Az ostrom

Görgey május 4-én egy hadifogoly tiszt, Adalbert Stefan vértes főhadnagy útján megadásra szólította fel Hentzit, s becsületes hadifogságot kínált cserébe. Levelében csípős megjegyzéseket tett „az úgynevezett budai várra”, amelynek védelme igazi Don Quijote-i feladat. Egyben közölte, hogy Pest felől nem fogja ostromolni a várat, s hozzátette: ha Hentzi ennek ellenére lövetné Pestet vagy szétrombolná a Lánchidat, a vár bevétele után az őrség nem számíthat kegyelemre. Hentzi hasonlóan csípős stílusban közölte, hogy Buda 1849 januárjában, Görgey gyors elvonulása idején még tényleg nem volt erősség, de azóta azzá alakították át, „melynek szerencséje lesz Önnek a leghatározottabban ellenállni”. Felszólította Görgeyt, hogy hagyjon fel a vár lövetésével, mert kénytelen lesz Pestet hatalmas ágyútűzzel támadni.
Görgey az ajánlattétellel egy időben, annak nyomatékául – a hadi szokásoktól némileg elütő módon – elrendelte a vár lövetését, s utasította Kmety György ezredest, hogy nyomuljon előre a Lánchíd közelében lévő, cölöpsánccal ellátott vízvédműhöz, s próbálja meg azt felgyújtani. A Kmety-hadosztály reggel 8 órakor indult el Ürömről Óbudán át Budára. Óbuda előtt már óriási tömeg fogadta a katonákat, amely a legnagyobb diadallal fogadta őket. A tömeg akkora volt, hogy a csapatok alig tudtak előrejutni. Mindenhonnan szólt a zene, borral, sörrel és sült hússal traktálták a katonákat. „Isten hozott benneteket! Éljen a haza! Éljen a magyar hadsereg! hangzott utca hosszant minden ablakból, minden kapuból, minden boltból, mintha az utca kövei is megelevenedtek volna, akkora volt az örömrivalgás! Oly határtalan a lelkesülés” – írta emlékiratában Hatala Péter. „Mi, tüzérek voltunk a legfiatalabbak, tizenhat, tizenhét éves bajusztalan diákok… Jaj de fiatalkák! Eszem a lelküket, hangzott felénk, meg-megcirógatták poros arcunkat.”

A hadosztály déli fél 12-kor érkezett a Bomba (Batthyány) térre, s délben itt kapta a parancsot a vízvédmű elfoglalására. Kmety a parancsnak megfelelően a két, a délvidéki harcokban edződött 10. és 33. zászlóaljakkal, valamint két 6 fontos löveggel indult a vízvédmű ellen. A 33. zászlóaljat tartalékban hátrahagyta a Király-hegy (ma Bem József) téren, ő maga pedig a 10. zászlóaljat és a két löveget a vízvédmű felé vezette. A támadókat a Halászbástya és a József-bástya védői oldalról, a Vízi-kapu melletti bástya ütegei szemből lőtték. (Egy honvédtüzér visszaemlékezése szerint a várlövegek a roham során nem nyitottak tüzet. ) A 10. honvédzászlóalj katonái elérték a vízvédmű cölöpműveit, de a védők kartács- és puskatüze következtében visszavonulni voltak kénytelenek. Az első tüzelésre a zászlótartó esett el, a zászlót elkapó Thurzó Miklós századosnak pedig a bal vállperecébe fúródott a golyó. A rohamban maga Kmety is megsebesült. A zászlóalj visszavonulás közben felbomlott, a katonák egy része a környező házakban keresett menedéket. Ezután az Üchtritz Emil őrnagy vezette dandár röppentyűkkel és a 3. 6 fontos gyalogüteggel lövette a védművet. Kmety megismételte a rohamot a 33. zászlóaljjal is, de ez is kudarcot vallott. Ezután Üchtritz a 10. zászlóalj megerősítésére küldte a 45. zászlóaljat, ám az ellenséges tűz miatt az újabb támadás nem tudott kibontakozni. A vadászok, a 23. honvédzászlóalj és a 2. besztercebányai zászlóalj szintén megpróbálkozott a rohammal, de sikertelenül. Kmety tett még egy kísérletet, majd jelentette Görgeynek, hogy a vízvédmű bevételét lehetetlennek látja, mert az ellenséges lövegek széltében pásztázzák a hozzá vezető utat.

A veszteségek súlyosak voltak: a 10. honvédzászlóalj egyharmada vált harcképtelenné, a vadászok 45 főt veszítettek. A honvédekre a várból is lőttek, az egyik bomba a 45. honvédzászlóalj tömegébe csapott le, néhányan elestek, a zászlótartónak mindkét lába térdben eltört, sokan megsebesültek, s még egy kémény is a zászlóalj katonái közé dőlt. A katonák ekkor azt a parancsot kapták, hogy igyekezzenek a házak rejtekében a vár közelébe jutni, s a háztetőkről lőni az őrséget. A háztetőkön szükséges rések törésére fejszéket és csákányokat a városi szertár feltörése árán szereztek, de közben folyamatosan lőtték őket, s ismét néhányan elestek. Éjszakára a katonák a vár bástyáinak közelében húzódtak fedezékbe.

Görgey utasítására a környező hegyeken öt üteget helyeztek el. A Kálvária és a Kis-Rókus-hegyen egy-egy 7 fontos taracküteg (összesen 11 löveg), a Kis-Sváb-hegyen az 1. 12 fontos üteg (7 löveg), a Nyárs-hegyen egy fél röppentyű üteg (4 állvány), a Gellért-hegyen pedig egy 6 fontos üteg (7 löveg) állt fel. Ezek délután 2 órakor kezdték el lőni a várat. A vártüzérség viszonozta a tüzet, s elhallgattatták a Kis-Rókus-hegyen és a Nyárs-hegyen lévő ütegeket. A Kis-Sváb hegyen lévő 12 fontos, a Gellért-hegyi 6 fontos és a Kálvária-hegyi taracküteg akadálytalanul folytatta működését. Két, a Gellért-hegyről kilőtt lövedék a váron átröpülve, a Lánchíd oszlopán megpattant, s a vízvédműbe csapott be. Hentzi ezt Pest felől kilőtt lövedéknek vélte, s ezért elrendelte Pest lövetését, amely este 8 órától 10 óráig folyt.
A vízvédmű elleni támadás kudarca után nyilvánvaló lett, hogy a vár gyors bevételére nincs remény. Görgey tehát írt Guyon Richárd tábornoknak, a komáromi vár parancsnokának, hogy küldjön ostromágyúkat Buda alá. Guyon május 6-án útnak is indított négy 24 fontos és egy 18 fontos ostromlöveget, s ezek május 8-án meg is érkeztek. Közben Görgey elrendelte a Nap-hegyen a réstörő, illetve emellett egy leszerelő üteg állásának kiépítését. A leszerelő üteg feladata a réstörő üteg fedezése volt a várlövegekkel szemben. Az ütegállások május 14-ére lettek nagyjából készen, s 15-érői 16-ára virradó éjjel vontatták be ide a lövegeket.

Május 5-én a magyar haditanács úgy döntött, hogy a Nyárs-hegyen egy leszerelő üteget állítanak fel, s ettől balra fogják elhelyezni a réstörő üteget. Emellett Görgey utasította a tüzérséget, hogy folyamatosan lőjék a várat, s igyekezzenek azt több ponton felgyújtani. Az egyes hadtestek azt az utasítást kapták, hogy minden nap sötétedés után négy-négy, a Kmety-hadosztály pedig két századot vezényeljen ki a várőrség nyugtalanítására. A könnyebb közlekedés és utánpótlás érdekében május 7-én az Ercsinél és Ráckevénél álló hajóhidat felvontatták a Csepel-szigethez. Május 15-én este Hentzi a Lánchíd-hídfőből négy kővel terhelt és három gyújtóhajót engedett le a Dunán a hajóhíd lerombolására, ám ezeket a Rochlitz Béla főhadnagy vezette utászok elsüllyesztették.
Maga Görgey május 6-án Kossuth Lajoshoz írott levelében úgy vélte: „A vár bevétele csak úgy sikerülhet legrövidebb idő alatt, legkevesebb emberveszteség mellett, ha a vízi gépeket Pest részéről bombák és gránátok s röppentyűk által összeromboljuk, minek következtében a víz hiánya engedékenyebbé tehetné az ellenséget – átallottam volna ugyan ezt legelőre javasolni, Pest városa bombáztatásától tartván, de minthogy az esküszegő Hentzi tábornok minden ok nélkül úgyis már bombáztatja a szép várost, a kár ugyanegy, a jó eredmény ellenben biztosabban várható, ha Pest részéről is ostromoljuk.”
A Pest felőli ostromra valóban történt előkészület, de miután Hentzi eleinte nem foglalkozott a réstörő üteg építésével, ellenben annál inkább igyekezett beváltani Pest lövetésére vonatkozó fogadalmát, ezt rövid időn belül feladták. Hentzi május 4-étől kezdve szinte minden nap lövette Pestet. Különösen május 9-én és 13-án zúdított élénk tüzet Pestre, s ennek során megsemmisült az Al-Duna-sor gyönyörű klasszicista épületegyüttese.

A várőrség lőtt mindenre, ami mozgott. Emiatt a táborban nem lehetett nagyobb csoportokat alkotni. A 65. zászlóalj katonáit egyszer borosztás közben érte a tüzérségi támadás, de szerencsére csak néhány borral telt bográcsot ütöttek szét a golyók. A tűz viszonzásával a magyar fél sem maradt adós. Görgey a Sváb-hegyen lévő főhadiszállásra vitette a gellért-hegyi csillagvizsgáló három nagy távcsövét, s tisztjei ezeken figyelték a várfalakon történteket. Emellett egy óriási bádog szócsövet is csináltatott. Valahányszor Hentzi és kísérete feltűnt a bástyákon, Thót Antal táborkari százados öblös hangján a szócsövön át utasította Barla Károly főhadnagyot, a Kis-Sváb-hegyen lévő üteg parancsnokát, hogy melyik falszakaszt vagy bástyát lövesse.

A május 5-16. közötti előkészítő szakaszban az ostromsereg sem maradt tétlen. Május 5-én az alkonyati órákban Kmety csapatai ismét megközelítették a vízvédművet, mire Hentzi elkezdte bombáztatni a Vízivárost. Erre a magyarok visszavonultak, de hat ház leégett. Május 6-án éjjel a Kmety-hadosztály vadászai közelítették meg a várfalakat, s nyugtalanították az őrséget.
Állítólag a magyarok május 9-én éjjel 10 órakor döntő támadást akartak indítani a vár ellen, ezt azonban Hentzi újabb és újabb bombázásai megakadályozták. A támadási szándékot egy átszökött honvéd (volt császári-királyi) tüzér árulta el. Nagysándor vezérőrnagy valóban javasolta a döntő rohamot, de ezt Görgey azzal utasította el, hogy egy hiábavaló támadás felér egy vesztett csatával, s az ellenség feltételezhető elszántsága mellett a jó eredmény mindenesetre problematikus. „A bátrakat lelövik, a gyávák elfutnak, aztán az erőd bevehetetlenségét hirdetik.”
Május 11-én Hentzi elrendelte, hogy hajtsanak végre kitörést a vízivárosi kórházakban lévő osztrák sebesültek és betegek kimentése érdekében. Az első kísérletet a 10. honvédzászlóalj visszaverte, ám amikor a császári királyi csapatok reggel 7 órakor nagyobb erőkkel megismételték azt, már sikerrel jártak. Ehhez az is hozzájárult, hogy az őrálló századok meglehetősen hanyagul látták el a szolgálatot. A kiszabadítottak közül a szolgálatképeseket beosztották a várőrségbe – aminek az illetők aligha örültek.

Május 11-ről 12-re virradó éjjel a réstörő üteg munkálatainak fedezésére a Kmety-hadosztály és a II. hadtest csapatai hajtottak végre nagyobb arányú vállalkozást a vízvédmű ellen, ám a támadás a tüzérségi tűzben ismét összeomlott.

Május 13-án délelőtt a magyar fél tétlen maradt. Hentzi már abban reményleedett, hogy felmentő sereg közeledik a várhoz, ám a délután folyamán a magyar ütegek erőteljes tüzet zúdítottak a várra. Hentzi részint ennek viszonzására, részint azért, hogy a közeledő császári-királyi felmentő sereget szorult helyzetéről értesítse, ismét irtózatos tüzet zúdított Pestre és a Vízivárosra.
Ugyanakkor – érthetetlen módon – szinte semmilyen figyelmet nem fordított a magyar réstörő és bombavető ütegek építésére. Május 15-ére elkészültek az új ütegállások. A magyar tüzérség állása most így alakult: A Kálvária- és a Kis-Rókus-hegyen egy-egy 7 fontos taracküteg (összesen 12 löveg); a Nagy-Rókus-hegy alján, a téglavetőnél az 1. mozsárüteg (2 löveg); a Kis-Sváb-hegyen az 1. 12 fontos üteg (7 löveg);. a Nyárs-hegyen egy leszerelő üteg (8 löveg), egy réstörő üteg (5 löveg) és egy fél röppentyűüteg (4 állvány), a Gellért-hegyen pedig két 6 fontos üteg (10 löveg) és a 2. mozsárüteg helyeztetett el.
Május 16-án végre megkezdték munkájukat az ostromlövegek, s másnapra rést lőttek a Fehérvári-rondellától délre lévő falszakaszon. Az estig tartó lövetés során egy lövedék meggyújtotta a várpalota tetőzetét. Hentzi másnap bosszúból ismét Pestet lövette. Görgeyt ez annyira felháborította, hogy elrendelte: május 17-éről 18-ára virradó éjjel a csapatolt indítsanak erőltetett felderítést a vár ellen, amely kellő siker esetén tényleges támadásba mehet át.

A támadás azonban kudarcba fulladt. Egyrészt a csapatok csak nagy nehézségek árán juthattak a falak közvetlen közelébe, mert a helyőrség még korábban különböző terepakadályokat helyezett el. Másrészt a rést még nem lehetett megmászni, a honvédek által vitt létrák pedig túl rövidek voltak. Az I. hadtest a Krisztinaváros kertjein át nem találta meg az utat a réshez, s mire a helyes támadási irányba jutott, kihajnalodott, s a várőrség kartács- és golyózápora, valamint gránátjai elől kénytelen volt visszavonulni.

A III. hadtest feladata az volt, hogy a vár északi, rövidebb arcvonalát létrákkal mássza meg, s próbáljon meg betörni. Az itt védekező báni határőrök azonban visszaverték a támadókat, akik 34 halott és 21 létra hátrahagyásával voltak kénytelenek visszavonulni. A 65. zászlóalj mögött az ellenséges tüzérség felgyújtotta a fő támaszpontjukul szolgáló házat, s a katonák a nyílt téren, az égő ház és a városfal között voltak kénytelenek menekülni. A 9. zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy az Attila út vár alatt lévő házainak ablakaiból és padlásairól lője a védőket, hogy a többiek támadását elősegítse. A hadtest többi zászlóaljai a házakban gyülekeztek, s minden zászlóalj két százada a létrákat vitte a támadáshoz. A rövid létrák miatt a támadás itt is sikertelen maradt, s a csapatok visszavonultak. A 9. zászlóalj katonái azonban annyira belemelegedtek a lövöldözésbe, hogy nem vették észre a visszavonulást, parancsot pedig nem kaptak. Így aztán a katonák az elkövetkező napot a házakban lapulva töltötték, mert alighogy valamelyikük kidugta az orrát, a várfalakon lévő határőrök már lőttek is rá.

A II. hadtest és a 15. hadosztály csapatai a vízvédmű ellen intéztek sikertelen támadást. Kmety csapatai szintén a vízvédművet támadták; a hadosztály négy oszlopban nyomult előre, s éjjel 1 órától hajnali 4 óráig lőtte a védőket, majd visszavonult.

A támadás kudarcához alapvetően hozzájárult az egységes vezetés hiánya és a rosszul megfogalmazott támadási terv (ti.: senki sem tudta, hogy a látszattámadás mikor mehet át valóságos támadásba). A veszteséget külön érzékennyé tette, hogy az I. hadtest táborkari főnöke, Kleinheinz Oszkár őrnagy a visszavonulás során ellenséges golyótól találva elesett.
A május 17-18-i éjszakai roham kudarca után Görgey elrendelte, hogy minden éjjel hadtestenként négy-négy (a Kmety-hadosztályból két) század nyugtalanítsa a védőket éjjel 2 óráig.
Hentzi először érzékelte, hogy az ostrom komolyra fordult. Május 18-án megpróbálta eltorlaszoltatni a rést, de az éjszakai felhőszakadás elvitte az egész torlaszt. Május 19-én a réstörő üteg ellen egy leszerelő üteget állíttatott fel a Fehérvári-rondellán, s sikerült is egy 18 és egy 24 fontos löveget ideiglenesen elnémítania, de a rés egyre tágult. Ezen az éjjelen ismét kísérletet tett a rés eltorlaszoltatásra, de az erős magyar puska- és ágyútűzben a császári-királyi utászok nem tudtak komoly munkát végezni. Ugyanakkor a magyar II. hadtest egyik utászosztaga a Várkert kerítésfalához épült egyik házon át utat tört a Várkertbe, s egy honvédszázad ott befészkelte magát. Az ezen falszakaszt védő Ceccopieri-zászlóalj hiába intézett ellenlökést, a honvédek megtartották állásaikat. A Kmety-hadosztálynak a vízvédmű fölött uralkodó házak egy részét sikerült elfoglalnia, s onnan hatásos puskatüzet zúdíthattak ennek védőire is.

Május 20-án Hentzi ismét megpróbálta eltorlaszoltatni a rést, s a munkák során Pollim mérnökkari századost egy 24 fontos ágyúgolyó megölte. Helyébe Gorini százados lépett, s az ő vezetésével egy 1,7 méter vastagságú rögtönzött mellvédet építettek a 18 méter széles rés tetején; magát a rést az I. rondella hat lövege tűz alatt tarthatta.

A döntő roham

Görgey május 20-án kiadta az utasítást a vár bevételére. A döntő rohamnak hajnali 3 órakor kellett megindulnia, miután valamennyi löveg össztüzet ad a várra. A rés ellen az I. hadtest zászlóaljai indultak rohamra. A II. hadtest déli irányból indult rohamra, a III. hadtest az északi várfalat, a Bécsi kaput és az Esztergomi rondellát rohanta meg. Kmety hadosztálya azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a vízvédművet, tartalékát pedig a Bomba téren állítsa fel.

A rohamjelet a 24 fontos mozsarak mellett elhelyezett röppentyűk hat lövése adta meg hajnali három óra tájban. „Egyszerre megpendült minden oldalon a dob, és iszonyú zúgással veré mintegy 300 az általános rohamot, s mi mindnyájan Éljen a magyar! rivalgás közt rohanni kezdénk” – írja első benyomásairól az I. hadtest soraiban rohamra induló Büttner Emil.
A roham kezdetben csak nehezen bontakozott ki, mert a résnél a védők nemcsak szemből, de oldalról is lőtték az ostromlókat. A rés elleni rohamot személyesen Nagysándor József vezérőrnagy vezette. A tavaszi hadjáratban még a fősereg lovasságának parancsnokaként szolgált, április 7-én Kossuth tábornokká léptette elő. Április végén Klapka helyett ő vette át az I. hadtest parancsnokságát, s ennek élén szolgált a szabadságharc végéig.

Nagysándor a Driquet-dandár élén haladt. Ehhez tartozott a 28., a 44. és 47. honvédzászlóalj, amelyek közül a 47. zászlóalj haladt az élen. A védők csak akkor vették észre a honvédeket, amikor azok már a résen voltak. Itt azonban kemény fogadtatásban részesültek, s a támadás nem tudott kibontakozni. Nagysándor a 39. (Dom Miguel-) gyalogezred tartalékban lévő 3. zászlóalját rendelte a réshez, de ide sietett a 17. honvédzászlóalj egy része is. Így végre sikerült elsöpörni a védőket, ám a vérveszteség nem volt jelentéktelen. A rohamban elesett maga Burdina őrnagy, a Dom Miguelek parancsnoka is. Az első zászlót Püspöky Grácián, a 47. honvédzászlóalj néhány napja felesküdött zászlótartója tűzte ki a várban.

Egy másik hadoszlop, Nyeregjártó János dandárja Máriássy János ezredesnek, az I. hadtest vitéz hadosztályparancsnokának vezetésével a réstől jobbra indult rohamra. Itt a 19. és 34. honvédzászlóaljak rohamoztak. Az ellenséges tüzérség és gyalogság hatókörén belül szörnyű jelenetek játszódtak le. „Iszonyú volt itt, a bástya tövében nézni, mint söpör le hármat, négyet is egyszerre a kartács, mint sodor el egész sorokat az ellen túlfélrül lőtt ágyúgolyója, mint hasítja belüket, hordja el kezét, lábát, fejét soknak az elpattogó gránát. – Lehetett itt látni elszakadt kezet, lábat, koponyadarabokat heverni, a falazatok körül sok létrákrul a lelőtt emberek belei csüngtek alá, sokrul a vér, velő csepegett, sokat az ellőtt létra darabjai, sokat a bástyák alatt álló tömegekbe felülrül zuhantatott égő kanócú és alul elpattogó gránátok, sokat az ágyúgömbök által falbul kitört kő- és tégladarabok sújtottak agyon” – írta az ostrom után néhány nappal anyjának a 17. honvédzászlóalj egyik közhonvéde. Ő maga „látván, hogy itt a sokáig állás nemigen egészséges”, visszamenni pedig „a világ minden kincséért sem akarván”, összeszedte minden bátorságát, s egy közelben álló létrához rohant, amiről egy kartácslövedék éppen előtte söpört le három honvédet; a vérük még ott csepegett a fokokon. Felmászott a létrán, s egyszer csak a bástyán találta magát. „Ide hogy juték fel, nem tudom” – vallotta be később. „Zúgott körültem minden irányban az ágyú és puskagolyók, sivított a kartács, és én bal kezembe fegyverem, véres kézzel és ruhával felérék a várfokra, hová a már fent lévő bajtársaim is felsegítettek.” Röviddel ezután egy újabb ágyúgolyó elvitt három létrát; Máriássy ezredest a légnyomás terítette le. Ezt látván, a csonka sebesültek kiáltásait hallván, a fal alatt lévők annyira megrémültek, hogy futásnak eredtek. A falon fent lévő mintegy 400 honvéd ordított, rimánkodott, hogy ne hagyják ott őket; a fent lévő két zászlót lobogtatták. Végre Máriássy is magához tért, s visszafordította a hátráló csapatokat. A tartalékban lévő 6. honvédzászlóalj is előrerohant, neki „a már a létrákat döntögető németeknek”. Ezt látva a falszakaszt védő olasz bakák „magok is segíték kapaszkodó bakáinkat”.

Máriássynak tehát sikerült a várkerteken át két zászlóaljjal a rést védők oldalába kerülni, s ezzel az ott rohamozók bejutását is elősegíteni. Reggel 5 órakor Nagysándor József tábornok örömmel jelentette Görgeynek, hogy a várban már kilenc zászlóalja van, s „ha az Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban”. Aztán még kívülről ráírta a levélre: Tizenegy zászlóalj van a várban. A falak megmászása és a várba való bejutás mindennél erősebb benyomást gyakorolt a katonákra. Az ostrom további részleteit az idézett közhonvéd már nem is tartotta megörökítésre méltónak: „Elhagyva most a bástyákat, egyenként szökdösénk egyik utcábul a másikba a keresztül-kasul repkedő golyók között, míg végre a vár népét egyes csapatokban, részint lefegyvereztük, részint halomra lőttük, szúrtuk és a többi, különösen a horvátokat.” Egy udvarban közel harminc, halomra lőtt olasz katonára bukkantak. Amikor megkérdezték, ki bántotta őket, egyikük, aki még lélegzett, Armeedeutsch nyelven felelt: „Spitzbub Krobót hat mich erschossen” („Egy csirkefogó horvát lőtt le”). Valószínűleg az olaszok nem akartak már harcolni, s ez vezetett a tragédiához.

Az olaszok – amint látták a magyarok betörését – valóban több ponton beszüntették a harcot, és megadták magukat. A 20. honvédzászlóalj Andrássy Jenő főhadnagy vezette kis különítményét, amely a nádori istállók környékén, a vár délnyugati részén, a Szent György tértől délre létrákon és a fal réseibe szúrt szuronyokon mászott fel a várfalakra, szintén „Evviva Ungheria” kiáltással fogadták, s letették a fegyvert. A különítmény előbb a Sándor-palota felé vette útját, innen azonban olyan tüzet kapott, hogy kénytelen volt visszavonulni a nádori istállókhoz. Csak amikor erősítés érkezett, tudták kiszorítani onnan a védőket. A 49. honvédzászlóalj szintén a várkert falán át tört be a várba. „De szemben velünk áll egy erősebb ellenséges csapat a gyalogságból, mely puskatüzeléssel fogadott, de csak egy decharge-t (sortüzet) adhatott. Mi szuronyt szegezve rohantuk meg őket, s mondjam-e, hogy talán fele ott maradt, a másik fele fel a várba menekült. Mi nyomultban utánuk rohantunk. Fenn az Arzenál előtt egy ágyú kartáccsal fogadott bennünket, de ezek is csalt egy lövést tehettek, a másik percben már ott feküdt valamennyi, egy szakasz horvát katona is és az összes tüzérek. A vezénylő tüzértiszt az én kardom elé került, s amikor már többé nem volt kardjára szükség, leoldottam azt róla, és oda tűztem az én nagy kardom mellé.”

A 6. honvédzászlóalj ágyúfedezeten volt, de parancsnokát, Szalkay Gergely századost úgy elkapta a harci hév, hogy a függelemsértés kockázatát is vállalva, az első roham visszaverését látva, parancs nélkül megindította alakulatát a falakhoz. Amikor odaért, a honvédek már a várban voltak, ám a nádori istállók közül nem tudtak kibontakozni. Szalkay rohamot vezényelt, s előbb a fegyvertárat, majd a Sándor-palotát tisztította meg katonáival. Ezután a zászlóalj egy részét a vízvédmű felé küldte, hogy fentről lövöldözve segítsék elő Kmety hadosztályának támadását. A nádori kertekben lévőkre a Szent György tértől délre található fegyvertárból nyittatott tüzet, majd a nádori (királyi) palotát tisztította meg.

Rövidesen a II. hadtest katonái is behatoltak a várba a nyugati nagy falközben lévő várkertnél. Itt a falakat létra híján egymás vállára állva mászták meg a honvédek. A Ferdinánd-kapunál létrákon, a Duna felőli keleti oldalon a megrongált fal törmelékein jutottak be a várba. Az itt bekerített császári-királyi csapatok hamarosan letették a fegyvert. A 48. honvédzászlóalj egy része, elunva a sikertelen kísérleteket, a résen tört be a várba.

A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a Krisztinavárosban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefoglalni az ellenség lövészeit. A létratámasztók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a császári-királyi csapatok már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében bújtak meg, s amikor számuk pár száz főre növekedett, megindultak a Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre. Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a várban már nem került tűzbe.

Nem volt könnyű dolguk a III. hadtest katonáinak sem. A 9. zászlóalj katonái ismét az Attila utcai házakból lövöldözve biztosították a rohamozók feljutását. Itt a 3., a 42. honvédzászlóalj, a 19. (Schwarzenberg-) gyalogezred 3. zászlóalja, a 60. (Wasa-) gyalogezred 3. zászlóalja indult rohamra. Ők a Bécsi kaput és a szomszédos falszakaszt mászták meg létrákon. 30 katona esett el, mire sikerült feljutni a kapura, s aztán bejutnia várba. A létrákról lehullókat gyakran alább álló bajtársaik szuronya nyársalta fel. A III. hadtest arcvonalán elsőként a 42. honvédzászlóalj katonái jutottak be a várba. A Bécsi kapunál és a mellette lévő bástyán a 3. honvédzászlóalj tört utat a várba. A rohamozók ezután az Úri és az Országház utcán indultak a Szent György tér felé, hogy két tűz közé fogják a védőket. A hajnali rohamban a katonák szinte maguk sem tudták, hogyan jutottak be a várba. „A setétségtől nemigen lehetett látni, s nagyon kellett vigyázni, hogy bajtársainkat ne támadjuk meg – írja egy honvéd. – Eközben hátulról nagy csapást kaptam fejemre, mely annál érzékenyebben érintett, mert a nehéz csákót egy könnyű sipkával cseréltem föl az ostrom megkezdésekor. A vér erősen folyt fejemből, de zsebkendőmmel hirtelen bekötöttem, s csákómmal jól leszorítottam, s mintha misem történt volna, tovább folytattam a harcot.” A 65. zászlóalj betört a Nándor-laktanyába, ahol erős tűz fogadta a katonákat. „Rohamunk elől azonban a legközelebbi utcába vonultak, s még a házak ablakaiból is erősen tüzeltek ránk, minek következtében minden házat felkutattunk, s csak akkor haladtunk tovább, mikor biztosítottuk magunkat, hogy ott nem maradt ellenség.” Közben a várfalon folyamatosan tódultak be a csapatok. Alighogy a III. hadtest csapatai feljutottak, a 9. zászlóalj katonái is elhagyták az Attila úti házakat, s a Bécsi kapunál lévő létrákon felmászva csatlakoztak a rohamozókhoz. A 9. zászlóalj néhány katonája a Nándor-laktanyához közel eső 4. számú rondella felé futott, hogy az ott lévő ágyúkat a védőkre irányítsák. Glevitzky Sándor hadnagy útközben találkozott a zászlóalj egy „elszármazott” tisztjével, a Wasa-gyalogezredben szolgáló Tremmel Károllyal. Megölelték egymást és siettek tovább.
Hentzi, aki korábban a vízvédmű védelmét irányította, az I. hadtest betörése miatt előállt válságos helyzetben a Szent György téren maga állt a védők élére, s a 12. (Vilmos-) gyalogezred századainak élére állva rohamot vezényelt, s megpróbálta visszaűzni a honvédeket. A rohamozókat gyilkos sortűz fogadta. Az első sortűz leterítette Gorini mérnökkari századost, s a császári-királyi csapatok hátrálni voltak kénytelenek. Hentzi azonban nem adta fel, újabb rohamot vezényelt. „Csak előre! – kiáltotta. – Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!” Az újabb roham alkalmával Hentzi altestébe (más forrás szerint a gyomrába) golyó fúródott. A tábornok bal kezét sebére szorította, s hangtalanul hanyatlott Kristin főhadnagv karjába. Kristin néhány ember támogatásával kivonszolta őt a harcból, és segédtisztjének, Josipovich hadnagynak a gondjaira bízta. Hentzi elestéről rengeteg mendemonda terjengett, s többen is maguknak tulajdonították azt a dicsőséget, hogy Hentzi az ő lövésüktől találva esett volna el. Volt olyan, aki szerint menekülés közben érte a golyó. A legvalószínűbbnek tartható verzió szerint a zalai 47. honvédzászlóalj katonái lőtték le: a szemtanúi beszámolók Hertelendy Kálmán és Csillagh László századosokat, valamint Püspöky Grácián zászlótartót nevezik meg. Ugyanakkor a közvetlenül az ostrom után keletkezett beszámolók nem említenek nevet.
A várparancsnok eleste után, reggel 7 órára a vár a honvédek kezébe került. Utoljára a várpalotában védekező császári-királyi csapatok adták meg magukat.

Az ostrom után

Noha Görgey a roham előtt elrendelte, hogy a honvédek ne ejtsenek foglyokat, a rohamozók mégis többnyire megkímélték a magukat megadók életét. A 3. honvédzászlóalj katonáinak Mogyoródy Adolf főhadnagy értelmezte a parancsot: „Görgey csak a fegyverrel ellenállókat érthette.” Állítólag maga a halálos ágyán fekvő Hentzi is így kommentálta a történteket: „Valóban, a magyar egy lovagias nemzet.” Maga Görgey is helyeselte a honvédek eljárását, egyedül Hentzire volt mérges, amiért az ok nélkül lövette Pestet s még a Lánchidat is fel akarta robbantatni. „…ha ma meg nem hal, ezen nyomorult hőst holnap felakasztatom” – mondta Sátori Sukz Bódognak.

Röviddel a vár bevétele után Görgey is fellovagolt. Utasította a 9. honvédzászlóaljat, hogy készenléti tartalékként a budai városháza előtt táborozzanak le. A napolt óta kialvatlan honvédeknél azonban az álom erősebbnek bizonyult, mint a parancs, s röviddel a kiadása után már ötösével-tízesével aludtak a kapualjakban. Görgey erre megdorgálta a zászlóaljparancsnokot, az továbbadta a leteremtést a századparancsnokoknak, azok az altiszteknek, „az altisztek pedig értenek az ilyen dologhoz a legjobban, s kézzelfoghatóan magyarázzák meg az alvás és ébrenlét közötti különbséget”. Így aztán a vörös sipkásoknál az általános örömérzetbe némi üröm is vegyült.

Az ostromnak volt még egy, szerencsésen végződött epizódja. Havas József császári és királyi biztos még április 22-én felszólította a lakosságot, hogy a császári-királyi csapatok távozása esetén viselkedjen nyugodtan, különben a városokat és a Lánchidat ágyúzni fogják. A katonaság lebontotta a pesti Újépületet a Lánchíd pesti hídfőjével összekötő cölöpműveket, felszedte a Lánchíd úttestét, majd felgyújtotta a hajóhidat. A budai Lánchíd-hídfőt a várral összekötő cölöpmű védte a vár vízellátásához szükséges vízkiemelő gépeket; ezt Hentzi várparancsnok őrséggel látta el. Hentzi a budai parti bal oldali lánc alá, a hídpillér és a lánckamra között négy robbanótöltetű ládát helyeztetett el, hogy szükség esetén felrobbanthassa a hidat. Adam Clark (a Lánchíd mérnöke) látszólag készségesen segédkezett az előkészületekben, ugyanakkor nem szivattyúztatta ki a lánckamrába szivárgó vizet, majd összetörette a szivattyút.

Görgey még május 4-én felszólította Hentzit a híd, „e felséges mestermű” kímélésére. Az ostrom során a híd is kapott néhány lövést: a Gellért-hegyen felállított magyar ütegek rosszul irányzott lövedékei átröpültek a vár felett. Egy 24 fontos lövedék megrongálta az egyik láncot is. Május 21-én reggel 6 és 7 óra között Alois Allnoch ezredes, várparancsnok-helyettes szivarját a töltetre dobva megkísérelte a híd felrobbantását. A robbanás megrongálta ugyan a hidat, de Allnochot darabokra tépte. A robbantást semmi sem indokolta: a várat ebből az irányból nem érte támadás.
A vár bevételét követően a honvédek egy része korántsem hősies dolgokkal foglalatoskodott, hanem igyekezett jól megszedni magát. A gyilkos küzdelmet követő felszabadultság különböző kihágásokhoz vezetett: a honvédek nemcsak kiraboltak bizonyos épületeket, hanem fel is dúlták azokat. Akadt bőven bor is, s többórás mulatozás kezdődött a várban.

A vár bevételéről szóló jelentést Kmety György ezredes vitte Debrecenbe Kossuthnak. Kossuth néhány órára családja körébe is meghívta az ezredest, s egyik fiának a következőképpen mutatta be: „Nézd meg fiam e bácsit, s midőn a legvitézebb magyarról hallani fogsz, akkor jusson eszedbe e bácsinak arcképe.”

Kossuth utólagos érvelése szerint Görgeynek Komárom felmentése után Buda helyett Bécs ellen kellett volna támadnia, s akkor Bécs „egy érett alma gyanánt hull vala kezébe”. Ekkor azonban még magának Kossuthnak sem voltak kételyei. Május 22-én lelkesítő utóirattal tette közzé a Buda bevételéről szóló jelentést, s ugyanezen a napon Szemerével közösen gratulált Görgeynek: „…Ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette vagy éppen eszközölte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által elismertessék.” Egy nappal később Batthyány Kázmér külügyminiszter a következőket írta Pulszky Ferencnek, a kormány londoni képviselőjének: „Ezen, a nemzetre nézve annyira örvendetes s óhajtva várt esemény a magyar ügyekre nézve minden tekintetben nagy befolyással leend. Ha némely külföldi hatalmak mindeddig vonakodtak is Magyarországnak függetlenségi nyilatkozatát mint bevégzett tényt tekinteni, míg hazánknak fővárosa az ellenség kezében van, míg attól lehetne tartani, hogy mint erejének gyűlhelye oda használtassék, hogy a magyar kormányt és hadsereget újra a Tiszántúlra visszaszorítsa: Budának – az annyira erősített s a végelszántságig védelmezett Budának – bevétele e nehézségeket végképp elenyészteti; – s még inkább fogja a magyar hadsereg a külföldi népek minden kétségeit elenyésztetni, midőn a Duna mellett fekvő fővárosából bocsátandja ki hadjárati tudósításait.”
Szükséges volt-e katonapolitikailag Buda visszafoglalása?

Igaza volt- és van-e azoknak az utólagos bírálóknak, akik úgy vélik, Buda ostroma rossz döntés volt, s a Bécs elleni támadás eldönthette volna a háború sorsát? Az ezzel kapcsolatos fejtegetéseknek se szeri, se száma. Csakhogy Bécs bevétele sem jelentette volna a háború végét. A főváros 1848 októberében egyszer már a felkelők kezére jutott, de ez egyáltalán nem akadályozta meg a katonai ellenforradalom kibontakozását. A fő cél az ellenséges főerők megsemmisítése lett volna, ehhez azonban a magyar hadsereg nem rendelkezett kellő erőfölénnyel.

Tény, hogy az orosz intervenció hírének megérkezése után mind Kossuth, mind Görgey igyekezett szabadulni az ostrom felelősségétől. Buda ostromát Görgey utólag többször is hibának mondta, s a kormányt okolta érte. 1849 augusztusában Paszkevics tábornagynak írott rövid összefoglalójában már egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Buda ostroma volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövethettünk, mert ez meggátolt bennünket abban, hogy kihasználjuk az osztrákok fölött Nagysarlónál (1849. április 19-én) aratott győzelmünket.” A vár bevétele után erre többé nem volt lehetőség. Ám, ahogy Görgey néhány évtizeddel később írta, semmi értelme az ostrom felelősségének kérdését feszegetni mindazoknak, akik abban részesek, azért, „mert Kossuth Lajos minden áron akarta (quod erat demonstrandum); Klapka György a legmelegebben pártolta s e tettét csalt akkor bánta meg, mikor már késő volt; Görgey Arthur pedig újonc tehetsége szerint kivitte”.

E felelősségáthárítási kísérletek révén jöhetett létre az a paradox helyzet, hogy 1849 óta kortársak, politikusok, történészek és publicisták tucatjai keresik – egy győzelem felelősét. Holott az adott katonai helyzetben Buda ostromán kívül nemigen volt más reális cél. A vár bevételével a honvédsereg komoly, 5.000 főnyi veszteséget okozott az ellenségnek, 248 löveg és több ezer gyalogsági fegyver jutott a magyar sereg kezére. A meglehetősen véres ostrom egyike volt a szabadságharc legrövidebb ostromműveleteinek: mindössze 17 napig tartott. Az ellenségnek okozott óriási veszteséget tekintve pedig a legnagyobb győzelemnek mondhatjuk. A foglyul ejtettek számát tekintve ehhez a győzelemhez csak az 1848. október 7-i ozorai diadal mérhető. Ozoránál azonban a horvát hadsereg legkisebb harcértékű csapatai estek fogságba. Budánál a császári-királyi hadsereg négy elsőrangú zászlóaljat veszített. Emellett ez volt az egyetlen olyan eset 1848-49-ben, amikor egy hadsereg rohammal, s nem kiéheztetéssel vagy alkudozással foglalt el egy jelentős erődítményt. A szabadságharc leverésének oka nem a Budánál „elvesztegetett” három hét volt, hanem az az ellenséges túlerő, amely az elkövetkező hónapokban az országra zúdult.

Buda bevételével a honvédsereg dicsősége zenitjére ért. A vár bevételével a honvédsereg komoly hadikészletek birtokába jutott, egyben biztosította a hátát az elkövetkezendő hadműveletek idejére. Ekkorra már nyilvánvaló lett, hogy Ausztria önmagában nem bír el a magyar szabadságharccal. Nem véletlen, hogy I. Ferenc József éppen Buda bevételének napján kötötte meg a végleges megállapodást I. Miklós orosz cárral arról, hogy a cár 200.000 katonát küld a magyar forradalom leverésére. S nem véletlen az sem, hogy a császár ezt a baráti segítséget kézcsókkal köszönte meg a cárnak.
Az ostromot még egy szempontból illeti meg különleges hely a magyar történelemben. 1541 óta először és eleddig utoljára foglalta vissza magyar hadsereg „önerőből” az ország fővárosát. Érdemes megemlíteni, hogy 67 évvel később, 1916-ban ezen a napon hunyta le örökre szemét a 19. század legnagyobb magyar hadvezére, Buda visszavívója, Görgey Artúr honvédtábornok.