyik boros pincéjébe egy kihagyhatatlan madeirai borkóstolóra. A madeirai bor sokkal édesebb, mint a portói, ami a jóval visszafogottabb tokaji aszúhoz szokott magyar ízlelőbimbók számára szinte sokkoló élmény. A nap hátralévő pár óráját a rakparton való sétálgatással, majd a helyi ízvilággal való ismerkedéssel töltöttem.
Mint a Machu Picchu
A sziget akár több hétre elegendő látnivalót kínál, nekem azonban csak szűk három nap állt a rendelkezésemre, ezért a következő nap befizettem egy szervezett, egész napos kisbuszos szigetkörre, hogy minél többet lássak a vidékből.A túra mindössze 20 eurómba (6400 Ft) került,és csupán heten vettünk részt rajta. A túravezetőnktől tudom, hogy az év bármely más szakában turistahordákkal kellett volna harcba szállnunk a szabad helyekért és a látnivalók megtekintéséért – ezt most szerencsére megúsztuk.
Utunk első állomásaként letekintettünk a mélybe Európa legmagasabb – és a világ második legmagasabb – partfokáról, Cabo Giraóról a Funchal körül elterülő hatalmas banán-, cukornád- és édesburgonya ültetvényekre, majd megnéztük Ribeira Bravát, a takaros kis halászfalut.A sziget természeti adottsága lenyűgöző.A smaragdzöld, szűk hegyi szurdokokról lezúduló vízesések egyenesen az óceánba ömlenek, míg a völgyekben apró, pár tucatnyi házból álló kis falvak bújnak meg.
Néhány helyi lakostól megtudtam, hogy az itt élő emberek jelentős része soha nem hagyta el a szigetet, még a viszonylag közeli Portugáliába sem utazott át repülővel, ami leginkább a hagyományos, zárt falusi életmóddal magyarázható.A legtöbb madeirai falut az EU-csatlakozás előtt kizárólag hegyi ösvényeken lehetett megközelíteni.Az elmúlt 30 évben épült ki a sziget modern úthálózata, a világtól eldugott kis települések a hegyi alagutak révén kapcsolódtak be az ország vérkeringésébe.
Estrella de Calhetánál a sziget belseje felé vettük az irányt, hogy elérjük az északi partvidéken fekvő Porto Monizt. A sziget belseje teljesen más világot tár elénk vörös színű, kopár hegyi fennsíkokkal, 1800 méter fölé magasodó zöld hegycsúcsokkal és fantasztikus babérlombú erdőkkel, amelyek több helyen még magukon viselik a nagy 2016-os tűzvész nyomait.
A szarvasmarha- és kecskecsordák szabadon sétálnak át a hegyi utakon, ezért a helyiek marhariasztó vaslapokat építenek be az útburkoltba. Porto Muniz szép, ám zord partvidékének látványa mellett próbáltuk ki az egyik helyi étteremben a frissen kifogott espada preta halat, a madeirai konyha egyik különlegességét, amely démoni külsejével és príma ízével tette emlékezetessé ebédünket.
Seixal és Sao Vicente falucska környékén a vidék még egzotikusabbá vált. A helyiek azt szokták mondani, ha nincs módunk eljutni a Machu Picchuhoz Dél-Amerikába, akkor menjünk el Madeira északi partvidékére. A magas, felhőkbe burkolt zöld hegycsúcsok valóban emlékeztetnek a dél-amerikai magaslatokra. Különösen szép, három nemzeti park területén is átvezető úton jutottunk vissza.
Nem sétagalopp
Utolsó teljes napomon egy szervezett túra keretében megmásztam a sziget legmagasabb hegycsúcsát, az 1862 méter magas Pico Ruivót, amely valójában egy kialudt vulkán maradványa. Azt hittem, nem túl megerőltető séta előtt állok, hiszen már több 2000-3000 méteres hegycsúcsot megmásztam Európa-szerte. Tévedtem,a Pico Ruivóhoz nem árt a jó kondíció,az ötórás kaptatás alaposan megmozgatja az ember tagjait.
Tízfős csapatunk a sziget harmadik legmagasabb hegycsúcsáról, Pico de Arieróról vágott neki a nagyjából 10 kilométeres útnak, amely még a tapasztalt hegymászóknak is tartogatott újdonságokat. Ha nem is nehézségével, de váratlan sziklaformáival és szép élővilágával gyakoribb fényképezésre késztetett a terep. A több ezer lépcsővel és kis alagutakkal teletűzdelt útvonal elején sűrű köd vett körül minket, amelyet egy-egy völgy mikroklímája szakított meg néha.
Közvetlenül a hegycsúcs alatt van az egyik legérdekesebb útszakasz, a Led Zeppelin egyik száma után elnevezett Stairway to heaven (lépcső a mennybe), amely több mint ezer lépcsővel nehezíti az előrehaladást, sőt néhol két kézzel kell kapaszkodni a vassodronyokba, hogy feljebb jussunk. A fárasztó lépcsőzés után jutottunk el az úgynevezett Halott erdőig, amely a már említett tűzvész utáni, kísérteties látványával ejti ámulatba a túrázót.
A Pico Ruivo az egyetlen pontja a szigetnek, ahol hóval találkozhatunk, úgyhogy a part menti nyári melegből nem szabad sapka, kesztyű nélkül nekiindulni. Fentről egészen az óceánig ellátni, a panoráma annyira lenyűgöző, hogy bőven megéri a többórás fáradozást.
A következő napom az izomláz, a pakolás, a reptéri busz kimaradása miatti idegeskedés és egy rövid portói városnézés jegyében telt. Éjféltájt érkeztem vissza a magyar télbe azzal a szilárd elhatározással, hogy Madeirát egyszer alaposabban is körbe fogom járni.
