Batthyány Kázmér
Németújvári gróf Batthyány Kázmér Antal Ferenc (Pozsony, 1807. június 3. – Párizs, 1854. július 13.)[1] reformkoriliberális ellenzéki vezető, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt pedig főispán, kormánybiztos és aSzemere-kormány tagjaként Magyarország első külügyminisztere volt. Szerepéért távollétében halálra ítélték, emigrációban hunyt el.
A reformmozgalom vezéralakja
Grófi családból származott. Apja Batthyány Antal József, anyja Cecilie Rogendorf volt.[1] A vele közel egykorú, a reformkorban és az 1848-as forradalomban szintén kiemelkedő szerepet játszó Batthyány Lajossal meglehetősen távoli rokonságban állt: közös őseik szépapáik szülei, azaz mindkettejük hatodik fokú felmenői, gróf Batthyány Ádám (1610–1659) és első felesége, Aurora Katharina von Formentini zu Talmein (1609–1653) voltak.
Kázmér gróf fiatal korában a külföldieskedő, idegen szellemű magyar nagybirtokosok közé tartozott. Tanulmányait külföldön végezte, és magyarul is csak az 1830-as évek második felében kezdett tanulni. Nyugat-európai utazásai során megismerkedett a liberális eszmékkel és az 1830-as évek végére politikai nézetei gyökeresen megváltoztak. Az 1839–40-es, az 1843–44-es és az 1847-48-as országgyűlés felsőházában már, mint a reformellenzék radikális képviselője vett részt.[1] Támogatta a magyarországi ipar és közlekedés fejlesztését. 1839-40-ben Gusztáv bátyjával és Károlyi Lajos gróffal felállították a rohonci gazdasági tanintézetet.
Az 1844-ben megalakult Védegyletnek Kossuth Lajos igazgatója, Batthyány Kázmér pedig elnöke lett. 1845szeptemberében a Vukovár–Fiumei Vasút Építésére Egyesült Társaság elnökévé választották.[1] Jobbágyai nagy részétörökváltság útján felszabadította. Birtokain óvodákat, iskolákat, Rohoncon gazdasági iskolát alapított. A Magyar Gazdasági Egyesületnél pályázatot hirdetett a mezőgazdasági viszonyok átalakítását elősegítő tanulmányokra. Támogatta a tudományt és a művészeteket is. Nagy Károlynak, gazdasági ügyei intézőjének javaslatára felajánlotta a Magyar Tudós Társaságnak teljes rohonci és kisbéri könyvtárát. Vörösmarty Mihály anyagi támogatására évjáradékot juttatott. Nagy Károly az ő anyagi támogatásával építhette fel az 1840-es évek közepén a Bicskei Csillagvizsgálót.
1846-47-ben szlavóniai birtokán bujtatta Táncsics Mihályt.[1] Ezt követően több megyében irányította az ellenzéket, és az ő közreműködésével lett Kossuth Lajos követ
Szerepe az 1848–49-es szabadságharcban
1848. április 22-étől Baranya vármegye főispánja, majd szeptember 17-én kormánybiztosa lett.[1] Önkéntesként részt vett a délvidéki harcokban. SzeptemberbenMohácson népfelkelést szervezett és csapataival több ütközetben megtisztította a Dráva–Duna szögét Jellasics utóvédként hátrahagyott csapataitól. Október 22-énönkéntesei élén bevonult az eszéki várba,[1] az ingadozó várparancsnok, Jovics István vezérőrnaggyal szemben biztosítva ezzel a várőrség magyar alkotmányhoz való hűségét. 1849 február 2-től Szeged központtal a Kiskunság, Szeged, Szabadka és Zombor teljhatalmú polgári és katonai kormánybiztosává nevezték ki.[1] A minőségében kiváló politikai érzékről tett tanúbizonyságot, határozott, de mérsékelt intézkedéseivel megalapozta Perczel Mór bácskai harctéri sikereit. Március 22-énrészt vett a szőregszentiványi ütközetben. Április 2-ától május 2-áig országos kormánybiztossá nevezték ki, majd Szemere Bertalan kormányában külügyi, egyúttal ideiglenesen földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter lett. Május 7-e és július 16-a között a kormányzói rendeletek ellenjegyzésének jogát is gyakorolta a távollévő hadügyminiszter helyett.
Emigrációban
1849. augusztusában követte Kossuthot Vidinbe, majd Sumlába és a magyar emigrációval együtt Kütahyaba. 1851 augusztusában hagyta el Törökországot, és haláláig Párizsban élt.[1] Megírta emlékiratait, amely azonban csak részleteiben maradt fenn. Távollétében a császári hadbíróság halálra ítélte. 1987-ben, születésének 180. évfordulóján a montmartre-i temetőből hazahozták földi maradványait, és a siklósi vár kápolnájának családi kriptájában helyezték örök nyugalomra.
